Régóta kerülget,
rendületlenül…
Megsebezni próbál,
tudom, majd sikerül.
Piros szalagokat
kötözök kezemre,
mantrákat szórok szét
a súlyos végtelenbe
magamért is,
hogy legyen valami
apró védelem,
ami segíthet túljutni
az észérvéken,
hogy miért ne adjam
magamból tovább
a csöppnyi fényt,
s miért keressek
minden fájdalomban
reményt
örökké,
hogy kényszeressé
ne váljon az út,
hogy ne azt lássam
magam előtt
ami megfakult,
s ahogy létem darabjait
viszi a semmibe
egy álom,
s majdnem várom,
hogy egy eltévedt üstökös
eltaláljon…
De mégis érzem,
a homályos árnyék
hiába végtelen,
egy tűhegynyi csillag
belőlem
mégis világít
a fénytelen
semmiben…
– talán már Istent is
elhiszem…
Ariel legutóbbi művei (összes megtekintése)
- Hiba vagyok… - 2017-02-09
- Égés - 2016-06-30
- Nyárba lépve - 2016-06-15
Ez jó lett, talán a legjobb, amit itt tőled olvastam. Lendületes, sodró, jól pulzáló. Áron
Köszönöm Áron. Igyekszem… 🙂
Andy
Az utóbbi évek, hónapok olyan lendületet adtak az írásaidhoz, hogy csak kapkodom a fejem.
Ez is magán viseli a kézjegyed, összetéveszthetetlenül Ariel-vers.
Többször említettem, hogy kedvenceim a lélegzet visszatartó írások, és nálad megtalálom. Illetve 🙂 , alig kapok levegőt a vers végéig.
ölelésem
C*
Köszönöm. Örülök, hogy tetszik. Kicsit még kellene finomítani a „technikán”, de igyekszem, és igazad van, ebben találtam meg önmagam a leginkább. 🙂 Ölelésem.
Andy
Ima a hitgyengülésben. Nagyon tetszett a vége (is), ahogy monumentalizálod az út-keresés kérdését…
ölellek.
Így igaz, ima. Talán jön majd válasz is… egyszer. 🙂 Örültem Neked (is). 🙂
Ölelésem.
Andy