Warning: A non-numeric value encountered in /home/zlap/public_html/muv.hu/wp-content/plugins/eu-cookie-law/class-frontend.php on line 106

A lovag

I. Ének
Kardoknak csengő csattogása háborút mesél
Nem olyat azonban, mit bárki valaha megélt
Küzdelemnek dörgedelmes, haragos hangja
Nem csata, csupán nagyhangú lovagitorna.

Párbajra készen, most lovon ül lehúzott sisakrostéllyal
A hős, vele szemben pedig ellenfele, kis sóhajt, hogy „Haj,
De rettegek. Hisz velem szemben lovagok legjobbika.
Úgy fog ő nekem rontani, mint hergelt, indulatos bika.”

Szavait hiába mondaná, a két lovas már száguld egymásnak
Közben a nép zúg, üvölt, kedvencüktől vereséget nem várnak
Dárdája könnyűszerrel le is dönti a rettegőn izzadó másikat
Égbe száll, majd a földre zúgva páncélja csattan nagyokat.

A nézősereg vidáman, s kacagva élteti az erős harcost
Szóra nyitja hát száját a várnak ura is már most
„Lovagok legnagyobbika, hű szolgám, Sámuel
Győztél, urad kedvéért a vesztesnek életét vedd hát el!”

„Alázatos szolgád volnék – mondja a lovag – de mit vétett ő
Hogy mostan ily’ súlyos az ítélet, mi szádból őreá jő?”
Apró csend után az úrnak harsogó hangja újra felzendül
„Ki volnál te, hogy énnekem bitangmódon ellenszegülj?”

„Az elbukottnak várával én erős egyezséget kötém,
Miszerint a vesztesnek feje többé ne legyen a helyén.
Emeld hát – szól haragosan – acélszín kardodat
S teljesítsd be mostmár néked adott parancsomat!”

Sámuel lovag megérezte a nagy, dühöngő haragot
Erre lassan előhúzta, majd kardjával nagyot suhintott
Kétrészre vágta tán még a penge útában a levegőt is
A tátongó csend után azonban szemének senki nem hitt.

Földön térdelve felnézett hát a könnyező vesztes a hősre
Nem reá sújtott az, pengéjét feléig behasította a földbe
„Ez így nem jó, ártatlannak vérét én nem onthatom
Én kegyelmet adok hát neki, halálát ki nem mondhatom.”

Égtelenül üvöltve szólott erre a lovagnak nagy ura
Belezengett minden fül, s a várnak összes sok fala
„Ej, te alávaló, te hálátlan. Emberbőrbe bújt kutya!
Még ma vár mind a kettőtökre az üres bitófa.”

Úgy rikácsolt emez, hogy borzos szakálla majd leesék
Küldte ő Sámuel után az őrségnek fürge seregét
Okosabb volt ám a lovag, mintsem, hogy várja őket
A vesztessel lóra pattant hát, s úgy hasítottak, mint az ölyvek.

Szégyenben fürdve hagyták hát el a robosztus várat
Megettük, mint veszett farkasok, az őrök vadul ordibáltak
Órákon át, ahogyan róka űzi a szerencsétlen, apró nyulat
A vad csapat úgy igyekezett elkapni a lovagokat.

Sámuel ismervén a terepet, sűrű erdőbe vezette lovát
S közben figyelt, nehogy elhagyja valahol az ő társát
Egyetlen járható útnak ismeretében vágtáztak
A hajtóik eltévedtek, lemaradtak, míg ők előttük cikáztak.

Tisztásnak nagy közepén végre nyugalomban megállanak
Előbbiekben soha sem, egymással most mégis szót váltanak
A másik ilyenképpen szólott először, megmentőjét figyelve
„Megmentettél, el nem hagytál engem, akár az Isten kegyelme.”

