Leláncolt kezeim

Neked írom ezt, szívemnek egyetlen, legdrágább kincse
Keresem, de nem találom a megfelelő szót, mert nincsen
Leláncolt kezeimet újra megemelem, hogy újra neked írjak
Mert szívemnek bánatára a lassú napok tenélküled múlnak.

Haj, de jó is volt a rabság előtt, szabadon, melletted voltam
Milyen jó érzéssel töltött el, mikor gyönyörű arcod megláttam
Szívem majd megszakad, nem burkolódzhatok ölelésedbe
Hogy nem adsz csókot ajkamra, mielőtt a világ aludni térne.

Bár lehetne, hogy újra hozzám bújsz, s hallanám hangodat
Had ölelnélek megint, de kezeim béklyókban nyugodnak
Nem aludhatok el azonnal, nem akar elnyomni a kóbor álom
Nem nyugodhatom, hiszen kincsemet sokáig nem látom.

Szeretlek, kis indiánom, hogy örülj, meglepetésem van neked
Míg kezeinkről nem hull alá a lánc, nem éri olló a fejtetőmet
Addig várok türelmesen, míg újra nem szoríthatlak magamhoz
Addig tűröm a gyilkos csendet, addig ébren is rólad álmodok.

Vörös Levente legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?