Táncol a fény,
míg fekete árnyékba
gyanta éget
kitörölhetetlen jelet.
Pokolba a lánggal! –
Írj, könyörülj! – hisz
válaszra váró üzenet
feszül visszhangra
várva,
alélt redőnyök mögött
csíkokban zizeg a kín,
s a magamra tákolt
élet-kalitkám ajtaja –
zárva;
amott,
szabadon verdes
a magány
egy láthatatlan part
túloldalán,
hol a horizont
rég mozdulatlan…
szilánkra tört
alkonyatban
keresem feledett
vágy-örömök ízét,
valahol a csendes
Duna-parton
remegő kezem
álomarcodhoz ér,
de a révület hazug,
s csaló a gyönyör,
mert kallódó lelkünk
ma is kísértettáncot jár
egy orkánok csipkézte
szikla peremén.
(imám hangtalan,
templomi mécses
szeretlek-fohász –
a szerelmedért)
ppj
2012/2016
- Napló – Levél VII. - 2017-01-09
- Csengettyű szól most - 2016-12-29
- Hóangyal - 2016-12-10
Szia Julianna! Nem baj ha nem értünk egyet. A zárójeles részt én az “álomarcodhoz ér” után tenném.
A vers így is rabosított, közelinek érzem. Szép napot!
Szia Feri! Oka van annak, hogy miért ott vannak azok a zárójelek.
Természetese, hogy én értem, de az is érthető, ha neked máshol lenne jelentősége.
Köszönlek!
Neked is szép napot!
J.