„Nem tudnám ezt sehogyan megfizetni, hív szolgád leszek hát.”
Mondta a vesztes, miközben óvatosan levette csillogó sisakját
„Máté volna az én nevem, csapj hát az én kezembe
Nevedet már tudom, de arcod is had véssem eszembe!”

Fiatal volt, arcán nem látszódtak halálközelnek nyomai
Félre söpörte rövid, barna haját, így mutatkoztak zöld szemei
Könyörögve nézett hát az ő nagy s bátor megmentőjére
Kinyújtotta magának karját, hogy kapjon jó szót tőle.

Erre Sámuel őfelé fordulva szóra nyitotta száját
Elkezdte hallatni, kellemes, mégis erős hangját
„Nem vagyok én semmilyen úr, hogy szolgám légy nekem
Arcomat senki nem láthatja, utunk folyása külön kell, legyen.”

„Keress magadnak dolgot, s törődj inkább magaddal
Én egyedül fogom róni a világot, jóban már nem leszek urammal.”
Máté, hagyjál itten, rohanj, s ezzel magadat mentsd meg
Menjek én is magamnak útjára, sűrű erdőn túl tán békére lelek.”

A másik elszomorodva nézte, ám mégis bólintott számára
Kezet ráztak, útjuk hát elvált, akkor látták egymást utoljára
Sámuel most lovát nem meghajtva, útnak eredt egyedül
A rengetegnek világát elhagyva, szemébe erő mellé bú vegyül.

II. Ének
Sámuel lovag, hol lassan, hol vágtázva rótta a világot
Közben talált hegyet, völgyet, kietlen tájat, s virágot
Mintha megállani nem volna képes, úgy ment paripája
Fáradt azonban ő is, azt, hogy megpihenjen, ő is várja.

Napok után, estefelé a lovag s hátasa kis falucskához ért
Kedvesnek tűnő volt, ám kint maradtak, mert már jött az éj
A szomszédos mezőnek lágy füvén hajtották fejüket álomra
Sámuelnek ez nem ment könnyen, hisz ő gondolt a hazára.

Üldözötté tette őt, a hűségest, saját várának ura
Pedig szolgálta azt sokáig, mégis szégyen lett jussa
Most hát a csillagoknak égi tengerét figyeli két szemével
Félálomban harcol Orionnal, majd hazatér Göncöl szekerével.

Pitymallatkor fölkele a harmatos pázsiton, majd páncélját
Fölkapva útnak ered a falucskához, a Nap még alig süti tájékát
Hallja ám, hogy az Isten háza körül nagy a tömeg, a zsongás
Megismeri legalább az itteni népet, erre az alkalom pompás.

Közelebb érve látja, hogy a pappal perel a paraszti horda
Nem hallja azonban miről, hát közelebb megy oda
Páncélja minden lépésnél méltón csörren meg eme lovagon
A tömeg kettéválik hát, hadd menjen a paphoz szabadon.

„Mi volna a csürhének oka, hogy papra támad? – kérdi Sámuel
Nem nyílik egy bátor száj sem, tőle épp mindenki ámul el
„A helyzet úgy áll – kezdte óvatosan a pap – hogy nem jó a jó
Megholt egy másik lovag, temetni nem akarják, pedig ő is halandó.”

Zúgolódott már a tömeg, majd belőle valaki szóra nyitotta magát
„Ítélet volt rajta, de elmenekült. Elhunyt ő, mert hozták néki halálát
Bűne volt valami, s még el is menekült. Ilyet temetni nem fogunk
Ha emez mégis így akarja, azt mondom, legyen másik papunk.”

Égtelen haragra gerjedtek, s már vasvillával megindulának
Ám Sámuel magával rántá a reverendást, s lóra pattanának
Egyszerű, paraszti házak mellett, mint a szél suhannak el
Úgy vágtázik a paripa, hogy lassan már az égbe száll fel.

