Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Elveszítve

Csendesen fázik létem az időben,
de már nem féltem a világtól magam.
Könnycsepp vagyok,
mi néha megdermed a térben
ha szétfeszül,
s elvegyül lassan a semmivel,
az ezernyivel, ami még élhet,
s talán remélhet,
– míg csak teremtett,
ősi magja marad…
Közben halad tovább az élet,
prehisztorikus fények
ragyogják át a sötétséget…
– s én még mindig élek,
bár nem tudom,
ki vagyok, s miért…
Belefért létembe
a meghatározhatatlan
végtelen,
de reménytelen hinni,
mikor álmodunk,
hisz minden pillanatban
meghalunk kicsit…
Bár a bíbor hajnal
újra fellelkesít,
mint végtelen jéghegyek után
a zöldellő, csöppnyi hágó,
ahol tovább mehetsz majd
az utadon…
– közben mondogatod:
gnothi seauton…
– de nem ismered fel
a szelíd tükröket sem,
hiába mutatják feléd
valódi arcodat,
neked az is egy újabb,
megfestett kirakat…
– s hiába eresztem el,
hogy segítsek,
végleg a kezed,
nem akarsz repülni…
– csak bámulod tovább
a vörösbe robbanó eget…
– s én ostobán zuhanok
a langyosan elmúló semmibe
veled…

Latest posts by Ariel (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Elveszítve

    1. Néhol elakad a vers, kicsit birokra kel a klisé az eredetiséggel. Pl a minden pillanatban meghalunk kicsit gondolat bőven klisé. A bíbor hajnal, valódi arc sem túl eredetieg. De a prehiszzorikus fények, az idegen nyelvű benyúlás életet lehel a versbe. Távolabbi képzettársítások, erősebb metaforizáció segíthet.

    Szólj hozzá!