Ő, meg én

Ő többször is csábított,
ölelésre áhított,
hát összebújtunk ketten,
hogy kedvére öleljen.

Oly szelíden szuszogott
s illatával kábított,
hegyek titkos rejtekén
fogócskáztunk, Ő, meg én.

Mert nappal a csillagok
mind hervadó nárciszok,
fényspórájuk nem tapad,
holtodiglan megszakad.

Áldhatom a Teremtőt,
a szellőt, a szeretőt,
bárha dúl-fúl, haragos,
mennydörgése túl hangos.

Megjegyzés: 2012. 09. 26. J.




2 hozzászólás “Ő, meg én

  1. Ribizli írta:

    És milyen jó lett. Bár, ha hallgat a mélység, talán könnyebb.

    Írtad az ihletettséget, hogy anélkül is lehetséges-e. Én nem vagyok rá képes. Vannak, akik, ha kézhez kapnak egy témát, simán hozzák a sorokat. Én végigzokogtam ezt a kis nyúlfarknyimat.

    • Ferenc Ficzura írta:

      Köszönöm! Tudod ezzel nem csak te vagy így „végigzokogtam” amikor véglegesé vált egy-egy vers, ami olykor nehéz szülés,de nem erre a versre vonatkozik, és több vers esetében előfordult… kiüresedtem, megsemmisültem és zokogtam, de volt olyan vagy 5-6 óra folyamatosan, miből fakadt ez a könnybőség fogalmam nincs.

Vélemény, hozzászólás?