A csürhe dühvel fűtve állott meg a falucska határában
Mind kiabált, szitkozódott, meg mérgelődött magában
A lovasok pedig csak suhantak minél messzebbre
Menekülve nem álltak volna meg szavára senki embernek.

Óráknak elteltével egy hűs folyó partján megpihentek
A földre huppanva végül is egymással szóba elegyedtek
„Hálám nagy feléd – kezdte a pap – életemet mentetted meg
Ki és mi vagy hát, hogyan kerülsz ide, hogy engem összeszedj?”

„Sámuel volnék, hatalmas úrnak szolgája, ki engem elzavart
Mert az ő lovagja ártatlan vért ontani sehogy sem akart
A halálraítélttel menekültünk sokáig, sokfelé egyetemben
Ám elváltak útjaink, mivel szolgának nincs helye életemben.”

A pap, miközben ivott a folyóból, érdekesnek találta mindezt
Becsületes hát az ő megmentője, benne ő talált kincset
„A másikat temettem volna hát, azt a Máté nevezetűt.”
Mondta a pap, mire Sámuelre égtelen nagy bánat ült.

Hiába volt az a sok igyekezet, a rohanás, a menekítés
Mátét utolérte a gonosz, életére hull mostmár a felejtés
Hosszasan beszéltek még egymással a szomorú sorstársak
Egyetértve egymással mindenben, megpihentek s aludtak.

Mellettük a folyó erősen rohant előre, mígnem egyszerre
Megindult még vadabbul, onnan már vízesésként esett le
Tölgyerdőben folyt ez, hát minden állat arra járt inni
Szegény vándorok oda hordták koszos rongyukat kimosni.

A fák között sárgarigó füttye zenélt ott minden élőnek
Lombok suttogtak meséket s lágy éneket a pihenőknek
A lovag úgy döntött hát, hogy a pap vele utazhat tova
Barátok lettek amazok, Sámuel lovag s a pap, Józsua.

Emez idősebb, ámde mégis csak fiatal volt egyszerre
Nem volt ő kopasz, kócos, sötét haja volt néki helyette
Arcán minduntalan mosoly ült, szája pedig bölcs mindig
Élő vizet prédikált mindannak, ki vágyott abból inni.

Csöndnek álmából hirtelen nagy bőgés ébredt fel
Felkeltek hát a menekülők, a lovag szívében félelemmel
Termetes nagy szarvas állott meg előttük nagy őrülten
Ha ezen múlik, a levegőbe repíti ezeket mind a ketten.

Sámuel fölvette hát kezébe fényes pajzsát
Az állat pedig megindult, elkezdte heves támadását
Agancsa csattanva vágódott a lovagnak pajzsához
Ám az erőből nekiállt, s egy helyben tartotta az állatot.

Kivonta kardját, hogy kivégzi a dicsőséges állatot
Eszébe jutott azonban, amit még odahaza látott
Hátrébb állt hát s pajzsát megdöngetve űzte a vadat
Máté kegyelmet kapott, nem üzen ennek sem hadat.

Égtelen haraggal Sámuel földhöz vágta hatalmas pajzsát
Hatalmas dühvel markolatig a földbe szúrta le kardját
„Hol van hát az Isten? – üvölti az égbe, egyúttal a papnak
Had lássak már nyugalmat és békét végre egy nap!”

„Mit beszélsz te? Nem értelek. – értetlenkedett Józsua
Még idegesebb lett Sámuel – Hát nem lát semmit maga?
Saját uram mondott kutyának, barátomat meg levágatta.
Magát gyülekezete ölte volna meg, most meg az erdő vadja.”

„Hol van hát a Kegyelmes? Miért átkoz Ő így engemet?
Minek maradjak lovag, ha úgy is semmibe veszik életemet?
Én hű vagyok, békességes, alázatos volnék minden emberrel
Erre szidást, átkozást kapok vissza, mint ha dobálnának kövekkel.”

