A bál állt.
Poros pepitán kopogott
a dongás, odaát vakablakokra
csapódva.
Karnevál.
Létpalota haláltánc.
Zsongás köpte mennyezet.
Szentek szeme vérolajban
repedezve
szilánkokban onnan
s csöpögött le
üvegidő pelyhekben
mint ízes kábszer.
Falakon folyt.
Püspökön álltak sort
méregzőn testük ritmusán.
Rúzsok közt suhant mámorlón
cakk-fekete ruhák sárgáján
dőlt
s döngött magán
ajzott vágyakat.
Öngyilkos fesztivál.
Habzsoló világfutás,
álmot járó ámoktiprás.
Szabadság –
– te tényleg látsz?
Bőröm alatt póknyaláb
igazgyöngy maszkban
és odébb-mászó gyászbogár
könnyvíz maskarám:
én nem létezem.
Csendben párolgok
eltáncol a sok sarok
de az áriák óráján
a te karodba omlok –
– ha itt látsz még
és felkérsz.
