A visnyói fenyves

A visnyói fenyvesnek tornyai állanak szemem előtt
A fűről az erdőnek világába lépek, s veszek nagy levegőt
Tüdőmet egészen átjárja a fenyő bódító illata
Újat, ámde régit látva, kedves emlékem eszembe villana.

Ág nem reccsen talpam alatt, nincsen zaj
Puha, gyengéd földre lépek, tán aludnék is rajt'
Kezemmel érintem azt, mégis mintha gyapjú lenne az alatt
Mindjárt könnyet hullajtok rá, folyik arcomról keserves patak.

A csendből kakukk hangja visszhangzik az ormótlan fák között
Rigó édes csicsergéssel válaszol annak fejem s a világ fölött
Sürgő szellő szalad végig a nagy fenyvesnek csendes világán
Hajamba kapva nem bánt, űz, csábítva visz engem kocsiján.

Had legyek róka, hogy rohanjak végig a fenyves végtelenjén
Madárként had cikázzak mindenfelé szabadon, a világ tetején
Itt nőttem fel, kaptam istent, veszítettem el az édesapámat
A fenyvest róttuk a családdal, futva fák közt, neki a határnak.

Végigsimítom gyermekkori óriásaimat, égbeszökő, őrként álló
Fenyőket, kövér törzsüket átölelhetném, az idő gyorsanjáró
Derekam magasságában hangyaboly ágaskodik a földről
Hangyasereg fut mindenfelé, dolgozók kívülről, belülről.

A rengeteg közepén földre huppanva pihenek meg
Negédes könnycseppekkel itatom a szomjas növényeket
Fekszem csak a földön, itt szép emlékekre emlékszem
Kakukkot, szelet, fenyvest elhagyom, lábam onnan kiteszem.

Vörös Levente
Vörös Levente legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?