Fejcsóválva fogok hozzá, hogy leírjam, amire egyik fiam biztatott: a zenész életem. Egy ideig mintha túl korainak tartottam volna. Azt hiszem legalábbis. Azután egy napon azon kaptam magam, hogy 66 éves vagyok, átestem legalább egy szívinfarktuson, s a levelekben és abban a rengeteg E-mailben, amelyeket írok, egyre gyakrabban fordulnak elő emlékek, emlékezések és elmesélések, olyanok, amelyek közül eddig csupán egyik-másik került elő alkalmi társaságokban kialakult beszélgetések során abból az egyre zsúfoltabb tárházból, amely egy élet során felépül. Hát akkor miért ne néznék be ebbe a tárházba, miért ne foglalnám össze itt, mikről szoktam beszélni, vagy írni, ha emlékekről régi és új barátokkal váltok szót?
Az Internet újra összekötött évtizedek óta elszakadt szálakat. Negyven év Magyarországon, azután huszonhat év Svédországban: ez is sok élményt, sok változást jelentett, sok mesélnivalót halmozott fel, amelyekről persze a maga idejében beszámoltam szüleimnek, barátaimnak, az egykori munkatársaknak, ismerősöknek, meg azoknak, akikkel ilyen-olyan kapcsolatban voltam és vagyok. Különösen új kapcsolatok, vagy újra megtalált barátok emlékeztetnek évekre, színhelyekre, emberekre és eseményekre. Néha magamat is meglepem saját életemre emlékezve, saját életemről beszélve.
Nyolc hónappal születésem után elkezdődött a II. Világháború. Nem mintha valami szerepem lett volna fél Európa lerombolásában, hanem 1939-ben megszületni igen sokat jelent, ha azután az ember a zenéhez kötődve akarja leélni az életét. Különösen igaz ez az én esetemben, aki azután nem egy bizonyos zenei síkon hallattam magamról. Valójában hálás lehetek a sorsnak, vagy szüleim egymásnak adott csókjainak, mert egy olyan időpontban születhettem meg, amikor már szólt a rádió és ha felkurbliztuk, megpördült a gramofon tányérja. Kerestem a hatalmas tölcsérben az énekest, mert tudtam, hogy valahol ott kell lennie, de ott a mélyben már csak a sötétség volt… Közben, mintha fülemben is tölcsér lenne, ömlött, töltődött belém a zene, s olyan mennyiségben raktározódott el a fejemben, hogy ma már értem, sok egyébnek miért nem maradt már hely. Észre sem vettem, de biztos, hogy agyamban a cigányzene, az operettek és a háború slágerei együtt a katonai indulók jellegzetes hangzásával akkoriban húzódhattak meg agyam valamelyik félreeső zugában. Ezeket a zenéket sem akkor nem szerettem, sem soha későbbi életemben. Hát akkor hogy a fészkes csudába maradhattak meg ott soha nem használtan harminc, negyven, némelyik talán ötven éven át is, hogy azután egy éjszakázó vendég kérésére előpattanjanak, s ha néha hiányos szöveggel énekelve is, de megszólaljanak, legalább a zongorán? Később jött a Vörös Hadsereg, nyomában pedig az orosz dalok, a szovjet kórusok, apám jóvoltából általában a kórusélet, valamint a Szénát hordanak a szekerek megkergült tánczenei időszaka keveredve a Voice Of America minden erővel zavart rövidhullámú jazz-adásaival.
1939-ben születni tehát azért volt számomra zeneileg meghatározó, mert mire jó negyven évvel később egyedül ültem a pianobárok zongoráihoz, szinte minden létező zenét megismertem; addigra játszottam a szólótól és duótól a nagyzenekarig mindenféle együttesben. Ezt a jó negyven évet így is jellemezhetném: a detektoros rádiótól a hatalmas magnókon túl egészen a CD-ig, az MP3-ig, az USB-ig és a számítógépig…
A háború után a romló magyar pénz, a Pengő, megdöntött minden rekordot: az infláció milliárdos, majd billiós nagyságrendekig szökött fel, s egy menet a ringlispílen 8.000.000 Pengőbe került. Apám még szerencsésen 5000 Pengőért vett egy kiváló pianinót. Az a szerencsétlen pedig, aki az eladó volt, már másnap akár el is szórhatta pénzét az utcán. Semmit nem kapott érte. Én éppen 6 éves voltam akkor. Egy néninél kezdtem tanulni zongorázni, s még mindíg annyi voltam, amikor a későbbi Északi Járműjavító üzemek nagytermében megrendezett növendékhangversenyen rengeteg ember előtt eljátszanom: Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat! Akkor voltam lámpalázas először, de azután már csak még egyszer és utoljára. Tíz évvel később. Ez szerencse kérdése! Éppen hatvan évvel később tudtam meg, hogy a Bodrit is az a Seress Rezső írta, aki a Szomorú vasárnap-ot (Gloomy Sunday), az egyetlen igazán világhírű magyar slágert: sok ember lett öngyilkos e nótát hallgatva és szomorkodva. A következő évben már egy másik néninél tanultam. Semmi kétségem nincs afelől, hogy muzsikálni Kispesten, Dezsőné Hanák Emma tanított meg, s az ő intelmeiből éltem későbbi tanáraimnál, s nyertem meg rengeteg helyi, budapesti és egyszer országos versenyt is… utóbbit csak második helyezéssel. Egészen 13-14 éves koromig csak klasszikusokat, vagy Bartókot játszottam. Apámmal, Maróti Gyulával, minden héten ott voltam a Kispesti Munkásotthonban tartott kóruspróbákon (a kórus neve: Kispesti Szervezett Munkások Dalkara), néha még ő is vezényelt. Később ő alapította meg és vezette huszonkét éven át a ma is, bár kissé más néven virágzó Kórusok Országos Tanácsát (KÓTA), s szintén 22 évig oktatta a majdani kórusvezetőket a Zeneakadémia katedrájáról. A családban nem volt szégyen énekelni. Egy séta alkalmával apám megtanította nekem a Marseilles kórusváltozatának basszusát, s mire Erzsébetről átértünk Kispestre, már ő énekelte a dallamot, én meg vékony hangomon a basszust. Ma is hibátlanul tudom.
Igazi rádiót vettünk a tetejére épített elektromos lemezjátszóval. Ennek már nem kellett tölcsér. Volt egy pár tánczenei lemezünk Kazal Lászlóval, a Harsányi Együttessel, Vámosi Jánossal, Kapitány Annával, Záray Mártával, Fényes Katóval. Persze abban az időben csak 76-os fordulatú lemezeket gyártottak, így pl. a Les Preludes két nagy normál lemez négy oldalát foglalta el. Ott álltam a készülék előtt és vezényeltem. Minden taktusát ismertem. Szörnyű volt a gyorsan lepörgő oldalak miatt állandóan megállni lemezt fordítani, lemezt váltani és ezzel tönkretenni az illúziót. Nem is volt kérdés: ha majd megnövök, karmester leszek! Kész! Szüleimmel gyakran jártunk az Operába, kórus- és egyéb koncertekre, az egytől egyig nagyszerű szovjet kórusok és népitánc-együttesek, sok-balalajkás zenekarok gyakori vendégjátékaira. Zeneakadémia, Városi Színház és az Operaház: az a bizonyos tölcsér mindíg dolgozott.
Persze rendszeresen jártam zongoraórákra, felléptem növendék-koncerteken és indultam kisebb-nagyobb zongorista versenyeken. Legtöbbször győztem, s bizonyára ezért volt szinte hihetetlen számomra, hogy a Kadosa zongradarabok országos versenyén csak a második helyen végeztem, holott egy csomó felnőtt jött gratulálni, akik szerint én voltam a legjobb: na, ezt értessék meg egy 11-12 éves gyerekkel (mert ez még Békés-Tarhos előtt történt).
12 évesen azután vidékre kerültem, mert nagy örömömre felvettek az akkori idők legkiválóbb zenei jellegű kollégiumába, Békés-Tarhosra, ahol az ország minden sarkából kiválogatott, mintegy 200 gyerekkel együtt megtanultam szolmizálni. Ott általában mint Kodály Zoltán védencei, zenében éltünk és éltem három éven át. Ez volt az az időszak, amikor Sztálin már tényleg mindenkiben ellenséget látott, de azt mi akkor nem tudtuk, hogy így, vagy úgy, valahol mi is a listán vagyunk. Így azután, amikor meghalt, sokan sírtunk. Könnyezve, igazából. Ilyen hatékony volt az akkori oktatási rendszer.
A zongora volt a főhangszerem, de amellett hamarosan első trombitát fújtam ennek az iskolának az igazán kiváló fúvószenekarában, valamint vadászkürtös voltam a fúvósötösben.
Magyarország legjobb tanárai, zeneművészei utaztak hetente 250 km.-t Budapestről oda, Tarhosra és vissza, hogy minket tanítsanak. Kórusunkban is énekeltem: kilencvenkét lány között egyedül voltam fiú, s ráadásul a szopránban kaptam helyet. Három és fél oktáv volt a hangterjedelmem. Ennyi lánnyal viszont így sem lakhattam együtt a berlini VIT (Világifjúsági Találkozó) rendezvényein, tehát én nem utaztam velük. Azután nyolcadikos koromban lassan kimaradtam a kórusból, mert kezdett fiúsodni a hangom, de a Zeneakadémián még ott voltam és felléptem a lányokkal sötétkék rövidnadrágomban: Kodály Zoltán hetvenedik születésnapjának megünneplésekor. Kár, hogy nem láthattam a mozikban akkoriban szokásos Filmhíradónak ezt a részét, mert utaztunk vissza Tarhosra…
Békés-Tarhos 8 km.-re fekszik Békés városától, ahonnan keskenyvágányú kisvasúton utazott az ember. Mai környezetvédelmi szempontjainkat figyelembe véve most egészen hihetetlenül hangzik, hogy a kocsik közepén a padlón állt egy fafűtéses kiskályha alatta felvágott fával. Csöve átbökte a kocsi tetejét, hogy a füst kiszállhasson. Ha kezdett lelohadni a tűz, aki közel ült, vagy az, aki fázott, bedobott egy pár darab fát. Tarhos kicsiny település volt, lényegében az egykori Wenkheim-kastély (Nagykastély és Kiskastély, meg a kiszolgáló épületek), valamint azok lakásai-házikói, akik megélhetés reményében itt telepedtek le; a kisvasút megállója mellett állt a fiú tanulószobája és a hálótermek épülete, termenként 11 emeletes ággyal, rajtuk szalmazsákkal, amelyeket évente kétszer mi töltöttünk meg az udvaron felhalmozott szalmával. Huszonketten laktunk egy szobában. Az ország minden sarkából összesereglett gyermekek gyakran iszonyatos vicceket talált ki a már alvó társak rovására. Bepisiltetés lavórba csurgatott vízzel, fülbe fogkrémet nyomni, vagy kikötni valaki nagyujját az ágy végéhez, s gyufával közelíteni hozzá. Majd a tanulószobától balra következett a borbély és az italbolt; szemben a kerítésünk melletti vasútállomással (ez csak egy kijelölt hely volt, s nem épület!) állt egy földszintes ház benne egy mindenes üzlettel (szatócsbolt), mellette pedig a gépállomás, de volt Tarhoson egy szeszfõzde is, amely azonban az én időmben már teljesen elhagyatott volt. Mi őrültek, ennek az igazi, magas gyárkéményébe másztunk fel néha belül: hogyan merészkedtünk oda?