A pap szánakozva hallgatta, mint veszt reményt ily’ harcos
Nem hinné ember, hogy lehet páncélja, s közben alázatos
„Ezért nem veszed hát le sisakodat, semmi közepette
Ne láthassák arcodat, így nem látják könnyeidet megette.”

„Mit gondolsz testvérem, ki menekített meg önnön uradtól
Vagy ki vezetett ki téged az ellenséged erős, gonosz karmaiból
Ki volt az, aki odahajtott téged, hogy megments engemet
Hogy a nagy állatnak vérét ne vedd, hanem adj neki kegyelmet?”

„Az Úr vigyázott ránk, különben akármelyikben meghaltunk vón’
Látja Ő minden terhedet és minden könnyet, hall minden szót
Mi keserű szívedet elhagyja, szeret téged, mert lelked tiszta
Vedd hát le sisakodat, szemem a te arcodat végre had pillantsa.”

Sámuel hát lassan fejéhez emelte két kezét, megmutatta fejét
Vörös szakállán gigász könnycseppek takarták el az ő erejét
Rövid, rozsdaszín haja majd’ elvonta a figyelmet arcáról
Józsua rámosolygott, hisz ezt nem tudhatta senki barátjáról.

A lovag egy darabig szomorún nézegeté a csillogó fejfedőt
Egészen a zuhatagig hajított azt, lelkébe ez adott új erőt
„Soha nem veszem már azt én fel. – mondta Sámuel
Kit megmentek, had lássa arcom, nem takarom el.”.

Józsua sem volt rest a szólásra, dicső ötlete támad
„Menjünk az én uramhoz, Ő majd téged örömmel befogad
Ő küldött engem a nép közé is, hogy az igét hirdessem
Megmentsem az elveszetteket, Őhozzá elvezessem.”

Egyetértésben újra lóra pattanának, száguldottak egyenest
Rohant hű hátasuk, mint a szél, majd lett reggel és est
Mikor senki emberfia ébren nem volt, fogadóban szállotak
Nem volt ki zavarja őket, s végre a lovag is nyugodtan aludhat.

III. ének
Kakasszónak hallatára fölkelt mind a kettő alvó férfi
A fogadóban csupán pár lélek bolyongott, de több senki
Úriruhás, gazdag férfi lépett be ama szerény épületbe
Nem nézett jobbra-balra, hanem egyenest a fogadós szemébe.

„Ide végre az ezeraranyas tartozásoddal! – szólott keményen
Sok ideje van már nálad, te kutyaütő. Most visszaadod, remélem.”
A fogadós, mint reszketeg nyúl, szólni sem mert nagyon
„Kevéske bevételem van, ráadásul kicsinyke az én vagyonom.”

Az úrfi végigmérte, majd mélyen morfondírozott ő magában
Szavait a kopaszodó fogadóshoz intézte, tisztaság minden szavában
„Legyen hát, atyámfia, most elengedem a te nagy tartozásd
De becsüld meg magad, s egy rossz szót senkire se bocsáss!”.

Amaz hálálkodva hajlongott neki, majd udvariasan kivezette
Már kezdte elhinni, hogy még keserűbbé lesz most élete
Sámuel most vette csak szemügyre az aprócska fogadót
Habár apró volt, még sem látott soha ehhez foghatót.

Tölgyfa oszlopok állottak körben, hogy a tetőt helyén tartsák
Közöttük hosszan egy gerenda nyúlt el, recsegését lent is hallják
Macskakőnek tetsző padlón keresztbe többméteres asztal állott
Azon túl, a széleken kényelmes szobáknak hada sorakozott.

A fogadós kinézett egy ablakon, s méreg fogta el kemény szívét
Villámot szórt szeme, hihetnék, hogy meglátta nagy ellenségét
Kitépte az ajtót a helyéről, hogy reccsent bele, rohant az utcára
Nyakon csípett ott egy fiatal férfit, s belelökte a világ porába.

