emlékszem jól
apám
a szobára ahol utolsó napjaid
pihenték magukat
a remény mélyen
túl mélyen aludt benned
fülledt volt a levegő
csak egy apró gyertya fénye
tartotta leheletnyi reményem
odakint már sírt a november
és a madártalan égen
a felhők egymásnak mentek
(ők is érezték a halál szelét)
végtelen terek messzeségébe meredt
fáradt szemed és szégyelltem
hogy nem láthatok veled
könny nélkül ott tanultam sírni
csukott szájjal imádkozni hányni
Istenre nem haragudni
csontig hatolt bennem az önzés
(ne még ne most ne így…)
beteg tested apróra zsugorodva
feküdt előttem mégis óriásnak láttalak
hirtelen lett sötét
egy utolsó mély sóhaj
s szádról leszakadt a veszteség dala
ez már a csend
(pedig nem igaz ez sem
mert valaki sírt a sötétben)
Latest posts by Malna (see all)
- Érzem… - 2017-07-09
- fecnik - 2016-07-29
- elmondhatatlan - 2016-05-12
Szörnyű dolgok tudják megtanítani az embert arra, hogy így írjon. Hogy én is fájjak veled.
Köszönöm szépen Áron!