Gulyás György, az egykori tanítóképző intézeti tanár, 1945 augusztusában, miután Debrecenben, majd Egerben sikertelenül próbált létrehozni egy ú. n. Magyar Állami Énekiskolát, Békéscsabához fordult. Ma szinte meglepő, hogy az augusztus 3.-án beadott tervezetre már 17.-én megérkezett az igenlő válasz. Persze a folytatás nem volt mentes kemény zökkenőktől, de a már említett kastélyok épületeibe beköltözve 1947 február 15.-én ünnepélyesen megnyílt az Énekiskola; ám még egy évvel később is hátra volt a közlekedés, a víz- és áramellátás, valamint – szinte már luxusnak hangzik -, a telefon bekötésének megoldása. Én 1950 január elején, egy tanárral kettesben tettem meg a kb. 300 méteres sétát a Kiskastélytól a fiúk tanulóházáig. Utca nem volt, világítás meg pláne. Csak hatalmas fák és bokrok. Teljes sötétségben haladtunk, míg meg nem láttuk a tanuló ablakain átsárgáló világosságot: rogyadozó térdekkel léptem a fiú-internátus félsötét, sokféle szagtól és a kályhából kiszivárgó füsttől illatos tanulószobájába. Biztosan jobban remegett volna a térdem, ha tudom, hogy én vagyok az egyetlen pesti fiú. Ennek azonban, mint később kiderült, nem volt különösebb jelentősége, pedig még három évvel később is csak hárman voltunk a fővárosból. Fiúk. Lány egy sem.
Békés-Tarhoson minden hangszert szabad volt kipróbálni. A levegőben is zene volt. A közismereti tárgyak oktatása reggel 8 és 11.20 között zajlott. Azután csak zene! Számos egyszerű kivitelben, de gyorsan felhúzott földszíntes barakkban sorakoztak a gyakorlószobák. Többnyire akkorák, hogy éppen elfért bennük egy zongora és egy szék. Zeneistálló volt az egyik szobasor neve. A mai elvadult világot látva szinte hihetetlen, hogy bárki bármikor leülhetett egy szabad zongorához. Senki, soha nem rongált meg, nem tett tönkre semmit. Itt, Békés-Tarhoson történt, hogy egyre többet engedtem meg magamnak a zongorán. Gyakran láttunk orosz zeneszerzők életéről készült szovjet filmeket, s ezek mindíg hatással voltak egy korombeli fiú fantáziájára. A vetítőt az igazgatónk, Gulyás György kezelte. A rossz kópiák gyakran szakadtak el, de az is előfordult, hogy fizikatanárunk (Kapás Géza) a film kellős közepén kiáltozva rontott a sötét terembe: – Kifelé! A Szaturnusz most éri el az újhold alsó csücskét!
Kimentünk és tényleg! Láttuk, amint a fényes égitest lassan eltűnik a hold mögött, majd újra megjelent. Azután mentünk vissza és néztük a filmet. Mit láttunk? Hatalmas, de bolondnak megformált művészeket. 12-13 évesen azon sajnálkoztam, hogy én még nem kopaszodom, mint az orosz szneszerző ott a vásznon. Liszt Ferenc rögtönzött az orosz zeneszerzőktől kapott témákra. Én is kipróbáltam. Majd szétszedtem a zongorát, amely éppen a kezem alá került. Improvizáltam! Egy-két év után valamilyen ünnep alkalmából hatalmas koncert volt az általunk összehordott téglákból épített Zenepavilonban (Tarhoson nem volt nehéz összehozni egy ilyen műsort). Ha jól emlékszem, mintha rosszul esett volna, hogy én, aki minden műsorban előfordultam, ezalkalommal nem vagyok a szereplők között. Biztosan így volt, mert el sem mentem közönségnek. Valahol a Nagykastély és a Zenepavilon közötti félúton szólt rám valaki, hogy keresnek, mert fel kell lépnem nekem is. Hát, abban a ruhában jól nézhettem ki. Odasiettem. Bekonferáltak. Kimentem a hatalmas színpadra (elfért rajta egy szimfónikus zenekar kórussal együtt). Láttam a teli nézőtér első sorának a közepén Gulyás Györgyöt a szovjet vendégekkel, meg még néhány tanárt. Bejelentettem, hogy mit játszom: A francia ifjúság harca. Ez arról jutott eszembe, hogy pár nappal azelőtt éjjel kettőkor mindenkit felkeltettek, s mennünk kellett a Kiskastélyba, ahol a kórus szokott próbálni, meg ahol a filmvetítések is voltak.
– Letartóztatták Duclos elvtársat – jelentette be drámai hangon valamelyik tanár-nevelő. Nem tudtuk, hogy kiről van szó, de megtudtuk, mert ez a tanár beszédet mondott: a francia szakszervezetek főtitkárát vitték el a rendőrök. Azt hittük, hogy ebből megint világháború lesz. Azután még lefekhettünk egy órára, mert reggel 8-kor ennek ellenére is kezdődött a tanítás. Nos, részben ezért adtam ezt a címet annak a darabnak, amelyet akkor, ott rögtönöztem, meg azért is, mert a francia ifjúság (esetleges) harcáról zenélni jó alkalom volt hangosan zongorázni, hirtelen hangulatokat váltani. Jó sok glisszandóval, kromatikus skálákkal és virtuóznak gondolt trükkökkel nagy zajt csaptam. Nagyon tapsoltak. Vajon a francia fiatalok mit szóltak volna, hogy ilyennek képzeltem a harcukat…? Most elgondolkozom: akkoriban, ott, hogyan jutott eszembe ilyen politikailag megtámadhatatlan címet bemondani. Nem tudom, elég hangosan jelentettem-e be a darab címét…
Azóta soha többé nem hallottam Duclos elvtársról. Más sem. Nem hinném, hogy akkor tényleg valami baja esett volna.
Tarhosról sok emlékem van. Többek között az is, hogy egy gyerek mennyi mindent el képes viselni.
A lányok a Nagykastélyban laktak, s mint egy szállodában, csak lementek az alagsorba, mert ott folyt az étkezés. A fiúk szállása azonban Tarhostól kb. másfél kilóméterre volt Berkében az ú. n. Vadászkastélyban. Ide a vizet soha nem vezették be, hanem lajtokban hozták oda, s öntötték a hatalmas fürdőszoba egyik sarkában álló tartályba. Ez egy rozsdás, hatalmas kád volt, fölülről teljesen fedetlen. Itt hosszában két alacsony padsoron sorakoztak a sok horpadással díszített allumínium lavórok. Mindenki azt használta, amelyik éppen szabaddá vált. Hideg, téli reggeleken gyakran előfordult, hogy a tárolóban vastagon befagyott a víz, s néha komoly erőfeszítésbe került betörni, hogy a vízhez juthassunk. Emiatt lehet, hogy mondtunk cifra dolgokat, de sehol nem jutott eszünkbe panaszt tenni. Minden reggel korán keltünk, mert innen is keskenyvágányon jutottunk be Tarhosra. Ez azonban mégsem volt vonat, hanem lóré: két, egymáshoz kapcsolt, különben cukorrépa szállítására épített, nyitott és fából készített kocsiban álltunk. Ennek négy oldala a derekunkig ért, s ha esett, vagy havazott, vagy fújt a szél, akkor… Hogy a csudába bírtuk ki? Ezt a két kocsit egy ló húzta… Aki azonban terítőnapos volt, az egyedül, vagy valakivel kettesben, de gyalog ment előre, hogy mire a többiek megjönnek, terítve legyen. Kettesben azért volt jobb, mert akkor ki-ki a maga vágányán ment, mint egy kötéltáncos, de nem estünk le, meg a sarat is kijátszottuk, mert egymás nyakát átfogva stabilan haladtunk. Tarhoson azután legbelül, tehát a Nagykastélyban étkeztünk. Erre a kis kényelmetlenségre általában mindenki szívesen vállalkozott, mert így eleve közel voltunk az ételhez. Persze, amilyen szerencsés voltam, egy alkalommal annak a napnak reggelén került rám a sor, amikor 14 órakor indult kis vonatunk Békésre: mindenki utazott haza karácsonyi szünetre. December 21.-e volt. Előző nap még Sztálin születésnapját ünnepeltük. Reggel nem okozott gondot, hogy a vágányok között a talpfákon bejussak Tarhosra, s ott pedig át a keményre fagyott sártengeren, de 11.20-kor kiderült a nap, meg az is, hogy az én csomagomat (egy hatalmas, vesszőből fonott fedeles ládát) lent felejtették Berkében. Az évszakhoz képest gyönyörű idő volt, ragyogóan sütött a nap, s – a fene ott ette volna meg! – felolvasztotta az úton a lánctalpasoktól és hatalmas kerekű traktoroktól szinte felszántott hatalmas sártengert. Dehát nem volt mit tennem, nekivágtam gyalog ennek a jó másfél kilóméternek. Egész biztosan emlékszem: meg sem fordult a fejemben, hogy hagyom a csomagot ott, ahol van. Bokáig érő, vékony bőrtalpas cipőmből, amely megfelelt az akkori cipőipar egészen alacsony szinvonalának, akkor már régen hiányzott a fűző, harisnyám viszont legalább térdigérő volt. Télen ez dukált! Ilyen sárban azonban nem csoda, hogy már az első méterek után leragadt az egyik cipőm. Fél lábon állva néztem, hogyan telik meg sáros vízzel, miközben másik cipőm lábammal együtt merült el. Mindkét cipőt kimentettem, s ezeket kezemben tartva harisnyában folytattam a menetet. A harisnya azonban pillanatok alatt nehéz lett a sártól, s magától lecsúszott a lábamról. Amíg ilymódon leértem Berkébe, a legfantasztikusabbnak azt tartottam, s tartom ma is, hogy különbséget éreztem, amikor ebből a mély sártengerből feljutottam egy töltésszerű gyalogútra: ott egy picikét mintha melegebb lett volna, pedig ott is december volt. A fák árnyéka miatt még nem olvadt fel egészen a sár, ám a cipő ott sem maradt meg a lábamon. Berkében egyenesen a fürdőszobába mentem, ahol addigra teljesen leeresztették a víztartályt, s csak az egyik lavórban találtam egész kevés sáros vizet (nem tudom, miért volt sáros?). Ezt öntöttem bele egyik cipőmbe, s azután egyik cipőmből a másikba: öblögettem. Megtisztított, de teljesen átázott cipőmmel lábamon a talpfákon indultam vissza cipelve ládámat. Tarhosra érve persze megint megjártam a sártengert. A fiúk tanulószobájánál letettem csomagomat, s azonnal mentem tovább az ártézi kúthoz. Ott leültem annak peremére, s lábaimat a rázúduló meleg víz alá téve legalább egy órát ültem. A kis gőzmozdony vontatta szerelvény indulásáig megmaradt rövid idő közben a tanulóban ültem és a kályha mellett szárítottam lábamon a cipőt. Anyám várt a pesti pályaudvaron, s akármennyire is elszörnyülködött öltözékemtől, akkoriban szokatlanul hosszú hajamtól, így vitt el találkozni apámmal, aki egy tárgyalásról kijövet a Művészklub előcsarnokában majd elájult, amikor a magyar zene hírességeinek társaságában lejövet engem a lépcső aljánál meglátott.
A nyolcadik osztály befejeztével tarhosi életem is a végére érkezett. Pesten folytattam a Zenegimnáziumban. (Petőfi Sándor eleste után ebben az épületben lakott Szendrey Júlia a fiával és második férjével). A következő tanévben mások is jöttek oda Tarhosról, de nem lett mindenkiből zenész, mint ahogyan a Zenegimnáziumban érettségizettek is sokan kötöttek ki távol a zenétől. Ahogyan Gulyás György mondta: legyenek zenéhez értő ügyvédek, vagy munkások!
