Nagyon régen történt, amit itt leírok. A világ egyes területein gyorsabban, máshol lassabban alakult az emberek élete. Voltak népek, akik erdőkben, vagy barlangokban laktak, voltak, akik letelepedtek és együtt próbálták előteremteni, amire szükségük volt. Akár elejtett vadat, akár követ, fát hoztak maguknak, nem volt egyszerű a szállítás.
Egy napon asszony érkezett a sivatag szélén élők kis városához. Több napja vándorolt már a szabad ég alatt. Nappal forró volt a levegő, éjjel a hidgben vacogva próbált elaludni. Hátán, rongyba kötözve, egy korsóban pár csepp, átmelegedett ivóvíz volt mindene. Az élelem már előző nap elfogyott. Karján cipelte alvó gyermekét, akit már alig bírt el. Leült az első adódó árnyékban. Óriási sóhaj szállt ki a melléből. Nézte az embereket, különösen a hordárokat, akik a rájuk bízott terhet két rúd közé kifeszített bőrlepedőre rakták. A rudak egyik végét hónuk alá fogták, s ezek másik végét pedig a földön húzták. Az évek során az utakon két keskeny árkot kapart már a sok gabona, gyümölcs, meg a sok-sok áru súlya. Az asszony sokat gondolkodott, hogyan segíthetne magán, hiszen hosszú út állt még előtte. Elővette a korsót, megnedvesítette a gyermek száját s a sajátját, majd lassan felemelkedett és elindult. Egy mesterembert keresett, aki segíhetne rajta. Nem telt sok időbe. A város közepén meg is találta. Szépen meghajolt az idős ember előtt és elmondta, miféle ládát csináljon neki. Ha lehet, még ma.
– Látom, nagyon kifáradtál. Most még egy ládát is akarsz cipelni? És nem értettem: mit tegyek az elejére?
– Már napok óta gondolkozom, hogyan lehetne könnyebbé tennem terhemet, meg ezt a fárasztó utat.
Akkor aztán elmondta az embernek, mit erősítsen a láda elejére és mit toldjon a végére. Nehéz volt elmagyarázni, ezért az udvar porába rajzolta le, amit mondani akart. Magyarázta, mozdulatokkal érzékeltette, mi is az, amit egyik éjjel megálmodott úgy, hogy fel is ébredt rá.
Nos, mire az asszony élelmet hozott és korsójában frissre cserélte a vizet, az ember elkészítette, amit kért tőle. Tisztelettel megköszönte a mester segítségét. A kis ládát szalmával bélelte ki, gyermekét és kis csomagját elhelyezte benne, majd megmarkolta a ládikó végén a két fogantyút, s vidáman megtolta terhét. Integetett, mielőtt befordult egy kunyhó mögé. Sokan nézték, amíg ki nem ért a város tulsó szélén, ahol lassan elveszett a forró sivatag fölötti levegő rezgésében.
Az öreg mesternél pedig sokáig álltak a sorok, hogy nekik is építsen ládát, amit könnyen meg lehet tolni, mert jól gördül azon a két dolgon, aminek még neve sem volt.
Legalábbis addig és ott.
Göteborg, 2016.
- Mesterséges gravitáció - 2023-02-12
- Két cica vagyok és egymással játszom - 2022-11-14
- Itt van az ősz2. - 2022-09-18
