Kézfejek magánya

KÉZFEJEK MAGÁNYA

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait s végzet-pillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz, az ujjbegyek bordázott erezetein – létezik vérerek tobzódása, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal ajkaink forró tettei nemigen!

Kényeskedő kerítés, börtönkorlát sokszor a Kéz, kitaszított indulatait már képtelen fegyelmezni: S csattint atyai legyintést, szigorló pofont, kedveskedő becézgetést! Agonizáló szenvedélyek parázsló zsarátnok-fokába – mint eljegyzett hűség – úgy fenntartott hűséggel, s erkölccsel kapaszkodik!

Néha a bizonytalan tétovaság még rátelepszik, de nem feledheti az ölelgető karok fohászos vigaszait, – megkésett Don Quijotei-vallomás: Az egyetlen lehetőség, mely csak lassan múlik el, s lészen őskövülete ismét a feledékeny Kornak, melyben farkas-ösztönök bíráskodnak, létszükségletek felett!

Egyre hidegül még, s vacogva reszket a Kéz, – ha a másik evilági szívkoszorúba mindent-látón belenéz; mágneses, többkapcsos, kátrányos kötél: Csupán Egyetlen pillanat is untig elég; az örök fényeskedő, halhatatlan Heuréka-Szikra bombázottan kirobban, – a bősz vulkánkitörés mindent felperzsel, mindent elemészt! A makulátlan ártatlanság biztos kapaszkodója: A Kéz!

– Mohó Mindenség lángolásban, testünk igazgyöngyözésében, a biztos mentsvár, megtartó katedrális – Őszinteség, örök, dicsőséges Jelszava! Biztos ígéretre számíthat aki esküt fogad kézfogással! Mert tudhatjuk tenyerek ős-magány pusztasága soha nem lehet örökkévaló!