A kimondhatatlan

Voltam pokolfajzat, habár ide szült meg
Anyám, én mégis a Pokolban nőttem fel.
Csipám hamar kinyílt, réme lettem annak
a bölcs óvóhelynek, melynek a gyermeket
védeni, nem pedig megbüntetnie kell.

Bújtam szoknyák mögé, féltem a részegtől.
Ágyba vizeltem, de inkább békén hagylak
és megkíméllek téged minden apró-cseprő
velem (is) megtörtént kínos kis részlettől.
Lettem bús kis-angyal, amennyire hagytak.

Kitörölhetetlen „élmények” kínoztak.
Nem működtek tovább az elnyomó fékek.
Agyamban ragadtak a nagyon fájdalmas
rémálmok, melyekkel hiába birkóztam,
hiszen mind valóban megtörtént emlékek.

Átmentem vizsgákon, buktam az életben.
A dolgok tagadása nem sikerülhetett,
mert ebben amiben megrekedtem végül
hívhatják életnek, semmi se véletlen.
Sorsom bűn nélkül is csak engem büntetett.

Hiába kérdezték, mindig is tagadtam.
Szégyelltem magamat mások bűne helyett.
Most ugyan leírom, azt amit mondani
eddig még nem mertem és sárba ragadtan
még a mai napig se, sehol sem merek.

Nem vagyok én angyal, csupán egy lelkileg
nagyon túlterhelt és életképtelen
önmagát tagadó, emberszerű ember.
Aki egy folyton csak menekülő kisgyerek.
Nincsen már halálom és nincsen életem.