A polgári jogok erőszakos, erőszaktól nem mentes kivívása az éppen hatalmon levő kormányzat, a politikai berendezkedés, a gazdasági szerkezet ellenében, általában fegyverek segítségével. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet a forradalom definíciója. Persze nagyon leegyszerűsítve. Divatos szó lett manapság a forradalom. Divatba jövetelére közel négy évtizedet kellett várnunk. (A nálunk idősebbeknek ennél kevesebbet.)
Persze, ezzel kapcsolatban van egy dolgom. Elhatárolódni azoktól a forradalmároktól, akik eddig bátran hallgattak és csak az előző rendszer falainak repedezésekor merték megfogni a vésőt. A kalapácsot még akkor sem. Ez az attitűd nem most kezdődött és sosem lesz vége.
Budai Nagy Antal, Dózsa György, II. Rákóczi Ferenc, a márciusi ifjú Petőfi vagy Vasvári, gróf Károlyi Mihály, Nagy Imre, Maléter Pál, esetleg Gimes Miklós. Na, mit szóltok ehhez a névsorhoz? Öt évszázad, hat forradalom. Ugye a szabadságharcot is nyugodtan nevezhetjük annak? Az előzményeiket biztosan. Szóval öt évszázad, de mind közül a legtermékenyebb a mi kis véres (bársonyos?) XX. századunk. Valahogy mindig, mindenkor akadt egy negatívnak nevezhető vezéralak, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy pozícióját megóvja, ha kell bármilyen áron.
Valahogy mindig akadtak Csáki Lászlók, Werbőczy Istvánok, Pálffy Jánosok, Haynauk, mostanság a jobboldal szerint Kun Béla, a baldal szerint Horthy Miklós (hiszen a XX. század történelmét most írjuk) és ne feledkezzünk meg a jó öreg Kádár Jánosról sem.
Az emberek ezen típusai mindig megtalálhatók voltak, és foggal-körömmel harcoltak az Rousseau-i értelemben vett természetes kiválasztódás ellen, amely bizony teljes joggal tiporhatta volna el őket. Ez vita tárgya, hiszen azt is mondják, ezeknek az embereknek kivétel nélkül az volt a céljuk, hogy megtartsák társadalmi és hatalmi pozícióikat, megszerzett kiváltságaikat. Ez kétség kívül igaz, de szerintem mégis van köze a természetes szelekcióhoz, mert ezeknek az embereknek a túlélési sikere – kivétel nélkül – igen csekély volt. Ennek eldöntését az olvasóra bízom (kivétel Kádár, de ő idekívánkozik a specifikus szerepe miatt)!
Az viszont feltétlenül igaz, hogy ha nem ők lettek volna a vezéralakok, lettek volna mások. Legfeljebb most másokat emlegetnénk. Éppen ezért, talán nem is a személyek a bűnösök (nehogy elfelejtsük azokat, akik mögöttük álltak, akik elvtelenül kiszolgálták őket (Bábjátékosok vagy csinovnyikok?), talán csak a pozíciójuk, esetleg néhány cselekedetük.
Azért azt a hatalomvágyat ne felejtsük, ami munkált a rosszfiúkban (no meg az említettekben is (jófiúk?), ha nem is vallotték ezt be), azért az figyelemreméltó. Sokat gondolkodtam, mit jelentenek nekem ezek az emberek. Az általam pozitívnak és negatívnak gondolt hősök egyaránt.
Budai Nagy Antalról szinte alig tudunk valamit. Csak azt, amit a szegényes történelemkönyveink írtak róla. Eszerint nem volt ő más, mint egy egyszerű, megkeseredett, csontos kisnemes, ami akkoriban alig volt több, mint egy parasztember. Ez az ember történetesen okosabb és intelligensebb volt, mint hasonszőrű társai, mondhatnám kiemelkedett közülük, ezért a forradalom (parasztfelkelés?) képviselőjévé, vezetőjévé vált a Csáki Lászlók szemében. Miután megölték csatában majd 80 évet kellett várni, hogy szelleme feltámadjon Dózsa György képében, hogy azt a bizonyos tüzet, újra csak felszítsa. Werbőczyék talán okultak a példából (ez talán a politika sajátja) és a feltámadástól való félelmükben inkább megsütötték és megetették a sorstársaival. (by Petőfi Sándor)
Ez közel 200 évig elegendőnek bizonyult, hogy (viszonylag) csend legyen. A „viszonylag” közbevetés azért van, mert a lázadók azért csak-csak birkóztak, hol a törökkel, hol a labanccal, hol ezzel, hol azzal. Aztán következett Rákóczi, aki okos volt, akkori szemmel felvilágosult és főleg tanult. De hiába, mert seregei azoknak az utódjaiból álltak, mint két híres-hírhedt elődjének. Velük egyszerűen nem lehetett sikert elérni. Kevésnek bizonyult a hit, a lelkesedés, az elkeseredés, no és Rákóczi pátensei. Itt az eszme az életben maradást, és a több ételt jelentette a forradalmi népnek, ergo alig jelentett egyáltalán valamit. „Cum Deo pro patria, et libertate!” Magyarul annyit tesz: „Istennel a hazáért, szabadságért!” Te kardot ragadnál ma ezért a mondatért?