„Hol vón’ hát tartozásod? – kérdezte dühödten a kopasz
Igencsak késlekedik zsebemtől a tíz arany, te pimasz.”
A sudártermetű fiatal hebegett-habogott, ám válasza nem volt
Segítségére sietett, s az igazságtalanságba Sámuel bátran szólt.

„Nem most engedett el néked urad egy hatalmas tartozást?
Mit képzelsz hát, hogy, mint vadállat ejtesz ezen karmolást?”
Nagyot nézett a fogadós, mégis nagyot lökött Sámuel lovagon
Páncél semmi nem volt rajt’, csupán kardja, de nem maradt hoppon.

„Eriggy innét, te kutya! – kiáltott rá otrombán az igazságtalan
Állj félre innen, te hitvány, különben fejed a földre zúg alant.”
Sámuel sem volt rest, s szólott – „Bíz’ el nem megyek én sehova.
Mondom még egyszer, engedd el a pénzt, különben nem leszek tétova.”

Kardot rántott már erre a másik, s suhintgatni kezdett a lovag felé
Kezébe vette amaz is fegyverét, a gonoszt szívest hasítaná ketté
Csattogások közepette a támadó pallosa kirepült kezéből le, a földre
Megingottak addig erős lábai, s Sámuel előtt gyorsan hullott térdre.

Köröttük már nagy tömeg állott, s bíztaták a hős győztest
Metssze torkát annak, kit gondoltak ők alattomos szörnynek
Nem hallgatott ő azonban rájuk, s kardját hüvelyébe csúsztatta
„Engedd el szolgád tartozását! – szólt, majd segítő kezét nyújtotta.

Amaz remegve, félve fogadta a segítséget, mégis fölállott
„Kegyelmes voltál velem, elengedem hát. – ez volt, amit mondott
Igazad van, dicső lovag. Amit tenni vágytam, tisztán gonosz lett volna
Mégis elengedsz. Bizton mondhatom, hogy te vagy az igazság bajnoka.”

Üdvrivalgásban tört ki az előbb még farkasfalkaszerű csőcselék
Tapsviharral kísérték a lovagot s a papot, egész a falu széléig
Páncélban ült már akkor Sámuel a lovon, nyugodtan lépdelt
A határt elérve vágtatni kezdtek, s felültek szélnek szekerére.

IV. ének
Egy dombra érve megállottak, hogy végre pihenjenek egyet
Az elhagyott falu felett azonban láttak nagy füstfelleget
A szúrós ködben láttak kirajzolódni lovakat, azokon katonák
Nyargalva indultak hát vissza, hisz’ más segítségét nem várhatták.

Lángoknak tengerében állt minden utca, s az összes ház
Rettenet látvány volt, a falut mintha terhelné égtelen láz
Régi urának katonái gyújtották fel azt, Sámuelt keresve
Könny is szökött szemébe, mert nagy lett az ő keserve.

Erőtlen jajgatás áradt az egyik parasztház tüzes belsejéből
Sámuel sietett is, hogy megmentse a valakit, ott termett egyből
Az ajtó azonban nem akarta beengedni, nem nyílt ki sehogyan
Sámuel hátrált néhány lépést, hogy, mint bika, erőből nekirohan.

Pajzsát maga elé emelve futott egyenest a ropogó, recsegő háznak
Megadta magát a ház ajtaja, eltörött, színe sem látszott már annak
Odabent jajveszékel öreg bácsika, nem mert mozdulni, ne essék rá valami
A lovag fölkapta vállára, rohant kifelé, a tűz ropogását nem akarta hallani.

Csakhamar szembekerült az őrségnek legfelsőbb, öntelt tagjával
„Ó, te mocsok ember! Régóta kajtatunk utánad. – szólott szájával
Meg lettél végre, te álnok. Most megöllek téged is, mint a másikat
Így vágtam le őt is, téged is így foglak. Élvezettel, mint az állatokat.”

