Hősök

Kovács Kavics Tibor
Hősök

Egyszer volt, hol nem volt, nemhogy a kék Dunán nem túl, de még szőke Tiszán is innen – hacsak egy paraszthajszállal is – élt egyszer két szegény ember: János és Dani…

Ez a két szegény ember szinte ugyanazon a napon kapta meg a SAS behívót. Távolról ismerték is egymást, pár kilométerre volt csak a falujuk egymástól. Mindketten a harmincas éveikben járó fiatal, de már családos emberek voltak.
János a szomszédos faluból, azaz éppen Dani falujából vette feleségül Magdolnát néhány évvel ezelőtt, és alig néhány hónapja született meg második gyerekük, a kislányuk. A fiuk is csak olyan három éves lehetett akkor. A kis nádtetős, faragott mestergerendás házban sok évtizeden át együtt élt három, sőt néha négy generáció. János édesapja megjárta az első nagy háborút. János még egészen kicsi gyerek volt, mikor apját elvitték katonának, nem ismerte meg, amikor hazatért. A tisztaszobában ott lógott apja leszerelt katonáknak járó fényképbetétes, színes, “ferencjóskás” oklevele. Az apja mégsem dicsekedett háborús történetekkel, soha nem biztatta a fiát: “Menj, fiam, védd meg te is a Hazát!”
A háború minden élethelyzetben a szomorúságot, a félelmet, veszélyt, a veszteséget, a halál közelségét jelenti az emberek számára. A családos ember számára pedig sokszorosan. Dani pedig megtapasztalta már a halál könyörtelenségét. Hét éves kisfia már a második gyerekük, mégis csak hárman ültek az asztalnál minden étkezésnél. Az első alig volt két éves, amikor meghalt. Nem gyerekbetegség, baleset vetett véget rövidke életének. De Dani nem csak erről az oldaláról ismerte a halált. Még legényember volt, amikor a falu kocsmájában igencsak kapatosan rátámadt Péter, a gyerekkori pajtása. Dani sem volt persze színjózan. Egy falubeli leány lehetett az ügy hátterében. Péter a kis baltát is hozta magával segítségül, mégis Dani maradt életben. Természetesen törvényszék elé állították Danit, ahol végül jogos önvédelem címén fölmentették. A lelkiismeretet viszont nem lehet egy ítélettel fölmenteni, ahhoz nincs a bíróságnak hatalma. Dani tudta, mit jelent egy ember életét kioltani. Nem költözött el a faluból, ott élt továbbra is a régi ismerősök, köztük Péter rokonainak közelében. Ott alapított családot, ott élt a feleségével és a fiukkal. Talán a halál bármilyen formájával való újabb találkozás nem csekély esélye is közrejátszott Dani döntésében:
– Én bizony nem vonulok be!
Pedig viselt már katonás egyenruhát régebben, levente is volt fiatalkorában, még tetszettek is neki a dolog külsőségei. A front már a képlékeny országhatár közelében járt. Bár a falu ma sincs közel a határhoz, már világosan látszott, hogy néhány hónapon belül itt, ezekben a falvakban kell védeni a hazát, itt kell menteni a családot. Azt is lehetett sejteni, hogy nem a nyugatiak, hanem az oroszok fognak ideérni előbb, maguk előtt kergetve a németeket, szétszórva a magyar sereg maradékát.
János nem ellenkezett a hatalommal: bevonult. Nehéz szívvel hagyta otthon feleségét, és két gyerekét: Jancsit és Juliskát. A seregben felszerelték – kiképzésre már alig volt néhány nap idő – bevagonírozták, és már indultak is kelet felé. Vonatostul futottak az oroszok kezei közé, még magyar területen. Az oroszok ugyanazon lendülettel vették el fegyvereiket és már indították is a vonatot Románián keresztül a Szovjetunió irányába. Málenkij robotra, természetesen. János nem próbált megszökni a nagy utazás közben sem. Jutott orosz katona az őrzésükre is, éppen elegendő.
Dani tudta, hogy a döntése – ahogy a behívóparancs teljesítése is – felért egy halálos ítélettel. A csendőrök minden héten kerestek valakit, aki szintén megtagadta a szolgálatot. Akit megtaláltak, ott helyben lelőtték. Bár voltak a faluban az akkori politikai eszméknek is buzgó követői, akik persze egyértelmű gyávaságnak és hazaárulásnak tekintették az ilyesféle viselkedést, a falu népének többsége a saját bajával volt elfoglalva, nem foglalkozott Dani döntésével. Bujkálnia kellett persze, – mint utólag kiderült – hónapokig. Szerencsére Daniék a közvetlen szomszédokkal jóban voltak, azok nem jelentették fel. Eleinte otthon bújt el, a répaveremben, a szénakazalban, a padláson, a pincében: itt könnyebb volt titokban élelemmel ellátni, de amikor Irén, a felesége meghallotta a faluban, és elmondta neki, hogy a felvégen a csendőrök keresés közben felgyújtották a szénakazlakat is, akkor Dani az éjszaka leple alatt kiszökött a Tiszához. A Tisza-parti ártéri erdő gazos, szederindás dzsungele nyújtott annyi védelmet, hogy nem találták meg egészen a háború végéig.
A front átvonult mindkét falun. Előbb a németek, aztán az oroszok. Dani kisfiának az az élmény maradt meg legélénkebben, amikor az anyjával együtt a pincéből előmerészkedtek, akkor egy orosz katona kitépte a kezéből a játék tangóharmonikáját, és a jelentős súlyú málhája mellett még azt is magával cipelte. Talán Berlinig; vagy csak János falujáig?
