Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Az Atlanti-óceán partján

“Végre szabad voltam – felszabadított a reménytelenség.”

Nem tudom.
Nem tudom,
hány ősz, tél, tavasz s nyár
szállt már rám, belém
s el, még tovább.

Nevettem is.
Ahogy pörgetett az avar,
s deres levelekkel kavart
körbe, fel s át
idős tölgyek sajgó derekán.

Nem tudom.
Nem tudom,
hányszor hagytam tüdőm
– s korcsolyacipőm-
a jégfolyam ízű kis tóban,
s hányszor számolt szeplőt arcomra
eztán
az első megolvadt kikelet.

Kalászok értek a nyárban…
aranykarral nyúltak az égig,
s úsztak velem tovább
keresztül a végtelenen át…
oda
‘hol a Nap már csak
csillagokról álmodott.

Nem tudom,
hányszor fordult
alólam ki s rám
a savanyú talaj-sár,
meddig ették napjaim
sovánnyá
éjszakák álmatlan fejfái.

De egy nap…
egy nap kiültem
az Atlanti óceán partjára.

Emlékszem, hogy féltem.
A mélykék vadillat megrémisztett,
ahogy a hajamba tépett…
ahogy belém szeretett…

Emlékszem a csókra…
a forró “jó éjt” csókra,
az aranybarna merengő napnyugtára,
a bíbor-bársony horizont mosolyára…
Nem tudom,
hány és hány éjszakát
sírtam azóta át.
Nem tudom,
hányszor csepegett vérzőn
halódó szívem,
míg a darabjait kerestem
Szüntelen… és szüntelen…

Kiültem néha
az Atlanti óceán partjára.
Néha számoltam a csillagok arcát,
ahogy a víztükörben
sós hullámokba fúlva
ragyogásuk szürkébe kékült.
S miután a rekkenő csend
feszült feszületet állított
ében-felhők göndör habjából,
megleltem arcom én is
lehullt csillagok
örök álmaiban.

Hol vagy arc?
Most hol vagy?
Keresselek a régmúlt avarban?
Kergesselek a fasor korhadt ágaiban?
Combig érő, dermesztő hóban,
Röpke-lelkű tarka pillangókban?
Vagy a nyárban…?
… a gyémánt éjszakák
szenvedélyes csillagporában?

A parttól félek…
… talán ott vagyok most is…
az Atlanti óceán mélyén
súlyos víztömege alatt…
ott,
ahol többé már
senki nem szeret belém.

2011.

Latest posts by Mona (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Az Atlanti-óceán partján

    1. Nagyon profi.
      A szándékos atmoszféra elvonásokon tűnődöm. Az Atlanti-óceánt miért préseljük szakadt szélű levelező lappá? Nyilván nem a valós földrajzi helyről van szó. A “vad illat” és a “rekkenő csend” fényképalbum lehet, vagy festmény a “Babaházból”… Megtudjuk?

      • Mert a hullám csak a sziklának csapódik, eggyé sosem olvad a kettő. Még akkor sem, ha addig mossa, míg darabokban a víz alá merül, és ott ragad.

        A rekkenő csend a csillag halálok miatti tisztelet. A vad illat… hát, az az óceán feletti szél szaga, ahogy a vízzel keveredik.

        Írhattam volna azt is, hogy néha elmegyek a világ végére, hátha ott találom meg magam. Csak így érzékekkel foghatóbb.

        Köszönöm, Tóni bácsim.

    Szólj hozzá!