A ház előcsarnokába elszáradt cseresznyevirágzatot fújt be a vad, szeszélyes májusi szél. Nyitva volt minden. Minden lehetőség, a Halál őrült szemekkel taposott végig az elsárgult szirmokon.
Kampós-körmű ujjait végig pattintotta a poros antik zongorabillentyűkön – az egyetlen hang volt a házban, és a démonok halk suttogása –
– melyeknek leheletét a nyakában érzett.
Nem vette fel a telefont. Minden második telefonhívás a pszichiátere készülékéről érkezett, minden harmadik valamelyik barátjáéról, minden tizedik valamelyik betege volt, az anyjától egy sem érkezett. Könny-opálos szemekkel fordult hátra olykor a csengő készülékre, majd újra a tükör felé.
*
A Halál lépte halkan gurult végig a köveken. A fürdőszoba ajtaján túlról rántotta görcsbe a lány méhét, torkát, elfojtott zokogását és mozdulatait.
„Menj el! Menj el… vidd őt magaddal…”
A telefon újra csörgött. Megrezzent kezében a penge, majd újra folyamatossá vált a mozgás. Közelített.
*
Nem hagyott hátra levelet.
Érezte, ahogy a Halál beszuszog a kulcslyukon. Tükör-fényből látta a fekete íriszt. Döntenie kellett.
A zongoradallamot már kísértetek játszották. Az előcsarnok kezdett besötétedni. Hideg lett. A lány arcán verejték patakzott.
„Menj el… és vidd őt magaddal.”
*
A nyakbőr lüktetett, ahogy a görcsös fájdalom is a hasában. Lüktetett az életösztön, a lélegzés iránti vágy.
A sötét eggyé vált a pókhálós lámpafénnyel, a mobil-csörgés a tompa zongorahanggal.
A Minden végén járt és a Kezdet kezdetén.
*
Az orvos letette a pengét.
A lány a nyakához emelte a pengét. A fürdővíz vetélés-szagot párolgott.
*
Dübörögni kezdett az ajtó, ahogy a Halál félelme nőtt – egy élet dobogott odabent.
Őszből tél lett, télből tavasz, színtelen idő-szél szaggatta a lány szívét. Körforgás nélküli idő-toporgás lihegett a ház falaiban.
Penge a bőrön.
Az orvos letette a pengét.
*
A villany elaludt. A szirmok csendesedve merültek az időtlen elmúlás álmába. A Halál távolodott.
A lány nem hagyott búcsúlevelet.
A vihar szele kihátrált az előcsarnokból. A Halál hátrafelé lépdelt. A démonok visszahőköltek, a telefon lemerült. A hajnal kiesteledett. Lezárult a zongorafedél.
A lány letette a pengét.
*
„Maradok. Maradni akarok. Maradni fogok.” – dobogta a szíved. – s az évszaktalan nyálkából nyárrá fogantattad lelkemet.
Megjegyzés: … tarthat bármeddig… az angyalok úgyis visszatapsolnak…
