Ne tűnj el sosem…

Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

Bámulom a csendet.
Fényei cikáznak szemeimben,
És a fények lassan összeállnak,
Gyönyörű alakoddá válnak.
Nem mozdulok, hogy képzeletem
El ne űzze sípoló lélegzetem.

Bámullak óvatosan.
Olyan álom vagy, akiért a férfiak
Országokat igáznak le,
És utána ódákat írnak hozzád,
Mert a remény, amit nyújtasz,
Azzal mindenkit lángra gyújtasz.

Figyelem magam.
Mikor már mindent láttam,
Mikor már mindent tapasztaltam,
Mikor minden összefolyik,
Mikor már semmi sem érdekel,
Az a sors játéka velem.

Figyelem magam.
Mikor hazudnám a szerelmem,
Mikor meghal ember, a lelkem,
Mikor elveszítem önmagam,
Mikor a gyűlölet magva kifakad,
Az a sors játéka velem.

De ez a sors rendelt mellém,
Ez adott ajándékba nekem,
Hogy ne pazaroljam az életem.
Keresem az értelmét, hogy
Mit higgyek erről,
Mit akar, csak játszik velem?

Bámullak óvatosan.
Régen a szer volt az életem,
Most te vagy a szerem,
A szerem, az életem.
Úgy óvnálak, hogy ne múlj,
Ne tűnj el sosem szerelem.

Stiksz Sándor legutóbbi művei (összes megtekintése)



2 hozzászólás “Ne tűnj el sosem…

  1. Vörös Levente írta:

    Nagyon tetszik ez a szembeállítás a sors jó és rossz oldaláról. Szerintem igazán kiérződik belőle a szeretet, amit érzel. A harmadik versszak utolsó két sora valahogy kevésnek tűnik olyan értelemben, hogy habár szép az üzenet, de az utolsó sor kicsit rövid, ezért valahogy kevésnek tűnik. Ettől függetlenül egy gondosan megalkotott munka. Gratulálok hozzá.

Vélemény, hozzászólás?