Mindemellett nagyon sokat jelent, hogy Tarhoson is és a Zenegimnáziumban is közös érdeklődésű tanulók alkottak közösséget. A tanári testület csupa nagytudású Doktor Ezekből és Doktor Azokból állt. Az osztálytársak beszédtémája is a zenéről és a különböző művészetekről szólt. Minden teremben volt állandóan hangolt zongora (délután ugyanott zenei oktatás folyt). Így tette be lábát az életembe a jazz. Az A, B és C osztályok keveredtek, amikor választott nyelvórára került sor. A mi C. osztályunkban volt az angolóra, de nálunk volt egy hatalmas, szinte új Bösendorfer hangverseny-zongora is. Sokan talán azért tanultunk angolt, mert szerettük a jazzt, de tény, hogy mindenki, aki jazz-párti volt, az angolra járt. Az óra előtti szünetben rendszeressé váltak az örömzenék, vagyis a jam sessionök. Zathuretszky Ede tanítványa, a hegedűs Sebestyén Ernő egy csellón bőgőzött, a magasra nőtt Deseö Csaba vagy a zongora tetején dobolt, vagy hozta a brácsáját, én pedig zongoráztam. Ezen a zongorán a számomra legmaradandóbb élmény mégis az volt, hogy osztályfőnökünk, aki egyébként az oroszt tanította nekünk s az iskola párttitkára is ő volt, Lenin születésének (vagy halálának) évfordulóján kis koncertet kért az osztálytól (minden osztály saját termében ünnepelt). Szerettük Sztupár tanár urat, de tudtuk, hogy zenében nem kaphat rajta. A kis koncerten elzongoráztam Thelonius Monk Round About Midnight-ját. Szép zene, így senkinek nem jutott eszébe kuncogni, vagy nevetni a tréfán.
Azután változtak az idők, jöttek az 1956-os események. Nem emlékszem, hogy még ezt megelőzőleg, vagy csak a nyugalom helyreállta után-e, de az iskolában valaki jóságos parancsára megszakítottuk az utolsó órát, s délben mindannyian átmentünk a közeli Zeneakadémia Nagytermébe, ahol első ízben mutatkozott be egy szóló koncerttel Cziffra György. Még az orgona körött és fölötte is tele volt emberekkel. A belépésért nem kellett fizetni. El voltunk ájulva! Hogy valaki így tudjon zongorázni! Addig soha nem hallottunk róla.
A már említett és megtréfált osztályfőnökünk a harcok utáni aktív politikai tevékenykedése közben, mint orosz-tanár, vagy még inkább mint a helyi pártszervezet titkára, figyelt fel rá, hogy a Mozartról írott orosz dolgozatom az általában megkövetelt 4-5 mondat helyett közel négy oldal volt, s úgy emlékszem, hibátlanul sikerült. Tudta ő jól, hogy ennyi tőlem nem várható el, tehát bizonyára valami turpisság van a dologban. Akkor elmeséltem, hogy az unokanővérem magyar százados-férjével bent lakik a Szovjet Városparancsnokságon, s mivel 1957 elején egy zeneileg komolyan érdeklődő magamfajtának ez a legvalódibb Paradicsomot jelentette, gyakran jártam be hozzájuk: nekik ugyanis hatalmas zenegépjük volt magnóval(!), lemezjátszóval és nagy hangszórókkal. Vagy a zenét (jazzt) hallgattam, vagy az orosz katonákkal játszottam asztaliteniszt. Úgy megtanultam oroszul, hogy ma sem értem, hogy tudtam ennyire elfelejteni?
Sztupár tanár úr két óra között odahívott a katedrához, s azt mondta: Maróti, újra meg kellene alapítani a DISZ-t. Később ez más nevet kapott (KISZ), de nem az elnevezés volt a lényeg. Igy egyenesen a VI. Kerületi KISZ tagja lettem. Mindezeket a tanárunk miatt írom le, mert ezzel szemben az is ő volt, aki mindenki tudta nélkül levélben elpanaszolta a svájci segélyegyleteknél, hogy szegény osztályának nincs mit ennie, s feltétlenül segítségre szorulunk. Erre igen rövid időn belül kaptunk több kilónyi vajat, kakaót és még sok-sok egyebet, amelyet osztályfőnökünk, az iskola párttitkára, a beregszászi magyarból lett orosztanár, szétosztott közöttünk, hogy adjuk el pénzért, s a pénzből majd elmegyünk egy jót kirándulni.
Így vonatoztunk el Veszprémbe, így jutottunk el a Zirci Arborétum gyönyörű világába, majd az Apátságba, ahol egy apáca megengedte, hogy orgonázzak fönt a nagy orgonán. Azt hittem belehalok a nagy élvezetbe. Nagyon sajnáltam, hogy abba kellett hagynom, mert az oltár közelében álló kisebbik orgonán a már említett (hegedűs) Sebestyén Ernő boogie-woogiezni kezdett, s így kizavarták az egész bandát. Sztupár, a tanárunk, végig velünk volt.
Akkoriban hetente hat munkanap volt, s így az iskolában is természetes volt a szombati tanítás! 16-17 éves koromban már kezdtem eljárni zenekarokkal bálba: este 8-tól reggel 5-ig volt a normális munkaidő. Semmi emlékem arról, hogy a haknikon kívül hol tanultam meg azt a sok lábalávalót? Felvételről leírtam egyes számokat, de inkább csak jazzt, mert ilyen kottákat sehol nem árultak. A zenekarok többnyire alkalmilag verődtek össze, így azután az volt a vezető, aki szerezte a haknit. A szaxofonos Orosz Jancsi, az Ungár Pista és testvére, Gyuri, meg rengetegen olyanok, akikkel talán még bemutatkozni sem értünk rá egymásnak. Hideg estéken, s a bálok utáni hajnalokon segítettem Telessy Ernőnek, a dobos barátomnak (ha egy zenekarba kerültünk), mert a dobszerelést kézben, villamoson vittük. A kezünk majd odafagyott a krómozott fémcsövekhez. Nem is káromkodtunk miatta: ez így volt akkoriban. Jó iskola volt, csak kissé kegyetlen.
Mint említettem, a Zenegimnáziumban természetes volt, hogy mi, a tanulók, a zene mellett leggyakrabban az egyéb művészeti ágazatokról beszélgettünk. Aki vissza tud, vagy hajlandó emlékezni az 1950-es évekre, az tudja, hogy a művészeti stílusok szinte forrtak. Különösen nálunk (az akkori Béketábor országaiban), ahol a szocialista realizmus volt az ajánlott stílus. Ez így volt a filozófiában, képzőművészetekben, az irodalomban és költészetben is. Amit a magunk módján ki akartunk mondani, azt midíg úgy kellett megfogalmazni, hogy közben nehogy valamiben megüssük a bokánkat. Ezért nehéz lehetett ám akkoriban öregedő írónak, művésznek lenni, mert ki tudhatta, marad-e még idejük kimondani azt, ami nem biztos, hogy szocialista realizmusnak hangzik. Én fiatal voltam még, hogy ehhez hasonló gondjaim legyenek. Elszórakoztattam magam, hogy képeket festettem, modern baromságokat, s csak az volt a legfontosabb, hogy a címnek semmi köze ne legyen a képhez. Írtam verseket, de modernségem abban merült ki, hogy Karinthyt próbáltam utánozni. Hát, persze, hogy a Frigyest! Szobrászattal is próbálkoztam, de a darabokat kiégetni nem volt módom, így aztán ezt hamarosan abbahagytam. Tényleg kipróbáltam a festészetet, szobrászatot, költészetet, s a zene adva volt, míg végül rájöttem: szeretnék mondani valamit. Hát akkor mondjam! Le kellene írni. Nem jutott eszembe, hogy Békés-Tarhoson a 22 személyes hálószobában esténként heteken át meséltem rögtönzött regényeket. Reggelihez menet a jó kilóméternyi úton, vagy lyukasórán azonban mindíg folytatnom kellett a megkezdett történetet. Akkoriban meg is próbáltam könyvet írni, de már automatikusan beleütköztem a „szocreál” problémába. Könyvem német fiatalok gondjairól szólt, akik kalandos módon át szeretnének szökni a nyugati szektorból a keleti Berlinbe, hogy feltétlenül jelen lehessenek az ott megrendezendő VIT-en. Nem volt nekem annyi eszem, hogy ezt az átszökést elhihetővé tegyem. Lassan bele is fáradtam. Abbahagytam.
Ha az érettségihez közeledve eljutottam is annak felismeréséig, hogy mondani akarok valamit, mégis csak a filozófiáig értem el. Nem volt hasztalan, de hiába írtam mindenről, amely a filozófiákban fontos, korai volt az még nekem. Újra meg kellett volna próbálnom regényt írni. A fantáziám szinte szünet nélkül dolgozott, még buszon-villamoson is. Azon gondolkoztam, hogyan mondhatnám el és, hogy mit? Ez talán hülyeségnek tűnhet, de arról van szó, hogy igen fiatal voltam elméleti filozófiát írni, ugyanakkor mégis meg akartam találni egy formát ahhoz, hogy kifejezzem akkori – a fejemben kevergő buddhista, szocialista, polgári hatásoktól bizonyára eléggé zavaros -, gondolataimat, hogy milyen az emberi élet, s hogy azt milyennek szeretném. Pedig nem kellett volna feltétlenül szocialista realistának lennem, hiszen egy esetleges könyv kiadásáról még álmodnom sem lehetett. Semmi nem szabott határt. Mégsem: nem próbáltam meg regényt írni.
Az érettségi után elmentem postásnak, de mellette zongorista és kezdő-próbálkozó hangszerelő lettem egy amatör együttesben, amelyet akkor a kispesti Wekerle-telepen élő Kovács Szabolcs amatör zongorista szervezett meg. Ez volt a Kék Hold Vokál- és Paródia Együttes. Négy férfi és négy nő alkotta a vokált, mellette pedig egy quintett alkotta a zenekart; volt egy fütty-művészünk, egy paródistánk és egy konferansziénk, aki pár évvel később Kubában töltött be titkos küldetést a Magyar Követségen. Erzsébeten a híres CSILI Művelődési Ház fogadott be minket, s adott helyiséget, próbalehetőséget, zongorát. A CSILIT-t akkor már régen Szita Flórián vezette, aki jó munkájáért Kossuth-díjat is kapott. Az együttesünkkel sokszor léptünk fel, néha még vidéken is. Eleinte az akkoriban még inkább pantomímmal próbálkozó Hoffman Géza is velünk volt, míg el nem ment Debrecenbe a Csokonai Színházba. Sok évvel később, bárhol találkoztunk, mindíg megismert.
Időközben bejártam a CSILI melletti étterem bárjába és beültem a zongorista helyére, ha annak Budapest egy másik kerületében meg kellett felelnie egy hölgy kivánalmainak. Játszottam az emberekkel tömött bárban, mintha tényleg ott dolgoznék és a személyzetből egyetlen egyszer sem jött oda senki, hogy talán jobb lenne, ha… Persze jártam a lakhelyemhez közel, a Wekerle-telepi Kövesibe is, hogy kisegítsem a zongoristát, nehogy a zongora tetejét betakaró, már ki is nyitott üveg sörökből megmaradjon egy is.
Persze több is megmaradt, mert ember fia annyi sört nem képes meginni. Még akkor sem, ha a trió mellett én is megittam vagy két üveggel. Fiatal voltam én akkor. És ezek a zenészek szörnyen sokat tudtak. Ahogyan a szakmában mondani szokás: mindent tudtak… Irdatlan sokat tanultam ezeken az estéken…
A Kék Hold vokáljában énekelt és jól énekelt a később befutott Mátrai Zsuzsa is, de természete miatt kiraktuk őt. Kissé kellemetlen volt azután, hogy mindössze egy-két évvel később próbálnom kellett egy énekesnővel annak a Majakovszkij-utcai lakásán. Kissé megrovó mosollyal fogadott, de nem részletezte, miért: Mátrai Zsuzsa volt a művésznő.
Ha együttesünkkel a CSILI-ben szerepeltünk, akkor gyakran előfordult, hogy országos hírű fellépőkkel egy műsorban lévén azokat is a mi zenekarunk kísérte. Ez nem volt rossz élmény. A rossz élmény az volt, amikor még ezt megelőzőleg egy akkoriban híres hakni-szervező, de egyébként trombonos (Losonczy -?-) kijött hozzám a kispesti lakásra, s reggel anyukámmal együtt azzal ébresztettek, hogy gyorsan öltözzek fel, mert a Művész Klubban próbám lesz a Bilicsi Tivadarral. Bilicsi már a harmincas években a legtöbb filmben szerepelt, s még ekkor is igen népszerű volt. Nos, tehát mégis volt még egyszer lámpalázam! Egyszerű kottái voltak. Valójában akkor tettek elém először ilyen dallam és alatta betükkel írt harmóniákat. Szegény Bilicsi Tivadar hiába jött oda, méghozzá feleségével együtt. De nagyon kedvesek voltak, még ők vígasztaltak engem. Ezután soha többé nem okozott gondot az ilyen kották olvasása.
