Mennyi eső,
mennyi vihar,
mennyi álom
mennyi fény…
s szerelmet
a drága Isten
két karomba
mennyit mért,
szeretnék leülni,
és elbeszélni,
s meghallgatni
álmaid,
szótlan csendben
megfigyelni,
hogy mozdulnak
karjaid.
Szeretném majd
elmesélni,
rímbe szedni,
lerajzolni,
de hiszen minek…
Megpróbállak
veszni hagyni,
elmerülni,
szemeimből
kidörzsölni
TE? Nekem?
Minek?
Már csak néha
látlak,
amikor az
ég habja
tükre arcodnak.
Már csak
néha várlak,
amikor
kései a
magánynak…
De úgysem
olvasod
sosem.
2004.
aron legutóbbi művei (összes megtekintése)
- hiátus - 2020-11-20
- Szabadvers a tévedésről - 2020-06-25
- szabadballada a tölgyről - 2020-05-25
De mi olvastuk (és szerintem Ő is).
Nagyon érdekes, ahogy neki-nekilendül a ritmus, majd megtörik, másmilyenre vált…
Igen, olvasta, mégis olvasatlan maradt. Már akkor szórakozni kezdtem a hirtelen váltásokkal, még eléggé katyvaszos módon.
Köszönöm, hogy jöttél. Áron
Kár lett volna olvasatlanul hagyni.
Minden szavában él,nekem nagyon tetszett.
Üdv:nyilas
Köszönöm!
Mennyire más ez az Áron! (12 éves vers!) Lágyabb, színesebb még a szomorúságod is. Nincsenek benne „fekete Lyukak”, lüktetnek a sorok, és ami nagyon fontos: közel engedted magadhoz az olvasót.
C*
Igen… Csak a vers nem olyan jó…:) köszönöm!
Igen, ahogy Julianna mondta, szelídebb, egy kicsit esendőbb, de már itt is ott van a karakán ároni dac 🙂
Elmerültem, most is.
üdv,
mara
Köszönöm kedvességed. Áron
te is voltál amatőr?:)
Még most is az vagyok.