Hanyatlás

…csendkoszorúban ébredek,
koporsóm,
s menyországom is
a némaság…
– a világ
éppen csak létezik,
és vétkezik minden
ami még élhet..
Magamba nézek,
hajnali eső mossa le
arcomról
az emlékeket…
– talán végre felébredek…
Félelmetes a nyugalom,
ahogy áthullámzik bennem
és elmerül…
– visszafekszem,
s tovább hallgatom
a lassú csendet
belül.
Univerzális a tudatom,
de azt is elhallgatom,
hogy ne legyen rajtam
semmilyen fogás,
mert szó-felhalmozás csak
a jelen,
és most még megengedem
magamnak,
hogy éljek…
– de már csak őrlángon égek.
Esőcseppek mesélnek
a múltról,
vetített képben álmodik
a remény…
– főnyeremény lenne
számomra a halál,
de már az sem talál
menedéket bennem…
Eleresztem
így a fájdalmakat,
hisz bűntudat sosem volt
igazán szívemben,
harcokat vívtam
önmagammal,
s színes álmokat kergettem
önfeledten…
Ennyi csupán a lét,
kiherélt vágyak,
s beszürkült emlékfoszlányok
kavarognak
agyamban,
bár megmaradtam
naív álmodónak,
rámtalált a sötétség,
s fészket is keresett
magának
szavaimban…
Esőben ázik
szikrázva a fény…
– vajon erény-e még
a könyvekből nyert
szellemi erő…?
Sárba ragadva
szűköl az élet,
s éhes férgektől hemzseg
a rózsaszínre festett,
elhamvadó idő…

Latest posts by Ariel (see all)




5 hozzászólás “Hanyatlás

Vélemény, hozzászólás?