Amikor füstös vagonban ülve vág szemembe
a szél,
kapkodom hangját az iszamló tájnak,
és sistergő zúgását a világnak –
olyankor csak pocsolya a világ
és a fák velem rohannak –
mind egyforma
az állomás,
s az utasok, ha kérdezek,
nem felelnek, csak leszállnak,
vagy fölszállnak megint…
betekint a fény az ablakon, és
barna bársony-hangon madárfütty omol…
bár tudnám, hogy hol
fog vége szakadni…
a vonat áll-e meg,
vagy én fogok kiszállni?
2006.
aron legutóbbi művei (összes megtekintése)
- hiátus - 2020-11-20
- Szabadvers a tévedésről - 2020-06-25
- szabadballada a tölgyről - 2020-05-25
Az élet, mint határtalan vonatút? Talán mégis meg kell várni a végét, hogy kiderüljön.
Nálad is azt érzem, hogy hihetetlen ihleteket sikerült megfognod régebben. Aztán az ember addig csiszolgatja magát, míg nem marad belőle semmi?
Olvastad a 2015-ös verseimet? Szóval nem, szerintem nem, nem fogy el… Csak átalakul az élettel együtt a hang is.
Igen, olvastam. Talán öregszik az is, igen, talán ebben van az igazság.
Az ihlet szabadságának néha gátat szab a tudás. De tudás nélkül meg szerkezetileg nem profi annyira a régi (inkább magamról beszélek, nehogy magadra vedd). Ki tudja, mi az értékesebb.