Pusztító, önemésztő, felvilágosultságban zajlott Kossuthék szabadságharca, de a túlerő és főleg a fejlettebb haditechnika legyőzte őket, ha nehezen is. Károlyi gróf, mint vezéregyéniség, lemosta a fennálló szégyent nevéről, melyet valamelyik őse hozott magával Szatmárról. Ab ovo esélytelen küzdelmet vívtak halálos szerencséjére, mert most a szocializmus atyjának csúfolnák a párducbőrös kacagányos, népnemzeti vitézek. Nekem a Nagy Imréhez kötött forradalom jelentett a legtöbbet, hozzáteszem, nem éppen Nagy Imre nevétől. Jelent ő nekem, a nemzedékemnek valamit? Most divat teli szájjal szajkózni Nagy Imre és Maléter Pál nevét (a fenét divat ma már), de Tildy Zoltánról vagy Nagy Ferencről nem szólnak az annáleszek. Pedig mintha az ő szellemi örökségüknek köszönhetnénk 56-ot! Kétségkívül hős és mártír volt Nagy Imre, de az utánam következő nemzedéknek, már csak történelmi tananyag.
Eszembe jut, hogy a köztársaság kikiáltásának évében, középiskolás gyerekekkel táboroztunk együtt és velünk volt nevelőtanárként egy barátunk, aki azóta már kiemelkedett vidéki szürkeségéből és törvényhozásunk nemes tagjává vált (majd csúfosan megbukott), aki akkor, Nagy Imre újratemetésének előestéjén rettenetesen leszidott engem, mert a srácoknak levetítettem a Hair-t és a Grease-t. Jó kedvük volt és ő, a bőgatyás, parasztinges, népnemzeti hazafi, a köztiszteletben álló tanárember elítélt engem, hogy egy ilyen szomorú esemény előtt, különböző ide nem illő dolgokkal párnázom ki a srácok fejét. Ez finoman szólva is több, mint paradoxon! Ezeknek a srácoknak a szülei éppen akkor születtek, amikor ebben az országban Nagy Imrért megölték. Akkor mit is jelentett ezeknek a fiúknak, lányoknak Nagy Imre? Kb. mennyire is érdekelte őket, abban a pillanatban?
Miért is kell a felnőttek mondvacsinált, műmájer hangulatát ráerőszakolni, a még tiszta, ártatlan gyerekekre? Milyen jogon hordanak és hordtak mindenféle emberek hosszú hajat és szakállat valami ellen tiltakozván, akik maguk is hajlamosak a diktatúrára, ha a mögöttük levő korosztályok (később már mindegy nekik milyen korosztály) ellentmondanak nekik? Manapság divat forradalmárnak, szimpatizánsnak, egyeseknek uraknak lenni.
Tényleg mindenki elfelejti (én biztosan nem), hogy mekkora lelkesedéssel szálltak be a szocialista munkaversenybe, a szocialista tanulmányi versenyekbe, milyen buszkén meneteltek május elsején az élen és mekkora örömmel jártak mindenféle KISZ-funkcionárius képző táborba, ahol olcsó volt az alkohol és mindig akadt néhány, mindenre kapható kiscsaj. Pedig ezek szép emlékek és egyáltalán nem kellene őket letagadni, mert azzal magunkat tagadjuk meg. Ez a múltunk, helló!
Miért akarnak az emberek megszabadulni ettől az utolsó negyven évtől? Hiszen ez majdnem egy egész élet, emberek! A múltunktól úgysem tudunk megszabadulni. Miért is szégyelljük magunkat, amikor ez kollektív bűn (hiába ordítjuk a világba, hogy nincs ilyen), mert egy-két embert kivéve MINDENKI KISZOLGÁLTA azokat, akiket többségükben még, MA IS KISZOLGÁLNAK! Miért is kellene nekünk Nagy Imrét a szemünk előtt tartva masírozni? (Igen, a kérdés költői volt!)
Ácsi! A forradalmi eszmét nem ő találta ki, csak tovább vitte, elég öregesen. És ne feledjétek, hogy mindig van/lesz valaki, aki ezt tovább viszi! Krassó (1) halott. Önjelölt forradalmárok akarnak a helyére lépni. Vajon nem meneteltek volna együtt, ha akkoriban egy hajóban ülnek? Az egészen biztos, hogy a ma nagypofájú emberek, akkor is nagypofájúak voltak? És ha így van, akkor vajon melyik oldalon voltak nagypofájúak? Miért nem emlékszem én ilyenekre? Pedig ezek az emberek vagy a kortársaim, vagy idősebbek, azaz emlékeznem kellene!
Én, mindenesetre félek, hogy Krassóval talán kihalt az utolsó, igazi forradalmár és nagyon attól tartok, hogy a lelke még nem találta meg (Nem is fogja? Na ne már!) a megfelelő testet a reinkarnációhoz. Talán ehhez nincs jó médium, donor, gazdatest (megfelelő kiválasztandó).
Hangok? Azok ma is vannak, de én elég jól emlékszem Ady szavaira:
„Rohanunk a forradalomba…”
1 Krassó György János (Budapest, 1932. október 19. – Budapest, 1991. február 12.) (közismert nevén Krassó Gyuri) a szocializmus értelmiségének közismert ellenzéki szereplője, 1986-tól a Szabad Európa Rádió munkatársa.
- Kérész-szerelem - 2020-06-18
- Gondolatok 1989-ből - 2020-06-18
- A király halála - 2020-06-18