Itt megállok egy kicsit az életem leírásának folytatásával. Valahol itt érzem azt a határt, ahol a ”mondani akarok valamit”-hez már összejött valami, ami persze részben kevés volt, részben pedig nem tudtam, hogyan fessem le, hogyan írjam le, vagy zenéljem el? Megfordult a fejemben, hogy inkább festő leszek, de el sem tudtam volna képzelni az életet zene nélkül. Láttam a többi zenészt, a festőket is, színészeket és pantomímosokat is megismertem (mintha valami titkos szövetség tagja lennék, úgy használtam titokban akkori TV-s munkahelyemen adódó technikai- és a szalagtárban élvezett korlátlan lehetőségeimet, s készítettem nekik magnófelvételeket, amelyekre dolgozhattak). Találkoztam tehát mások véleményével, értékitéletével, amelyhez hozzámérhettem a sajátomat. Találkoztam zenészekkel, akik nem értették, hogy én, vagy sokan mások, miért tudnak rögtönözni hangszerükön? Hiszen a legtöbb zenész a kottát nézte. Én meg csodálkoztam, hogy ha valakinek jó hangja van, miért énekel mégis rosszul, vagy miért nincs ritmusérzéke? Hogyan lesz valaki zenész, ha munka közben mindíg az óráját nézi, mert várja a szünetet? Sok ilyen kérdésem, gondolatom volt.
Röviddel a Bilicsi Tivadarnál elszenvedett kudarcom után kisérője lettem egy teljes társulatnak. Abban volt konferanszié, operett- és táncdalénekes férfi és női változatban; rajzművész, az akkor még három tagú Vidám Fiúk, akik imádták a nőket, meg a Szegedi Gyuszi, aki dadogott, ha beszélt, de ének közben ezzel semmi gondja nem volt! Jól is énekelt! Jártuk az éttermeket. Előre le voltunk kötve legalább 10-15 étteremnél, ahová azután 3-4 alkalommal rendszeresen újra visszatértünk. Ez nekem jó és hasznos iskola volt, ugyanakkor kapcsolatba kerültem több és több országos hírű énekessel, komikussal, akik ebbe a társaságba valahogyan, de csak alkalmilag bekerültek. A csoport egy idő után belefáradt ebbe a fővároson belüli turnézásba, amelyet Dalmady-Perczel László hozott össze. Egyéb fellépőket nem szívesen neveznék meg, mert nem akarom megsérteni azokat, akiknek a neve már nem jut eszembe: hiába, na! Megöregedtem!
A Vidám Fiúkkal azonban tovább folytattam, azt lehet mondani egészen addig, amíg Svédországba költöztünk. Közben Sanyi diszidált, s a Németh Pista és Schiller Béla átváltozott Paprika Duó-vá. Voltak közös munkáinkban rövidebb-hosszabb szünetek (többnyire akkoriban, amikor még a TV-ben dolgoztam), de azután 75-76-ban naponta izzadtunk együtt a Moulin Rouge-ban, s még néha a Cirkuszban is. Amikor felkerültem a Búsuló Juhászba, de estéimet még nem foglalta el a cirkuszi zenélésem, ORI műsorokba, vagy fekete fellépésekbe mentünk hármasban (hiszen a műsorukon kívül már a lélekzetüket is ismertem). Utoljára 86-ban, első hazalátogatásunk alkalmával találkoztunk. Bár mindíg sok zenei vitánk volt (egyikőjük sem volt zeneileg képzett, de tehetséges!), mégis nagyon jól esett, hogy amikor az Alabárdos-ban a nézők között felfedeztek, akkor mint mesterüket mutattak be a közönségnek.
Mindketten 5-6 évvel voltak idősebbek nálam.
Érettségi után 8-9 hónapot dolgoztam a Magyar Postánál, amikor apai-ismerősi segédlettel 1959-ben bekerültem a Magyar Rádióba zenei forgatónak (zenei aláfestések, szignálok, átkötő zenék, stb). Akkoriban még a hatalmas studiómagnók is 76-os fordulattal pörögtek, éppen úgy, mint a már említett kurblis-tölcséres gramofonokon pörgő hanglemezek. Ilymódom semmi meglepő nem volt abban, hogy szignálokat, zenei összekötőket is ilyen gyorsan pörgő lemezekről „forgattunk be”, méghozzá úgy, hogy a barázdát a lemezen élénk sárga zsírceruzával jelöltük meg. Az oldalról jött világításnak köszönhetően a zene valósággal látható volt. Kis gyakorlással hamar meg lehetett tanulni ezt a bejelölést, s akkor a zene pontosan annál a hangnál szólalt meg, ahol akartuk: a lemez bejelölt pontjára eresztettük a pick-upot. A Rádiónál azért ismerkedtem meg ezzel a munkával, hogy valamennyire felkészüljek az egy év múlva elfoglalandó hasonló állásomra a Magyar Televízió Stúdió Osztályának beosztottjaként. Ott is ezt a munkát végeztem, csak filmekhez, TV-műsorokhoz. Akkoriban leggyakrabban élő adásokban folyt az élet. Izgalmas volt, mert még a TV Híradóban is minden hírhez külön zene kellett, s ha megváltoztatták ezek sorrendjét, akkor cserélgethettem a zenéket: nem volt egy nyugalmas élet. Itt is találkoztam egyszerűbb és megérthető jelenségekkel: az a zene, amely a kamerapróbán a rendezőnek érthető izgalmában még lassúnak, kifejezéstelennek hatott, az adásban, mert addigra már tudta, hogy minden a helyén lesz, nagyszerű volt. Pedig nem is változtattam meg!
Öt évet töltöttem a TV-ben, s állandó bejárásom volt a Rádióba, mert a zenék 90%-át onnan, a Rádió szalagtárából hoztuk. Tekintve, hogy otthon is volt magnóm (Erkel magnó), a Rádióból irdatlan mennyiségű zenét gyüjtöttem össze. Múzeálisnak, vagy tiltottnak megitélt zenéket is. Ezeknek későbbi zenész-életemben nagyon sok hasznát vettem, hiszen zenekarunknak ezekből írtam át sok-sok egyveleget.
1964 nyarán léptem ki a TV-től, s hivatalosan is zenész lettem: vendéglátóipari zenész. Ez így most fantasztikusan hangzik. Helényi Béla dobossal Siófokon vállaltunk egy kerthelyiséget, ahol persze táncra is zenéltünk. Éjaszakánként kint ültünk a Sió-móló végén és horgásztunk. Az első fizetésig keszeget ettünk sós-paprikás lisztben megforgatva és kisütve. Szálkás egy vizijószág… Előzőleg Csepelen hozott össze a sors Bélával: egy presszóban kellett zongorista, meg dobos. A hangszerek mellett találkoztunk először. Ott izlelgettük egymás képességeit, hogy pl. mit szól, ha jazzt is belekeverek a zenébe? Jól dobolt, értette a jazzt is, így nem szólt semmit. Siófokról én szinte egyenesen Mátraházára utaztam, s szeptembertől ott egy idős dobossal kettesben játszottam a SZOT Üdülő éttermében, abban, amelyiknek olyan kínai teteje van. Akkor persze ott is laktam. Valójában finoman úgy alakítottam, hogy januártól inkább a Helényi Béla legyen a dobos, s ott dolgoztunk: én kilenc hónapig. Innen már együtt folytattuk, s 1965 nyarán már a Tihanyi Motel éttermében játszottunk, de már egy bőgősünk is volt (a bőgősök akkoriban a munkáltatók szemében meglehetősen pénzkidobásnak számítottak, mert szerintük azok brummogása nélkül is lehetett táncolni a dob-zongora zenéjére. Ezért tehát nem volt kis eredmény, hogy bőgősünket, Csada Gusztit (valójában Csada István) megtarthattuk (már több éve szörnyű szenvedések után elhúnyt). Egy kissé élt még bennünk a gyerekes merészség, s ismeretlen embereket irányítottunk a Tihanyi Apátság bejáratával szembeni kerti-szerszámraktárba, mondván, hogy az a Pastérium, ahol két japán zongorista játszik egy körzongorán. Néhányan vették az erőt, hogy visszajöjjenek hozzánk és a fejüket csóválják. De a munkánkat jól végeztük, s az igazgató beajánlott minket egy másik igazgatónál (Molnár Mária): így ősszel hármasban utaztunk Salgótarjánba az ottani igen modern Karancs Szálló bárjába. A meghallgatáskor egy szám után megfeleltünk az igazatónőnek. Ott is kilenc hónapot maradtam.
Sajnáltam, hogy Gusztitól el kellett válnom, de én felmentem Pestre, ahol végre összekerülhettem Telessy Ernővel, akinek villamoson ketten cipelt dobjairól már tettem említést. Haverok voltunk, s két háznyira laktunk egymástól. Újpesten kaptunk szerződést az Árpád bárban. A zenészek azokban az időkben kezdték használni az egyébként is kezdetleges szalagos magnókból kialakított visszhangosítókat. Nekünk is volt. Azután kaptunk egy énekesnőt is, majd kicsit később egy látogatót. Ez Dr. Sugár György gitáros-hegedűs volt. Meghallgatott a feleségével együtt. Az este végén megkérdezte, csinálunk-e zenekart?
Csináltunk. Mi ketten az Ernővel, s a Gyuri, aki negyediknek keresett egy frissen vizsgázott, kottát jól olvasó bőgőst. Kvártett! 67 nyarán így mentünk a Balatonra. Nekem ez egy kis ismétlés volt, mert ez a szerződés megint a Tihany Motelba szólt. Nagyon élveztem a kvártettet. Egymás után írtam ki a szólamokat, s egyveleg egyveleget követett. Operettek, bécsi-, orosz-, olasz-, francia egyvelegek. Az érdekes emlék a West Side Storyhoz fűződik. Még TV-s koromban a jogdíj miatt eleve múzeálisként elraktározott, vagy egyenesen tiltottként megjelölt zenékből magamnak, mint már említettem, sokat mentettem meg mielőtt eljöttem abból a hatalmas TV épületéből. Elképzelhető volt, amikor G. Dénes György, a híres szövegíró ámulattal hallgatott minket, hiszen javában a West Side Story magyar változatának szövegén dolgozott. – Ti ezt honnan ismeritek? – kérdezte, én pedig azt hazudtam, hogy külföldi rádiókból szedtem össze. Attól kezdve össze is ismerkedtünk. Mielőtt Svédországba költöztünk, nyaranta találkoztunk Tihanyban, ahol akkoriban már én is vendég voltam. 2005 elején, amikor megnéztem a Karádi Katalin életéről szóló, de a G. Dénes Györgynek ajánlott filmet, tényleg elcsodálkoztam: azért nem volt ő akárki!
Mint minden akkori zenekar, mi, a Dr. Sugár Kvartett ott Tihanyban, 1967 nyarán, azt terveztük, hogy külföldre megyünk dolgozni. Bőgősünk nem akart jönni, így az utolsó tihanyi hétre egy új kolléga jött hozzánk. Előttünk a híres jazz-zongoristával dolgozott az ASTORIA bárjában. Biztosan elszörnyülködött azon a sok kottán, amit elé tettem. Kertész Kornél igazán képzett zongorista volt. Egy időben tanított engem (vizsgára készített fel), tehát tudtam, hogy kiváló zongorista, a magyar jazz egyik úttörője. Új bőgősünk nem értette: ha ő megfelelt úgy, ritmusra pengetve a bőgő húrjait Kertész Kornél együttesében, mit akarunk mi a kottával? Alig-alig tudott kottát olvasni. Ám nem Kertész Kornél volt az egyetlen ismerőseim körében, akinek elég volt, hogy a bőgő tempósan brummog valamit, a közönségnek úgyis mindegy. Én nyilvánvalóan nem azért írtam a bőgősnek szólamot, hogy bosszantsam vele. A harmónia alapja a basszus. Ez csupán egy kérdés volt a sok közül, amikor a zene rejtelmeiben kapirgáltam. A zenészek többsége nem hallja meg, ha a bőgős mellépenget. Hogyan lehetséges ez? Az eset emlékeztet a mongol karmester-zeneszerző jelenségére, vagy a Göteborgi Szimfónikusok timpanistájára, aki a darab vége után ütötte be azt a két hatalmasat, amit korábban kellett volna: ezekről majd később mesélek, bár személyüket még csak nem is lenne szabad egy napon említenem Kertész Kornéllal.
