Kották

Mindig minden olyan jó.
Vagy először annak tűnik.
Nem érezzük azt, hogy bűzlik.

Végül valami mindig ráébreszt,
Hogy a csalódás gyakori,
Akár más okozta nekünk, vagy éppen mi.

Hogy szülhet az értelem ennyi gonoszságot?
Fáj, hogy nem menthetjük meg a világot.

Az emberek sajognak sebeik súlyától,
De nem játszanak más kottából.
A sebek mint dallam, terjednek,
S végül nincs ember, aki nem sebzett.

Már értem, miért féltettél úgy.
És értem, miért neveltél így.
Te sokmindent megtettél,
Az életre edzettél.

Innentől az én felelősségem, hogy melyik kottából játszom.
Remélem egyszer büszke lehetsz, amikor azt mondod: "Ő a lányom.".