Leteszem a koronám

Végtelen, édeni birtokon jár régen gyalogló lábam
Hogy vágyok mindig ide térni, most is fülig ér szájam
Aranyból hímzett kapun átlépek ebbe az álomba
Belém karol egy ág, majdnem lehull fejemről a korona.

Ékkőből kirakott keskeny út szeli át a selyem pázsiterdőt
Arrébb pedig kedves madárfütty üldöz el minden felhőt
Sárgarigó suhan alant, majd bátran megtelepszik ujjamon
Csicseregve köszönt engem otthonomban, mert itt lakom.

A kert nárcisokkal végigültetett, s engem pimaszul hívogat
Nem állhatom meg, a dicső trónteremben dolgom akadt
Utamban márvány szökőkút, mely arrébb tóvá növekszik
A halak benne ficánkolnak, ahogyan személyem közeledik.

Hófehér falú kastély tornyosul felém, belépek már ajtaján
Ha nem jártam volna itt korábban, a lélegzetem elfojtanám
Ifjú szívemben ott a lángsugarú nyár, így örvend az s én is
Hazajöttem újra, szívem majd’ kiugrik, tovamegyek mégis.

A magasztos trónszéket újra megpillantom középen
Most nem is lábamon állok már, csupán két térdemen
Koronámat óvatost leteszem lábadnak zsámolya elé
Hiszen a dicsőség csak is a Tied, nem pedig az enyém.