2.
Hadd folytassam még Sugár Gyurival.
Miután az újpesti Árpád Étterem bárjában elhatároztuk, hogy kvártettben folytatjuk, úgy is lett. Nyolc teljes évig voltam vele egyfolytában. Mint már említettem, az első szerződésünk után a basszistánk (Ripka István) helyett egy másik, Kurucz Tíbor csatlakozott hozzánk, így 1967 utolsó három hónapját vele töltöttük Kelet-Berlinben, ahol a szilveszteri zajongással végeztünk. Közben már jöttek a levelek és telefonok, hogy 1968 január közepén a mi kvártettünk nyitja az árvízi károk után újjáépített Margitszigeti Nagyszállót. Miután Gyuri a gitár mellett a hegedűn is jó volt, itt, a Nagyszállóban esténként az első órában többnyire a Tihanyban már jól bejáratott egyvelegeinkkel, valamint több és több klasszikussal, vagy fél-klasszikussal gondoltuk szórakoztatni a többnyire jópénzű közönséget. Persze ehhez tényleg kottaolvasó basszistára volt szükségünk, így meg kellett válnunk Kurucz Tibitől, s más után kellett nézni. Kellemes érzés volt, amikor dobosunk, Telessy Ernő lakásán megtartottuk az első próbát új tagunkkal, Ruszó Jánossal, akit mindenki inkább Vincének szólított. Vince miskolci fiú volt (akkor 33 éves). Egyvelegjeink, különösen a West Side Storyból készült, tele voltak tempóváltásokkal és nem éppen a legegyszerűbb basszus-szólamokkal, de Vince vett minden akadályt. Ennek ellenére a tánczenében voltak még vitáink arról, hogy a leírt basszusokhoz rakaszkodjunk-e, vagy „hallom én azt, majd megyek utánad!” Együtt dolgoztunk egészen 1975 tavaszáig. Biztosan Vincének köszönhetően terjedt el a szakmában, mennyire fontosnak tartottam a basszus szerepét, így még az is előfordult, hogy Beával és egy társasággal belépve az akkoriban igényes zenekarokkal működő EMKE elég nagy táncos bárjába a basszista örömmel rohant felém: „De jó, hogy itt vagy! Vedd át tőlem a basszust, mert beteg vagyok, s haza szeretnék menni!” – Alig akarta elhinni, hogy én magam nem tudok bassz-gitározni.
Amikor zenekarunkkal külföldön dolgoztunk, eleinte természetesen haverommal, Ernővel laktam együtt, azután sokáig a Vincével, majd pedig a Gyurival osztoztam egy szobán. Tihany után tehát három hónap következett Berlinben (Moskau Bar), azután a Margitszigeti Nagyszálló (egy év, ahol megismertem Beát, későbbi és mai feleségemet); 1968-69 fordulójának hajnalán átszállítottuk erősítőinket, hangszereinket a Szabadság Szálló Bárjába: bár nem lettünk országos hírű zenekar, azért azt meg kell hagyni, hogy a pesti éjszakában hosszú sorok álltak, hogy a vendégek helyet kapjanak nálunk, pedig 180 személyes befogadó képességével ez a bár volt az ország legnagyobbja! Innen 1970. január 3.-án utaztunk Svédországba, ahol Uppsalában kezdtünk két hónappal, azután pedig még további 16 hónapot maradtunk ebben az akkoriban még igazán északi országban (ma már nem olyanok a telek. A telek sem!). Március 1.-én rögtön a munka után éjszaka indultunk Sundsvallba, ahol, egészen váratlanul, kiderült, hogy már déli 12-kor kezdünk (az ebédhez). Majd leragadt a szemünk, ugyanakkor pedig szörnyen éhesek voltunk, különösen a sok jóízűen étkező vendéget látva. Azután este normál munka, majd még két órát játszottunk pár sarokkal arrébb az egyébként híres szállodánk (Hotel Knaust) Down Town Club nevezetű pincelokáljában, ahová természetesen a hangszereket is át kellett cipelnünk. Négy teljes hónapot töltöttünk Sundsvallban. Azután kibéreltük ugyan azt a mikrobuszt, amelyikkel Uppsalából eljöttünk és 1970 július első napjának hajnalán elindultunk Göteborg felé. Szerencsére úgy jött ki a lépés, hogy megszállhattunk Skarában, s onnan már viszonylag könnyen jutottunk el az akkoriban még létező Sessan Linje kikötőjébe (manapság a STENA Németországba közlekedő hajói indulnak innen). Kipakoltunk a bér-VW-ből, s megtankolva leadtuk a kocsit ott, ahol kellett (igaz, tanksapka nélkül, mert azt Vince a benzínkútnál felejtette). Este hatkor indultunk Dániába a Princessan Kristina fedélzetén, nem, mintha oda igyekeztünk volna, hanem azért, mert ezen a hajón zenéltünk. Két hónapot. Ugyanakkor Göteborgban béreltünk egy lakást, ahová minden éjjel hazatértünk. Közben nagy izgalomban voltunk, mert szeptembertől már nem volt munkánk. Szinte az utolsó pillanatokban jött a hír: 1160 km. Umeå. Hotell Esplanad. Vonaton fel Umeå ba! Még izgalmasabb volt az a tudat, hogy az umeåi fõnök három nap után dönti majd el, hogy megfelelünk-e neki? Három nap után azt mondta, hogy addig maradhatunk, ameddig akarunk. Lehet, hogy sokkal tovább maradtunk volna, de így is, már az akkori időkhöz képest is hihetetlen, teljes kilenc hónapig maradtunk, s azután nem csak mi tüntünk el onnan, hanem általában mindenfajta zene is: főnökünk ikertestvére egy új sportkocsi kipróbálása közben Svájcban lezuhant egy 80 méter mély szakadékba és az orvosok már nem tudták megmenteni. Rendes dolog volt az egyébként örmester természetű fõnökünktől, hogy annak a hónapnak hátralévő heteire felküldött ikertestvére skellefteåi szállódájába, ahol az ottani zenekar mellett szünetzenét játszottunk. Emellett kártérítésként szerzett nekünk további két hónapnyi munkát. A még havas Skellefteåból a már nyári Norrköpingbe utaztunk, ahol a Hotell Strand táncéttermében játszottunk. A következő hónapot a växjöi Stadshotelben töltöttük, ahol már első este szép magyar pogácsákkal fogadott a szakács. Kiderült, hogy egy bajai magyar. Ez azután főzött nekünk egy jó adag igazi magyar halászlevet, amelyet úgy ahogyan volt, kiöntöttük a WC-be. A Gyurival itt, Växjöben vettünk egy-egy kiskerekű kerékpárt, s azon jártunk kirándulni, meg persze utaztunk a lakásunk és munkahelyünk között.
Tehát Skellefteå, Norrköping, Växjö, majd megint négy hónap Sundsvallban. Innen utaztunk, 18 hónap után, Magyarországra: haza.
Svédországból örömmel fogadtak vissza minket. 1971. december.31.-én este kezdtünk a Szabadság Szálló bárjában. Itt tapasztaltuk először, hogy az otthonihoz képest sokkal alacsonyabb zenei igényeket támasztó Svédország után volt mit pótolnunk, hogy visszanyerjük eredeti poziciónkat a pesti éjszaka zenei életében. Ugyanakkor szórakoztatózenei műsorunkat több, mint 8 órányira növeltük. Újabb egyvelegeink pedig többek között a Svédországban látott Hello Dolly-val szaporodtak.
1973 októberében, bár ezt akkor még nem tudtuk, végleg elhagytuk a Szabadság Szálló bárját. Friss jogosítvánnyal a zsebemben, de még vonaton, Svájcba utaztunk Baden bei Zürichbe a Kursal bárjába, ahol kisebb műsort is kisértünk (pl. Rodolfót, a nagy magyar mágust), délutánonként pedig a Konzerthalléban szórakoztató zenét adtunk a többnyire a gyógyfürdő fáradalmai miatt el-elszundikáló bácsiknak és néniknek. Innen csak rövid időre tértünk haza Pestre, mert december 19.-én megint Svájcba mentünk, de akkor már Arosa volt az új élmény, hiszen egy igazi síparadicsom volt ez, amelynek akkoriban 75 lakosa és 150 szállodája volt. Arosában két szálló osztozott rajtunk: hangszereinket naponta szállítottuk a két helyszín között. Végül már öt-hat perc alatt ment a pakolás. Svájcba készülődve már másik dobos jött hozzánk, mert Ernő saját együttessel próbálkozott. Új dobosunk (Nyikos Péter) tudását felesleges összehasonlítani az Ernőével. Inkább az volt a szerencsés, hogy fiatalságával, számunkra új vicceivel jó hangulatot hozott az együttesbe, ahol mi már minden viccet háromszor meséltünk el egymásnak, s most volt valaki, akinek negyedszerre is el lehetett adni ugyanazt. Svájcban akkoriban az volt a törvény, hogy egy év után legalább három hónapra el kellett hagyni az országot, hogy azután egy újabb évet kezdhessünk. Ezért azután 2-3 hétre Pestre mentünk, ahonnan az akkori Kelet-Németországba, Plauenbe vezetett az út. Előzőleg Arosában vettem egy Austin Clubmant, s szabadságom után már azon utaztam a DDR-be. Komáromnál a magyar oldalon nem is volt semmi baj, de a csehekszlovákok azt akarták, hogy tegyem le egy összegben az egyébként svájci rendszámú kocsim értékét, nehogy valahol útközben eladhassam valakinek. Volt egy olyan variáció is, hogy rámzárják és leplombálják a kocsi ajtaját, de azután megértették, hogy nem biztos, hogy kibírom az előttem álló 980 kilómétert esetleges szükségleteim elvégzése nélkül. Végül a magyar vámosok meglátták, hogy gondban vagyok s utánam jöttek . Javasolták, hogy a baráti ország hivatalnokai írják be az útlevelembe a kocsim rendszámát és egyéb adatait, így azután mehettem tovább. Izgalmamban 80 $-t felejtettem ott a hivatal pultján. Nem találták meg…
Az 1967-es berlini három hónaphoz hasonlítva most, 1974-ben DDR-NDK-ban olyan érzésünk támadt, mintha visszatértünk volna a magyar 50-es évek politikai légkörébe. Ugyanakkor gázsink a helyi lakosság, vagy a személyzet átlagfizetésének több, mint négyszerese volt (2500 keleti Márka), de egy tojás 1967 óta változatlanul csupán 29 Pfennigbe, első osztályú munkahelyünkön egy korsó nagyon finom sör pedig 68 Pfennigbe került. Vajon el tudja-e képzelni az Olvasó, hogy a személyzetből szüneteinkben többen hívatták meg magukat egy-egy italra: vodka-juice 1.50-be került, ugynakkor napi 1 Márkát (akkor 4.80 Forint) fizettünk a lakásunkért, ahol persze fõzhettünk is. Amikor két hónappal később Plauenból Karl-Marx-Stadtba mentünk további két hónapra, svájci rendszámunk és a CH jelzés miatt gyorsan elterjedt a városban, hogy a VOLGA Szállóban chilei tánczenekar játszik. Ezt Letenyén is átéltük feleségemmel együtt, amikor Svájcból szabadságra jöttem haza: CH = Chile!?). Akkor egy idős magyar motoros kérdezte meg: Maguk kocsival jöttek Chiléből?