Nem volt az az ember semmi különleges, egyszerűen nézett az ki
Pödört bajuszát simítgatta, arcára undor ült, vágyott vele végezni
Magas, karcsú volt termete, zöld és arany egyenruha feszengett rajt’
Túlbecsülte mindig is magát, mindenhova ugyanazt vitte, csak a bajt.

„Hiába jöttetek ide. Már az én váramnak urát szolgálja. – mondta a pap
Az Ő neve Éli. Eltörpül mellette mindenki más. Dicsősége, akár a nap.”
A katonát mindez nem érdekelte, fűtötte a vérszomj, kardja kezében
„Ilyen hitvány nevű úrról még nem hallottam. Megöllek most uram nevében.”

Nekirontott fegyverével a lovagnak, eszeveszetten lóbálva kardját
Ám egyetlen csapás sem érhette Sámuelt, az össze talála pajzsát
Hamar földön találta magát a derék katona, félelem költözött lelkébe
„Megkegyelmeztél a másik szökevénynek, nekem is kegyelmezned kéne.”

„Még kegyelmet akarsz éntőlem? – kérdezett vissza dühösen Sámuel
Idáig üldöztetek engem, gyilkoltok, most pedig ártatlan falvat gyújtotok fel
Nem csak azért jöttél, mert urad küldött, te ölni akartál, tiszta vérszomjból
Ily’ szörnyűket nem fogsz tenni, kegyelmet pedig majd kapsz a Megváltótól.”

Fogta azzal nagy pallosát, erősen megsuhintotta, mire a katona feje lehullt
Erre menekülőre fogta az összes, a faluban a zsarnok sereg végre elmúlt
Ám lángkígyók tekeregtek tovább a szegény falucska hosszú útain
Nem volt elég ember, de mindenki csüngött a hely kicsiny, száraz kútjain.

„Ó Istenünk! – kezdte Józsua – Adj most nekünk kegyelmedből nagy esőt
Oltsd el a kegyetlenül tomboló tüzet, mert mi gyengék vagyunk, Te pedig erős.”
Alig mondotta el szavait az ég felé, szürke fellegek gyűltek, s cseppek hullottak alá
Vadul zúgni kezdett az égi víz, de úgy, hogy az óriás lángokat pillanat alatt eloltá.

Ujjongott hát a kicsiny falucskának kevéske népe, hogy történt ily’ nagy csoda
Sámuel tátott szájjal állott, hallott már hasonlót, még sem látott soha
Békesség szállott most szívébe, hogy tudta, van, aki őket útjukon megvédi
Hűtlenségében, bűneiben, minden sötétben, rosszban őket örökké szereti.

V. ének
Ott kellett végül hagyják a falut, mentek Józsua papnak dicsőséges urához
Nem is tudta ő leírni, hogy hogyan néz ki, csupán utat mondott várához
Csendben bandukoltak, hegyeken, völgyeken, folyókon keresztülgázolva
Napsütésben, éjjben kopogott a ló patája, ők pedig egy szót sem szóltak.

Egy óriási, sötét erdő szélére értek, olyan volt az, hogy nem lehetett belátni
Sámuel el akarná fordítani a hátast, menjenek másfelé, de a pap nem engedi
„Bármily’ fekete és sűrű is ama rengeteg, át kell, hogy keljünk rajta ketten
Én tudom az utat, bizton átvezetlek téged, ne félj Sámuel, csak bízz énbennem.”.

Ló nélkül elindultak hát, a lovag nem reszketett semmit, de lelkén súly támadt
Gondolati csupa rosszon jártak, mert már a nehéz életébe erősen belefáradt
Köröttük mindenütt, tán a világ végéig, fekete, öreg, korhadt fák törtek az égbe
Nem volt egyiknek sem levele, lombja, mégsem láttak napfényt arra felé nézve.

