Világosság fény nélkül,
én számomra nem lehet.
A felejtés emlékül,
fényt kioltó lehelet.
Csontszárazon szomjazás,
lett az egész életem.
Mint, jégheggyé olvadás,
az óceán kietlen.
Egy naponta sajgó seb.
A Pokolban edződött
szív-szánalom jól esett,
és valami kezdődött.
Mert el kellett kezdeni,
hogy már vége lehessen.
Múló idő kezdte ki,
az őszi légy elhessent.
Mi motivál idétlen,
kötekedő taplókat?
Ez a világ időtlen,
nem követi naplónkat.
A mi naplónk életünk
lepergődő évei.
Csak figyelve érthetjük,
az elmúló képeit.
Szabó Bálint legutóbbi művei (összes megtekintése)
- Giliszta emlékére - 2023-04-16
- ‘Mely végleg megmarad - 2022-11-27
- Múló képek - 2022-11-08