Amikor az átmenetileg Karl-Marxról elnevezett városban dolgoztam (ma megint Kemnitz), fennálásának éppen 25. évfordulóját ünnepelte az „unsere DDR”, s bár nem emiatt, de akkor Bea is kijött hozzám. Később Gyuri Ibikéje is. Mindkettőért a drezdai reptérre kellett kiautóznunk. Különösen Ibike érkezése volt kínos, mert Gyurival kettesben vártuk, s az én kocsimmal. Ibike már a parkolónál tudta meg, hogy Gyuri összetörte az 504-es PEUGEOT kocsiját, amelyet Ibike még nem is látott. Beával szobát béreltünk a szállótól kb. 20 kilóméternyire, egy erdő szélén fekvő igen régi fogadóban. Svájci rendszámú kocsim miatt szinte minden este megfújattak a rendőrök, mondván, hogy a nyugatiak gyakran vezetnek ittasan. Egy idő után már jól ismertek, s azt is tudták, hogy magyar vagyok, s azt is, hogy a zenekarral megyünk vissza Svájcba, de hetente 3-4 alkalommal így is megfújattak.
1974 novemberét és a december javát Pesten töltöttük, majd újabb szezont kezdtünk Arosában (dec.19.-én kezdtünk és Húsvét után 1-2 héttel fejeztük be). Már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de 1-1 hónapra visszatértünk Baden bei Zürichbe is a Kursalba.
Amikor utoljára játszottunk Arosában, kaptam egy telefonhívást Pestről. Sólya István basszusgitáros hívott, hogy 1975 tavaszán újra megnyitják az átépített Moulin Rouge-t, s zongoristára lenne szüksége. Hét tagú zenekar négy fúvóssal. Azt kérdeztem, hogy lehet-e hangszerelni is? Hát persze! Erre elvállaltam. Soha meg nem fordult a fejemben, hogy van más is, mint a Dr. Sugár Kvártett. Erre azonban nem tudtam nemet mondani. Sólya Istvánról azt sem tudtam, hogy létezik, pedig jól olvasott kottát és jó technikája is volt, de a Ruszó Vince tudását és technikai képességeit, valamint emberi értékeit ma is többre becsülöm. Igen. Többre becsültem, s becsülöm, mint sok-sok embert, akikkel azóta dolgom volt. Már javában együtt dolgoztunk, amikor kiderült, hogy Vincét a nagyszerű gitáros, Kovács Andor hozta fel Pestre, s az ASTORIA bárjában dolgoztak. Egy alkalommal, még a TV-ben dolgoztam, beteg lett a zongoristájuk, s engem közvetítettek oda egy estére. Érdekes lett volna tudni akkor, a 60-as évek elején, hogy 1968 januárjától egészen 1975 tavaszáig együtt dolgozunk és lakunk majd. Isten nyugosztalja! Az Ernőt is! A Gyurit is!
Köszönöm a sorsomnak, hogy egy kis emléket állíthattam nekik, mert ki tudja, meddig tart egy kvártett élete?
Itt mesélem el azt is, hogy Baden bei Zürichben az Unterhaltung-délutánokon (hadd pihenjen a Gyuri keze-karja!) néha előadtam egy-egy zongoraszólót. Sajnos, mindíg ki kellett írni krétával egy táblára, hogy mit játszunk éppen. Az egyik zongoraszólóm Chopin: Mazurka Nr. 53. címmel állt a táblán. A hálás közönség gyakran jött hozzánk kezetrázni és megköszönni a szép zenéket, de az csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy valaki nem ismert rá az említett mazurkára. Hát, igen. Mert én írtam, s egyébként is csak 51 Chopin-mazurka van. Ez olyan szerzemény volt, amely lassan kialakult, amikor hónapok során kitöltöttem a számok közötti szünetet, amikor nem jutott eszünkbe mi következzék, s így végül lett belőle egy komplett kompozició Chopinra emlékeztető stílusban, de soha nem írtam le kottába. (Chopin kb. 69 mazurkát írt, ebből lassanként végül 58 jelent meg, de az én időmben csak 53 volt a Chopin Albumban).
Hasonló zenéim máskor is kialakultak, különösen akkor, amikor már egyedül zongoráztam Skandinávia pianóbárjaiban. Így keletkezett még egy hasonlóan Chopin darab, azután egy kisebb zongoraversennyé elfajult Mozart is. Chopint és Mozartot gyakran kértek vendégek, akik szerették bizonygatni finom zenei izlésüket. Számtalanszor fordult elő, hogy erre a Mozart szerzeményemre a befejezés után csak ennyit reagált a megrendelője: „Hát nem gyönyörű?” Én pedig egyetértően bólogattam. Chopin darabomat is elhitték. Valójában soha, senki sem leplezett le. Az is igaz, hogy legtöbben megrendelnek egy darabot a zongoristától, s ha az elkezdte, már legfeljebb csak félfüllel figyelnek oda: beszélgetnek, isznak, isznak, beszélgetnek.
Hatvan éve zongorázom és többnyire abból is éltem. Zenéltem kettesben, hármasban, négyesben, biztosan ötösben és hatosban, de nagyobb zenekarokban is. Mindemellett tanítottam később ismertté vált énekeseket, zeneelméletet (a rendkívül fegyelmezetlen, de világhírű Rajkózenekarnak) és hangszereltem, zongorával műsorokat kisértem. Játszottam éttermekben, füstös bárokban, varietében és műsoros lokálban. Ezekben a munkákban kollégájává váltam a 30-as, 40-es évek sztárjainak éppúgy, mint azoknak, akik még mindíg azok voltak. Egy teljes évet dolgoztam az egykori 3 perces lemezeimről megismert-hallgatott Záray Mártával, Vámosi Jánossal, a filmekről ismert Vay Ilussal, a már említett Rodolfóval és más varázslókkal; még tovább dolgoztam naponta a nagyon tehetséges Cserháti Zsuzsával, a később szomszédomba költözött Ambrus Kiryvel, az aranyos Magay Clementinával, a, sajnos! , inkább csak a szűk szakmai körök becsülte Sebestyén Ágival, s bizony, újra összekerültem az egykori együttesünkből kidobott Mátray Zsuzsával is.
Erről a jobb megélhetésről jut eszembe, hogy valóban jól kerestem, amikor a Sugár Gyuritól nyolc év után, a hangszerelés örömeinek reményében elváltam majd a Moulin Rouge zenekarának vezetője lettem. Az viszont való igaz, hogy egy zenésznek minél többször kell zenekart váltani, mert abból tanul a legtöbbet.
Az alábbi verset itt is megmutatom, mert ebben emlékeztem meg Sugár Gyuriról. Nagy szeretettel gondolok rá, mert igazi ember volt, aki végig bujdosta a háború Magyarországát; a németországi munkatáborban sok gondon és bajon küzdötte át magát, elvesztette szeretett feleségét, s végül a komoly, kínzó betegséggel már nem tudott mit kezdeni. Elfáradt.
A zenekar
Dr. Sugár György emlékére
Ott állt tőlem jobbra mikrofonja mellett,
Hegedűjét fogta és zengett a húr,
követtem zongorán, volt előttem kotta,
ábrándozva bámult a sok gazdag úr.
Arosában (télen mindíg az volt soron),
Sielőknek játsztunk négy egész szezont,
Dobosunk s a bőgős éppen szemben velem
Követték a hangot: tempót, szólamot.
Fekete-fehéren láttuk kinyomtatva
Milyen szép az élet és a szerelem,
De a hegedűsnek vissza-vissza sajdult
Dachauból a jajszó, hogy reménytelen…
Azt mondta, még egyszer úgy élni nem akar,
Jót zenéltünk egykor: ő és a zenekar.
Azután betegség kínozta, gyötörte,
Mégis kedvesétől vált először meg,
Neki is kijutott: félni és szenvedni,
Két ember: szerető, fáradt és beteg.
Két évig hordotta emlékét lelkében,
Felesége nélkül szíve hasadt meg,
Közben félelemmel látta, hogy a régi
Indulatok jönnek, ő nem várja meg.
Kitartott ő akkor, mikor sok föladta,
Már nem maradt más, hogy új erőt vegyen,
Eltökélte azt, hogy leteszi a lantot,
Inkább, mint hogy mások hangszere legyen.
Azt mondta, többé már úgy élni nem akar,
Nyolc évig zenéltünk: ő és a zenekar.
A Moulin Rouge olyan volt, mint egy színház. Színpad, függöny, zenekari árok és az akkori viszonyokhoz mérten hatalmas, teljes hét (!) tagú zenekar; páholyok, öltözők, ruhatár és magas árak. Ami itt mégis más volt, az a siető pincérek, egy-két szakács, csinos mixernők a bárpult mögött, s magányos hölgyek a bárpult előtt.
A Moulin Rouge már sokkal a II. Világháború előtt is az egyik, vagy talán a leg-előkelőbb szórakozóhely volt. Szemben vele az Arisona szintén hatalmas műsorával, amelynek nagyszerű Bösendorfer koncertzongoráját a 70-es években Herrer Páltól, a még ma is emlékezetes zenekar
tangóharmonikás-vezetőjétől vásároltam meg mindössze 15.000 forintért, mivel akkoriban már nem építettek olyan lakásokat, ahová egy 278 cm. hosszú zongorát egyáltalán be lehetett volna szállítani. Emiatt a pianinóknak sokkal magasabb lett az áruk. A pesti Moulin Rouge eredetileg kimaradozó férjecskék búvóhelye volt, akik a felső páholyok alatti boxokban magukra húzhatták a függönyt.
Ki tudja, miért?
Mint ahogyan a zenekarunk első vezetője igérte, tényleg hangszerelhettem. Már alaposan felkészültem, s összegyüjtöttem a külföldön már újabban befutott slágereket. Teljes gőzzel hangszereltem, hogy minél előbb kezdhessük a próbákat. Csakhogy a Moulin lelke a műsor az ismert énekesekkel, a tánckar szépséges hölgyeivel, a bűvésszel, zsonglörrel, látvánnyal és vidámsággal. Az első zenekari próbák után felhívott (nem akarom kibeszélni) B. M. (és akkor itt persze nem a Belügyről van szó)! Elmondta, hogy a műsor hangszerelését ugyan ő vállalta el, de azt szeretné, ha megállapodnánk egy bizonyos összegben, amelyet ő adna nekem, s amiért ezt a munkát inkább én végezném el. Végülis ezt titokban kellett volna tartanunk, de a próbák során pillanatok alatt kiderült, hogy én vagyok a háttérben, hiszen ez kiderült az előtérből. Vicces. Végül B. M. semmit sem kapott, én pedig 16.000 forintot, ami több, mint háromszorosa volt annak, amit havonta ugyanott kerestem. Meg kell jegyeznem, hogy miközben hatalmas kedvvel írtam zenekarunk saját anyagának szólamait, szinte már a napi alvás helyett végeztem el ennek a jó kétórányi műsornak a hangszerelését, hiszen ennyi szüntelen zenéhez sok-sok kottafejet kell kitalálni és papírra írni. Ezért tehát ez a 16.000, bár önmagában nagy összeg, nem is volt egy olyan hatalmas fizetség, különösen ha meggondoljuk, hogy a hosszú évekig Budapest Táncpalotának nevezett lokál, teljes átepítése után, végre újra Moulin Rouge néven egy igazán igéretes műsorral készült szélesre tárni ragyogóan kivilágított portálját.
Csak megjegyzem, hogy a táncperkett közepén egy hatalmas kör forgott, de olyan gyorsan, hogy nem táncolni, még állni is csak nehezen, vagy csak a középen lehetett rajta. Soha nem használták.