Lábuk alatt ropogott a száraz, kemény föld, melyből néhol haldokló fűcsomó nőtt
Keserves hangú, rideg szellő szaladgált köröttük, tán az is megsajnálta a hőst
Sem állatnak, sem életnek nem látták nyomát, mert még hangyaboly sem állott
Vakondtúrás nem készült sehol, de még csak egy vészjósló holló sem károgott.

Józsua valóban ismerhette az erdőt, mert csak hamar tisztáson találták magukat
Sámuel soha sem álmodott ilyet, mert ott látott fényt, füvet, szép virágokat
Mintha egy körben az erdő megszűnt volna, s úrrá lett rajta valami egész más
Puha pázsitra léptek, amin nyúl cikázott tova, itt újra láttak zöld, rügyező fát.

Hirtelen keserű, zavaró zaj szállott fülükbe, mintha valami páncél csörögne
Hallották, ahogyan ez komótos, lassú léptekkel közelít, néha egyet hörögve
Megmaradt, de meg is fakult a nap, s vele az élet, a zörej pedig közeledett
Nem hitt a két szemének Sámuel, mert a fák közül egy lovag előrelépett.

Fekete, rozsdás páncélt viselt, s arra, mint festék, ember vére volt száradva
Ugyanígy sötét pajzsáról, kardjáról a meleg nedv csordogált egész patakban
Arcáról öldöklő vigyor látszott, s még amarról is özönlött a sok ártatlan vér
Sámuel arcát viselte, hű mása volt neki, ölni jött most is, semmit nem kér.

Ordítva rontott hát neki a két férfinak, kik két irányban menekültek tőle
A tisztás két ellentétes pontján megállottak, rettenve néztek a szörnyre
Sámuel erőt vett magán, és előrántotta kardját, harcba fogtak ketten
A fegyverek úgy csaptak össze, hogy minden irányban tüzes szikrák lettek.

A gonosz velőtrázó kacajt hallatott, mert minden ízével élvezte a küzdelmet
Sámuel fejére célozva oly’ csapást mért annak pajzsára, hogy az kettérepedt
A más tovább csapkodott a lovag felé, mire az megbotlott, s hátára zuhant
Lihegve feküdt a földön, tágra nyílt szemekkel nézte, hogy a pallos felé suhan.

„Vége hát mindennek. – gondolta Sámuel – Saját másom fog engem megölni
Végez majd a pappal is, az tán csillapítja vérszomját, s végre meg tud békélni
Haj, de jó is volt, amíg élhettem! Józsua miatt lettem csak igazán ember
Békét, oltalmat s célt leltem, most pedig a feledés sűrű ködje lep be engem.”

Ahogy a penge hasította a dús levegőt, Sámuel végtére békésen szuszogott
A pap azonban ezt nem hagyta annyiban, hirtelen a véres kard elé ugrott
Vér kezdett ömleni az oldalából, fájdalmasan feküdt a selyempuha pázsiton
Sámuel könnyek közt felugrott, s neki iramodott, hogy haragját kitölti a máson.

Újra heves párbaj kerekedett, de most a más kezdett el ijedten meghátrálni
Addig ment ez tovább, míg érezte, hogy nem tud lépni, egy fa kezdte támasztani
Sámuel dühtől könnyezve minden erejét összegyűjtötte, s vadul ledöfte a másikat
Valósággal felszegezte a fára, pengéje behatolt annak egyik oldalán, kijött a másikon.

Hátratekintett, s a tisztáson túl lévő sötétség eltűnt, tavaszba borult az egész rengeteg
Visszafordulva látta, hogy az átdöfött más is eltűnt, véres kardja pedig a földön hempereg
Józsua nagy vértócsában, holtan feküdt, mellette pajzsának két darabja, mint sebzett vad
Sámuel megsiratta hát barátját, patakokban folytak könnyei, bánata volt leírhatatlan nagy.