Vége lett a háborúnak. Új életet lehetett és kellett kezdeni. Az átvonuló katonák feléltek, felégettek mindent. Dani abban az évben termést szinte egyáltalán nem tudott betakarítani. Éheztek, de éltek mind a hárman. János felesége és a két gyerek is átvészelte a háborút. A “nincs” találékonnyá teszi az embert: a kicsi lány “Útilapu” márkájú pelenkáját mosni sem kellett. (Ma “Zöld termék”-nek minősítenék és dupla áron árusítanák)
Ekkor jött néhány reményteljes év Dani számára. Ő és családja, mint a faluban a többi szegény, egészben vagy csonkán megmaradt parasztcsalád, néhány hold földet is kapott. János viszont kimaradt a földosztásból, hiszen a családja évekig azt se tudta: él-e, vagy meghalt. Aztán egy napon Vöröskeresztes levelet hozott a posta. János tudatta, hogy él, dolgozik, de hogy hazatérhet-e valaha, azt nem írta, nem is írhatta meg. Több levele jött még, azokban leginkább egyszerű versek voltak, amiket ő és a vele együtt foságban lévő magyarok költöttek vagy csak ismertek és esténként elmondtak egymásnak, majd leírták a levélben, hiszen tudták, hogy egyéb, hasznosabb információt úgyis hiába küldenének, azt a cenzúra kiszűrné, és akkor még az életjel sem jut haza.
Aztán egyszer csak elmaradtak a levelek. Magdolna, a felesége kezdte elsiratni Jánost. Néhány hónap múlva lett aztán sírás és nevetés egyszerre. János hazaérkezett. No, nem azért, mert hát a háború már évek óta véget ért, és a hadifoglyokat “illik” egy idő után elengedni, hanem mert megsérült munka közben: szigeteletlen villamos vezetékekre zuhant a tagan-rogi acélműben, ahol dolgozott. Jobb keze szinte teljesen megbénult, mellkasán is az áramütés és a zuhanás nyomai látszottak. Egyszerűen értéktelenné vált fogvartartói számára, ezért hazaküldték. Több éves munkáját szerencsére nem ólomgolyóval, hanem vonatjeggyel honorálták. A magyar nyilvántartás szerint János még mindig katona volt. Leszerelték, megkapta a törvény szerint járó hadirokkant ellátást. Újra együtt volt a család, bár a lányával még meg kellett ismerniük egymással.
A felszabadult sóhaj megint nyomasztó, félelemmel teli sóhajjá kezdett válni országszerte. Önként és dalolva megalakultak a TSz-ek, így Dani nagyon rövid ideig tudott csak a sajátjában gazdálkodni. Új fogalommal kellett megismerkednie: Ez volt a “Közös”. Furcsa módon nem azt jelentette, hogy a “Miénk” – bár a volt uradalmi magtárra fölkerült nagy betűkkel: “NOSTRA”, – hanem azt, hogy: “Már nem az enyém”.
A másik faluban is lett TSz. Jánosnak nem volt mit “bevinni” a közösbe. Bár megtanulta bal kézzel elvégezni a ház körüli teendők egy részét, de teljes értékű fizikai munkára élete végéig nem volt képes. Mivel az 1950-es évek termelőszövetkezeteiben kevés szellemi, irodai alkalmazottra volt szükség – persze Jánosnak képzettsége sem volt az ilyesmihez – ezért beállt éjjeliőrnek a TSz-be. A hadirokkant segély mellett abból a félértékű fizetésből (meg a felesége is a TSz-ben dolgozott, a földeken) szűkösen meg tudott élni a három generációs család. Egész addig, amíg az aktuális hatalom rá nem döbbent “ideológiailag”:
– Nahát, mi egy olyan embernek juttatunk életjáradékot, aki Hőn Szeretett Nagy Testvérünk ellen fegyverrel indult harcba?! Hát még mit nem!
De mivel törvény nem volt erre az esetre, máshogy kellett elintézni a dolgot: János orvosi felülvizsgálati eredményei rohamosan javulni kezdtek. Éppen csak a harmadik keze nem nőtt ki nagy hirtelen. (Bár az eszeveszett iramú munkaversenybe az is belefért volna.) Másfél év alatt János papíron teljesen felépült (igaz, ő ebből nem sokat érzett). Meg lehetett tehát vonni tőle a hadirokkant-ellátást.
Azt gondolhatná a logikusan gondolkodó Kedves Olvasó, hogy a Dani pedig Nagy Testvéri Kitüntetést kapott, mert a saját és családja életét kockáztatva ellenállt az “imperilistanyilascsürhe” háborúra uszító “propabandájának”. Merthogy “ideo-logikusan” ennek kellene következnie az eddig megismert tényekből…
…Hát, nem… Semmi ilyesmi nem történt. Az igazságos hatalom ügyelt arra, hogy “egyenlő bánásmódban” részesítse a két szegény embert még a padlássöprések idején is.
Így esett, hogy két, szinte azonos helyzetből induló, de egy életbevágó kérdésben homlokegyenest ellenkező módon döntő fiatalember életútja – bár egy időre eltávolodott egymástól – alapvetően nem lett jelentősen különböző az életük második felére. Mindketten túlélték a döntésük biztos halállal fenyegető következményeit. Szerencséjük volt.
Mindketten felnevelték a gyerekeiket, Dani és János a feleségeikkel együtt egyszerű TSz nyugdíjasként leélték a hátralévő életüket a saját falujukban, és – ha ritkán is – még boldogok is voltak néha.
Mert az élet (még így is) szép.
…És ha János lánya, meg Dani fia össze nem házasodtak volna, akkor ezt az idő és a szubjektivitás sűrű szitáján átszűrt, igaz történetet – én, az egyik unoka – soha le nem írhattam volna.