Valahogyan senki nem gondolt rá, még én sem, hogy zenekarvezetőnk, aki egyébként a basszusgitáros volt, mind a premier pillanatáig csak zenészi feladatát látta el, nagyon jól, de alkalma sem volt megismerni a teljes anyag kényesebb részleteit, buktatóit, pláne nem a fellépőkkel megbeszélt titkok részleteit. Nem is értem, miért tartottuk annyira természetesnek, hogy lévén zenekarunk vezetője, majd ő is vezényli a műsort? Nem tudok rájönni, hogy akkor, abban a helyzetben, én mire számítottam? Miért hittem, hogy ez így majd jó lesz? Az egyik öreg róka szaxofonosunk, aki azelőtt a Nagycirkusz zenekarában jól megtanulta, hogyan kell figyelni a karmester mozdulatait, három nap után szóvá tette:
– Hogy a fenébe lehet egy keringőt négynegyedben vezényelni? Mire szálljunk be?
Így azután kijött a szakszervezet és Sólya Pista mérgesen otthagyta a zenekart. Így lett a hatalmas, hosszú táblán a szöveg:
MARÓTI LÁSZLÓ EGYÜTTESE
A Moulinban majdnem két évet töltöttem. Micsoda emlékek! Emlékek, amelyek szinte soha nem jutnak eszembe, ha nem mondja valaki, hogy képzelem, milyen lehetett a Moulinban, vagy, mint most, végig gondolom, mi és mik is történtek ott az én időmben? Hiszen gyakran fordult elő, hogy a fellépők valamelyike megbetegedett. Valaki jött helyette. Mit énekel? Mit csinál? Gyorsan összehozni a zenekart, ami az akkori telefonviszonyok mellett nem volt egyszerű mutatvány! A helyszínen megjelent tehát a zenekar és az új fellépő egy egysoros zongorakottával. Akkor gyors próba ő és én, majd gyors hangszerelés többnyire állva egy asztal mellett, miközben a jelenlévők (zenekar, fellépők, tánckar, világosító, hangosító) beszélgettek, nevetgéltek és kávéztak. Azután végre újabb próba, akkor már a zenekar is: tempó, itt jön be, ott jön be, megfordul, felugrik, s ha még a rendező is benézett az aznapi változás miatt, akkor újabb változások, rendezői ötletek. Akkor azután vagy hazamentünk, vagy már nem is volt érdemes, mert például nyáron este 8-kor már kezdenünk kellett, s 10-kor volt az első, rövidebb műsor, éjfélkor a hosszabb.
Az egyik emlékezetes éjféli műsor szünete előtti tapszene alatt izgatottan jött hozzám Milviusz úr, a Moulin főnöke, hogy szaladjak ki, mert beindult a kocsim riasztója, s mérges emberek kiabálnak a fél Nagymező-utca összes ablakából. Ezt nem tudom elfeledni.
A másik emlékezetes előadás az volt, hogy éppen felduzzasztottuk a zenekart több Nagycirkuszból kölcsönzött fúvóssal, akiknél éppen a Szovjet Cirkusz vendégszerepelt, s abban a három hónapban a szovjet artisták csak a cirkusz területén járkálhattak, a városba nem volt szabad kimenniük. Így a karmesterüknek sem, hiába volt egy aranyos ember. Na, de a cirkusz magyar zenészei kilopták őt a cirkuszból, s a Moulinban felültették a színpadhoz legközelebbi jobboldali páholyba. Mosolya, öröme egy pillanatig sem halványodott el. S azután ezek a zenészek vissza is lopták. Szörnyen veszélyes játék volt ez, hiszen a szovjet artisták első emberének semmi köze nem volt a cirkusz világához: ő a politikai biztos szerepében lépett fel, s ha csak megsejti, mi történt, az orosz karmesteren kívül a magyar zenészeknek sem nézték volna el az embercsempészést, vagy ezt a tiltott határátlépést. Közben egyre szorosabbá vált a kapcsolatom a Fővárosi Nagycirkusszal, bár igazán nem voltak hátsó szándékaim. Hogyan is lettek volna akkor, ott a Moulinban? Hiszen a kettő nem mehetett egyidejűleg. Csupán annyi történt, mint az imént említettem, a cirkuszból sokszor kölcsönöztünk fúvosokat, ha kissé vastagabb hangzásra volt szükségünk, vagy újabb premier volt soron.
Egyébként kölcsönöztünk zenészeket a Postás Szimfónikusoktól és a MÁV Szimfónikusoktól is.
Átgondoltam, hogy kikkel is hozott össze a sors ott a Moulin Rougeban végzett munkám kapcsán?
Egészen biztosan lesz, akit nem említek meg, vagy nem jut eszembe a nevük, de ha én elmúltam 66 éves, akiket nem említek, már nem hiszem, hogy megharagszanak rám! Talán az sem fontos, hogy feltétlenül kiemeljem, kikkel dolgoztam a Moulinban, a Cirkuszban, a Kamara Varieté-ben, vagy az ORI műsorokban másutt, hiszen ők is hol itt, hol ott léptek fel.
Különös, hogy ez megmaradt a fejemben: Csongrádi Kata még a Moulin első próbaszakaszának egyik délutánján (a Savoyban) elsőként érkezve nekem mesélte el nagy boldogsággal, hogy az imént vették fel az Operett Színházba. Ma is szégyenlem illetlenségemet, hogy nem borultam a nyakába, de én az operett műfajára gondolva ezt egyáltalán nem tartottam egy olyan nagy dolognak. Pedig ha valakit az Operettszínház felvett énekesnek, az biztonságban érezhette magát. A szintén operettes Felföldi Anikóval nem dolgoztam a Moulinban, de vele és a Vidám Fiúkkal gyakran csináltunk rövidebb műsort vidéki városokban rendezett nagy divatbemutatók előtt, vagy közben. Később a Paprika Duóra szűkült Vidám Fiúk állandó szereplői lettek a Moulinnak, így rendszeresen hallgathattam az egymással és a mindenkori rendezővel folytatott torokszakasztó ordításaikat, s mi több, ha néha otthon, nálam próbáltunk, akkor ezeket az ordítozásokat ott is bemutatták. Ám különösen a Moulin első rendezője, Radnóti után a Fõvárosi Nagycirkusz későbbi igazgatója, Gálfi János volt nagy ellenfelük, mert őt senki nem tudta túlkiabálni.
(Sok évvel később már Svédországban találkoztam Csongrádi Katával és bocsánatot kértem fiatalkori illetlenségem miatt: harmincnégy éves késéssel gratuláltam, hogy annak idején fölvették az Operettszínházba).
Sajnálom, hogy Bilicsi Tivadarral nem adódott második alkalmam együtt dolgozni, de utolértem kicsi korom több híres művészét: a Záray-Vámosi kettősön kívül Ákos Stefit, Vadas Zsuzsát és Orosz Jancsit (most a zongoristára gondolok, nem a szaxofonosra); Magay Clementina, Ambrus Kyri és Sebestyén Ági triója, a kedves Bangó Margit a romaegyvelegeivel, amely nem ment rosszul a zenekarnak sem, hiszen közel voltam ehhez a zenéhez. Na és ott volt a drága Cserháti Zsuzsa. Nem azért használom ezt a szót, mert a szakmában mindenki ezt csépeli, de ezek után mit lehetne írni róla most, hogy már nincs többé, pedig mennyi tudás volt abban a törékeny, vékony lányban, amilyennek még én ismertem. Kalmár Tíbor rendező ötlete volt, hogy Zsuzsa a kb. 20 perces műsorát teljes sötétben kezdje lent a zenekari árokban. Az én ölemben ülve, miközben én zongorámon bevezetem a kimondottan éjszakai, álmodozóan szerelmes dalt: Dream A Little Dream Of Me. Csontjai, az a kettő, szinte szúrták a combomat. Hogy két kezemmel a billentyűkhöz férjek, szorosan át kellett ölelnem. Azért mégis szerencse, hogy az ötlet elég halottnak és igen természetellenesnek bizonyult, így Zsuzsával megszűnt ez az intímnek látszó viszonyom.
Bár ezt korábban már megemlítettem, de ehhez a Moulin-időszakomhoz tartozik, hogy mindkét nyáron tehát este 8-kor kezdtünk, s két-két előadásunk volt éjszakánként. Hajnali 03.30-kor végeztünk. Az első, a rövidebb műsor után, általában átmentünk a Rátkai klubba, ahol hangszórón, érthető módon, mindíg ugyanazt a 15 percet hallottuk Hofi Mikrószkóp Színpadjáról. Akkor ment az a Ha elszabtuk, hát utólag már szabhatjuk! Azután Hofi kijött a klubba, megállt a bárpult fal felöli végénél, s akkor váltottunk néhány szót róla, meg a Moulinról. De meg sem látszott rajta, hogy pár perce aratta talán ötezer-hatszázhuszadik hatalmas sikerét. Pedig minden sikernek, minden poén elcsattanásának újra és újra tudott örülni. Tudom, hogy sokan mondták már, de ha már leírhatom, ennek is nyoma lesz: Hofi kivételes tehetség és remek ember volt! Örülök, hogy ismertem, s hogy annyi év után is tudott rólam.
Sokkal korábban, még mielőtt hivatalosan is tánczenésznek mondhattam magam és csak zenekarokkal gyárak, hivatalok dolgozóinak játszottunk a vállalati bulikon, ezen a téren kisebb versenyben voltam a színész: Latabár Kálmán fiával, aki korban közel volt hozzám, de valami csúnya betegség korán elvitte; és most Vay Ilust megint megemlítem, s nem is csak azért, mert ő is egyike azoknak, akikkel három hónapot dolgoztam a Kamara Varietében, hanem azért is, mert azt hiszem nem tévedek: ő már akkor ismert filmszinésznő volt, amikor én még csak egy kidfiú. Fantasztikus időzavar! S ha még a Rádióban és TV-ben töltött időket is ideszámítanám, meg kellene említenem Bágya Andrást, aki úgy hallgatta meg a 2-es stúdióban későbbi feleségét, az akkori jazzisták reménységét, Toldy Máriát, hogy én ültem a zongoránál, Bágya pedig a technikai fülkében fülelt.
Még akkoriban, amikor a Sugár Quartettel dolgoztunk az újra új Margitszigeti Nagyszállóban, felkeresett egy idős házaspár. A Juhász Klára Zeneiskola tulajdonosai, akik a hangszeres oktatás mellett jó bevételnek tartották a táncdalénekesi képzést, s még mozgás- és hangképző tanárt is szerződtettek. Az aranyos Cseh Katót. Boldogan elvállaltam, hogy délutánonként heti 1-2 alkalommal énekeseket korrepetálok. Én magam is sokat tanultam, hogyan kell énekeseket oktatni. Közülük többen szereztek hivatalos működési engedélyt. Mindemellett, valójában, meg kell említenem az akkori összes énekest, hiszen velük úton-útfélen összeakadtam színpadokon, de a sietség miatt közös öltözőkben is, ahol kotta-elmagyarázás közben láttam, amint némelyik vattával tömi ki melltartóját: így a nekem maradt látványt senki ne irigyelje tőlem. Ezeknek többségét a Rádió Tánczenei Stúdiója (Bágya András) akarta jó énekessé kitermelni, s ahol bizonyára legjobb tanítványom, Bontovics Kati, nem volt hajlandó igába állni, így ő akkor tőlem távozott egyenesen az akkoriban felkapott és még ma is emlékezetes, híres-népszerű SCAMPOLO énekesnője lett. Még később, talán még ma is fellépő jazzénekes…
Tévés időmhöz tartozik Körmendi Vilmos, Sárosi Katalin, Psota Irén, Mécs Károly, Béres Ilona, a mindíg nyugodt rádió- és filmrendező, Zsurzs Éva; de miért ne említeném szűkebb munkahelyemet a Magyar Televizióban, ahol csoportunkkal (mi, technikai rendezők, zenei forgatók) tőszomszédságban laktunk a Telesport egyszerű kis szobájával, ahol egymást kerülgette Vitray Tamás, Szőnyi Sándor, Vitár Róbert, Máhrer Emíl és a megszokásból mindíg rohanó gyártásvezetőjük, Hirt Anti (aki mesélte, hogy korábbi munkahelyén, a Filmgyárban, állandóan volt a hóna alatt egy üres filmdoboz, s mindenki azt hitte, halálra dolgozza magát. Tanulságos!). A TV a hatvanas évek elején ontotta, s már javában használta is a végzős rendezőket, operatőröket, akiknek három perces filmjeihez valószínüleg kivétel nélkül én állítottam össze a zenét. Csak, hogy a korosztályt jelezzem: Esztergályos Károly, Dömölki, Kenyeres, az operatör Zsombolyai, stb… Zenei műsorok egész sorát csináltam Horváth Ádám rendezése alatt. Később sokat dolgozott a még sikeres, de már betegeskedő Hofival! Horváth Ádám jól értett a humorhoz, amelyet gyakran tapasztaltam, ha naponta bejött a mi szobánkba talán legjobb barátjához, a főnökömhöz, Palásti Pálhoz, s néhány fordulat után máris szójátékokkal és viccelődéssel (nem viccek mesélésével!) volt tele négyszer négyméteres helyiségünk. Megemlítem Deák Pistát is, aki a szórakoztatás, a revü műfaját és rendezését, sajnos, Moszkvában tanulta, így nem csoda, hogy ötletekért mindég a régi amerikai revüfilmekhez kellett fordulnia. Ez nem kimondottan az ő hibája!
