…látom szemeidben
a növekvő talányt,
a vissza nem fordítható
örökös magányt
szétterjedni…
– megfékezni
már nem tudom,
csak tovább rombolom
szavaimmal
a lelked…
– meglehet,
túl hamar elfelejted,
hogy mikor féltél,
tőlem mindent,
s minden módon kértél…
– s én adtam,
mert akartam szeretni,
de egyszer mindent
el lehet feledni…
– mert lehet,
hogy túl könnyű volt
kettőnknek
az égig-szárnyalás,
a csillagok közötti
tér-idő-tágulás,
a titkos csend
és bűvös nemlét előtt,
mikor a Fény engem is
megjelölt,
és kitágult bennem némán
a Végtelen,
s te velem lebegtél
a felgyorsult
lélek-tengeren…
Most hangom is
tőled menekül,
s elmerül agyamban
minden szikrázó
foton,
lassú, monoton
dallamot ír
a kifakult képzelet,
s én csak
szememmel
suttogom a térbe:
– Viszlát, egyszer…talán,
s Isten legyen veled…
- Hiba vagyok… - 2017-02-09
- Égés - 2016-06-30
- Nyárba lépve - 2016-06-15
…de nem leírhatatlan. Szép, csendes, mint egy búcsúsóhaj. Tetszik!
vjzs
Köszönöm Vojazs. 🙂
Pusszz.
A.
Szép.
(De minek a gondolat kategória?) Ez egy rendes, szép szabad vers.
Mondasz valamit, legközelebb úgy teszem be. :)Köszönöm, hogy elolvastad.
Üdv.
A.
Szia Ariel! Tetszett. Talán ez miatt (– Viszlát, egyszer…talán,) a zárás fura nekem.
Szép estét!
nyilas
Szia Nyíl. Köszi, tudod a talán mindig mindenben benne van… 🙂
Szépeket.
A.