Álmaimban látom néha még, a
régi világot, hol a hódunna leple alatt
szunyókált a föld és a mag.
Látom a hólepte határt, és azt a
régi kis szobát, hol a nagy dunna alatt
aludtam az igazak álmát.
Érzem a tavasz illatát, hallom a
föld sóhaját, mikor a búza zöldell a hó alatt,
majd kisüt a Nap, kizöldül a határ
néhány röpke óra alatt,
… s én táncot lejtek, akár a tűzmadár.
Akkor még ragyogtak a csillagok,
… úgy éreztem a Tejúton ballagok…
szédítettek csodálatos illatok:
akác, gyöngyvirág, pipacsok…
elhagytatok…!
Nincs már ott fedél, nincs aki mesél…
… lehet álom volt csupán…
csak egy árny… ami fáj,
amikor átsuhan az emlékezeten…
Kőműves Ida legutóbbi művei (összes megtekintése)
- Kende, a kondás - 2017-09-03
- Álomkeringő 6/6 - 2017-05-03
- Álomkeringő 6/5 - 2017-05-02
Szép. De miért 18+?
Köszönöm.
Hol látsz 18-as karikát? Én nem akartam, de nem is látom sehol…
Lehet, hogy nem látok jól?
Jajj, de hiányoztál! 🙂
Különösen tetszett versed íve. A szomorú csengés a végén még varázsosabbá teszi a hódunnás kisszobát. 🙂
Ölellek!
Jaj, de drága vagy! 🙂
Örülök, hogy tetszett. Köszönöm.
Ölellek!
„Nincs már ott fedél, nincs aki mesél… ” többek között e sor miatt szorul az egyébként is „szorulós” szívem 🙂 nagyon mély emlékező sorokat írtál.
Látja az olvasó azt, ami nincs ott, de ha ott lenne is, Te már rég máshol jársz. Duplán fáj. (vagy triplán, nekünk 🙂 )
Szépet írtál.
ölellek Idám,
mara
Köszönöm szépen, Mara. Tudom, te átérzed… mi már sokat nosztalgiázunk, sokat járunk a múltba üdülni. Csak ne fájna annyira… 🙁
Ölellek!