A tisztás közepén, pajzsának felével nagy gödröt, sírt ásott ki, s beletevé barátját
Vele együtt eltemette páncélját is, kopjafának odaszúrta megtisztított kardját
Lassan elindult, kifelé az erdőből, hogy megkeresi Józsua urát, a dicsőséges Élit
Még mindig folytak könnyei, hisz ki kedves volt számára e földön, már nem volt itt.

VI. ének
Élettel telt meg a hatalmas erdő, kakukk és pinty lágy dala versengett egymással
A lovag lába alatt kellemesen ropogtak faágak, találkozott feketerigóval, sárgával
Víg dalt zengtek a fák, a madarak, még a szellő is, de most csakis a bánatos lovagnak
Ám mire elérte az erdő szélét, könnye elapadt, és végre, gondolatai megnyugodtak.

Úttalan utakon bandukolt, folyamatosan gyalogolt, hogy legalább Élit megtalálja
Nem azért, hogy új ura legyen, csak, hogy elmondja, hogy meghalt hűséges szolgája
Három napig megállás nélkül rótta a hegyeket, szirteket, hogy a várat végre meglelje
Majd’ összerogyott már, mikor feltűnt az eredmény, az óriás épület szürke sziluettje.

Falai oly’ erősek voltak, hogy ágyú sem dönthette volna le, rettenet nagyok voltak
Megmászni sehogy nem lehetett, bejutni máshogy nem, csak az ékes kapun tudtak
A fal tövében láncra verve térdelt egy csapzott, sötéthajú férfi, szemében lángnyelvek
Ördögi vigyort vetett a lovagra, mintha ismerné, közben kinyílt a kapu, a hős bemehet.

„Mondd csak! – kezdte Sámuel – Itt lakik az Éli nevű úr, akit én sok idő óta keresek?”
„Ez csak lábának zsámolya. – válaszolta a férfi – Nem ez az otthona, de itt is megleled.
Hát nem is tudod, hogy ki vagyok Sámuel? Az én váramból való az a sötét lovag. – kacagott
Ha nincs az a pap, Éli fia, akkor nem lennél itt, nélküle bizony a fogadat csúnyán otthagyod.”.

„Egykor itt szolgáltam, de a vár ura elküldött, mert én a trónomat fölé akarom emelni.
Már erős az én seregem, csak úgy, mint váram. Józsua nélkül, nem fogtok legyőzni.”
„Erős várad van? – kérdezte a lovag – Erős seregről beszélsz, míg te láncra vagy verve.
Olyan vagy, mint a hajnalcsillag, ám Éli a Nap. Legyőztem a harcosod, dugába dőlt terved.”

Miközben így társalogtak, Sámuel mögött halk léptekkel kijött a várból egy fiatal férfi
Amint, meglátta a „hajnalcsillag”, amennyire béklyói engedték, megpróbált hátrahőkölni
A lovag erre lassan megfordult, majd tengernyi boldogság, egyúttal könny borította el
Patyolat fehér ruhában, Józsua állott előtte, egymást szívesen, hosszan ölelték meg.

„Atyám ajándéka ez számodra.” – mondta a pap, majd egy nehéz zsákot nyújtott át
Sámuel óvatosan kinyitotta, majd újra könnyek szöktek szemébe, kapott ő új ruhát
Mint a hó, oly’ fehér volt a páncél, a kard s a pajzs, amit kapott, ám sisakot nem lelt
Nyomban magára is öltötte, tán külön reá alkották, nagy vígságában semmit nem felelt.

Józsua törte meg a csendet – „Aki hisz az én uramban, ha meghal is él.” – mondotta
Rámosolygott a tiszta lovagra, majd kedvesen, jó szóval a nagy várba meghívta
Amaz még vetett egy szánakozó pillantást a fal tövében leláncolt rab gonosz tekintetébe
Majd erős léptekkel Józsua nyomába eredt, követte őt egészen az Úr, Éli elébe.

Vörös Levente legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?