Büszkén emlékszem vissza arra is, hogy tévés szobámban fogadhattam zeneválogatás alkalmával Ádám Jenőt és Bárdos Lajost, utóbbinak testvérénél, Györgynél, a konzervatóriumiban karvezetést tanultam.
Talán joggal érzem zenész életemhez tartozóként említeni, hogy másodállásban én készítettem el a Magyar Televízió saját szalagtárjának alapját (néhány ezer szalag, s mivel minden zenemű saját dobozban volt, ez több ezer doboz, cím, szerző, előadó, perc, másodperc).
Folytatván a nevek sorolását: a Kamara Varietében megint ott volt Magay Clementina, megismerhettem a női hangon, de jól éneklő Szegedi Molnár Gézát, aki egyike volt a szenvedőknek, amikor egy Izrael elleni merénylet során lövést kapott a schweháti (bécsi) repülőtéren. Dobosunk naponta veszett össze a továbbra is tehetséges, de emberileg kibírhatatlan Mátray Zsuzsával, mert a ruhájáról lehulló tüll-szálakat és színes tollakat tánc közben szándékosan rárugdosta.
Jó, hogy tartósan soha nem dolgoztam Korda Györggyel, de többször alakult úgy, hogy a Honvéd Sportklubban, valamelyik filmszínház szilveszteri rendezvényén, vagy fel sem tudom sorolni, még hol, de sokszor összekerültünk. Elég gyatrán állt ritmusérzék terén, így azután ha „kiesett”, mindíg hátrafordult, mintha én (vagy a zenekar) lenne a hibás. Ez a problémája ma is megvan, pedig közben eltelt 30-40 év. Mindjárt az első találkozásunkkor (a Honvédeknél) is hátrafordult, de mégis szerette volna, ha a következõ fellépésére is vele megyek. Én pedig tőlem szokatlan méreggel nem-et mondtam. Bár erről soha többé nem beszéltünk, ez valahogyan mégis megragadhatott az egyébként jónevû és szép hanggal megáldott György fejében, mert azon kívül, hogy megjegyezte a nevemet, képes volt az éjszaka kellõs közepén is megállni a kocsijával, mert meglátott, ahogyan Beával, a feleségemmel egy késõi buszra várunk. Igen, név szerint szólított. Évekkel késõbb a Béke Kupola premiernél is odajött az asztalhoz, pedig inkább az Ungár-zenekart mentünk meghallgatni, meg az akkor még kolléga Mátray Zsuzsát, aki akkor a „Sir Duke”-ot énekelte. Jól! Kordának szép hangja volt, mégis állandóan Rock’ n Rollt akart énekelni… érdekes, hogy majdnem egy oldalt írtam róla. Furcsa életeket termel a dobogók világa…
Egy alkalommal a Vidám Fiúkkal voltam és zongoráztam a László Kórház személyzetének, s valaki odajött, hogy van náluk egy fiú, aki jól tudta az akkori olasz slágereket (Ciao, ciao bambino, Come prima, stb.). Megengedjük-e, hogy énekeljen egy egyveleget? Hát persze. Akkoriban mindenki ezeket fütyülte, nekem pedig illett is tudnom, hát, csak jöjjön az a fiú. Elénekelt egy teljes egyveleget. Tényleg olyan volt, mintha előtte próbáltunk volna. Egyik dalból a másikba minden megállás nélkül: nagy sikere volt, de jól is csinálta: Koós János volt az. Vele soha nem volt több kapcsolatom, de ez egy kellemes élmény volt.
Itt említem meg az akkori idők legfelkapottabb énekesét, Németh Lehelt, akivel 3-4 alkalommal kerültem össze olyan helyeken, ahol én voltam a kisérő, ő pedig bejött a színpadra, s a hatalmas taps közepette lerakta a füzetét a zongorára. Ebben ott volt a kis papírcsíkokkal megjelölt sorrend, s máris ment a verkli. Vele nem volt baj, mert kedvesen, szinte haveri módon viselkedett, dalai pedig éppen futó slágerek voltak. Mindegyiket tudtam. Inkább csak az ismétlések miatt kellett a kottáját figyelnem.
A Moulinban a második évben a Vidám Színpad rendezője, Kalmár Tíbor rendezett minket is. Itt soha nem volt szabadnap, így a 76-os év végéhez közeledve nagyon csalogatóan jött minden zongoristák vágya és az ajánlat: zongorázni a híres-hirhedt Búsuló Juhász bárjában. Zongora, dob és énekesnő. A hírek szerint ott betegre keresik magukat a zenészek. A zenekarvezető Szenczy Miklós volt, akitől senki nem veheti el, hogy mindörökre a Benkó Dixiland legelső dobosa; rendkívül csinos, magas, vékony énekesünk pedig egy zenész-dobos mama kislánya, Villányi Krisztina volt. Három és fél kellemes évet dolgoztunk együtt, s tényleg nagy pénzeket kerestünk, de egyikünk sem betegedett bele. A borravalót havonta egyszer osztottuk el, s így tudtuk is, hogy mennyi volt a mellékes. Közben még sokáig hangszereltem a Moulin műsorát, különösen, ha váratlan változások történtek a műsorban. Itt a Búsulóban sokszor töltöttem a szüneteket partitúra írással. Azután, egyre gyakrabban, még otthon is folytattam a hangszereléseket. Feleségem lefeküdt aludni én meg írtam az ablakon beszűrődő hajnali fénynél. Mindez azért alakulhatott így, mert, talán a mindíg kevés idő kényszerített s vezetett rá, nem volt szükségem zongorára, hogy halljam, tényleg jól szól-e majd, amit leírok. Emiatt az is gyakran megtörtént, hogy miután a Búsulóban befejeztük (reggel 6-kor) a kocsimban kiterített szólamokkal kora reggel dolgoztam a Vidám Színpad bejáratánál, hogy még mielőtt feleségemért megyek a Hotel Intercontinentálba, bedobhassam a kottákat a rendezőnek, Kalmár Tíbornak.
Miután ott, a Búsuló Juhász bárjában csak éjfélkor nyitottunk, jutott időm, hogy hivatalos másodállásban dolgozzam a Kamara Varietében is (Maróti László és kisegyüttese, valójában trió: dob, zongora, basszusgitár) ahonnan két-, szombat-vasárnap három előadás után mentem fel a Gellért-hegyre a Búsulóba, s folytattam a zongorázást és ott az éneklést is reggel hatig. Nem csoda, hogy éneklés közben néha arra ébredtem, hogy nem hallom az énekemet. Aludtam. Egy alkalommal még álmodtam is: egy fél pár sárga bakancs jött lefelé a lejtőn. A Kamarából megérkezve többnyire a bár egyik asztalán szundikáltam kicsit, míg be nem engedték az első vendégeket.
A Búsuló Juhász vendégeiről külön is meg kell emlékeznem, mert bárunkat felsorolhatatlanul sokféle ember látogatta. Ennek oka természetesen a nyitvatartási idő volt, hiszen az egész országban mi nyitottunk és mi zártunk legkésőbb. Füstös, bódult éjszakai hangulat volt. Az éppen szabadult börtöntöltelékek mellett ott itta magát részegre a kémelhárítás két vezetője zsebükben a 9 millimétereessel, de még a soförjük is ivott velük. És ez volt a kedvenc helye a civilbe öltözött szovjet pilótáknak, a mazochista orvos alezredesnek, híres zenészeknek, énekeseknek, táncosoknak és persze striciknek és védenceiknek, s egy fedél alatt ittak Máté Péterrel, s a bár szolgálatos, de italos rendőrökkel és taxisokkal, akiknek ha kellett, ha nem, ketyegett a taxiórájuk, mert ha beült az az ittas ember, többé már nem tudta letagadni, hogy azt a máris 250 forintot nem ő utazta. Ahogyan Rejtő Jenő egyik regényében reklámozta a kikötői ivó: Az úri közönség esténként verekszik. Bár nálunk előfordult, hogy vérontás nélkül zajlott le egy-egy éjszaka, de mindíg tudtuk, hogy kis türelemmel eljő a hirig. A verekedők egymástól tanulták el a jól hangzó szövegeket: Ha melléd ütök, belehalsz!; Vigyázz, mert megbotlasz!
Néha eljött a mai pártvezér, Csurka úr is, aki a vállamra borulva énekelte velem, hogy Kossuth Lajos azt üzente s hasán kipattant átizzadott fehér ingén a gomb. Semmi rosszat nem mondhatok rá. Csendes és szerény volt.
Ennyi sokféle ember, ennyi sokféle zenei kérés, izlés, rákényszerített a sokezernyi dal, táncszám felkutatására, megtanulására. Lehetett az klasszikus zene, musical, operett, jazz, örökzöld, magyarnóta, romanóta, török, szerb, olasz, német, osztrák, svéd zene. A fellátogató zenészek gyakran tették próbára a jólkereső zenészeket (minket), s igen gyakran csalódtak, mert nem tudtak kinevetni: egy-egy ilyen próbatétel éppen olyan elgondolkoztató tudott lenni, mint a sokféle vendég zenei rendelései és reagálásuk a megfizetett melódiákért.
Tényleg jól kerestünk, de okosan is gazdálkodtunk. Esténként nem osztottuk el a pénzt, hanem, mint már említettem, havonta csak egyszer. Így tényleg lehetett vele kezdeni, nem folyt el apró-cseprő mütyürökre.
Azután a Kamara Varietét sok huza-vona után örökre bezárták, s akkor mentem át, továbbra is a Búsuló mellett, a Fővárosi Ngycirkusz zenekarába, ahol az előadások száma és időpontja pontosan megegyezett az akkor már csak volt Kamara Varieté hétvégi három-három nekifutásával. Azokban az időkben, különösen a Mongol Cirkusz három hónapnyi cirkuszi vendégjátékának idején, minden este égett az ujjam hegye, mire beértem dolgozni a Gellért-hegyen álló munkahelyemre.
A Mongol Cirkusz egy teljes társulattal jött. Volt ott az artistáktól a bohócokon túl az állatidomárig és a mágusig minden. Még saját karmester is. Utóbbi miatt sokszor elgondolkoztam. Mert nem szabad lebecsülnünk senkit azért, mert Mongóliából jött. Valahogyan ő is megtette azt, amit meg kellett tennie, hogy a Mongol Cirkusz világot bejáró karmestere és (!) zeneszerzője lehessen. Az összes kottát, a hangszerek szólamait ő írta le. A cirkuszi zenészek, ahogy mondani szokás, a kottapapírról még a légypiszkot is kottafejnek nézik, s mi azt hallhatjuk is. Utálják, ha olyan kottát kapnak, ahol valami nem stimmel. Így azután a mongol karmester-zeneszerző összes hibáját jó alaposan kihangsúlyozták, hogy hallja meg mindenki: rettenetesen hamis! Stark Pista, eredetileg trombitás volt, saját nagyzenekarának ő hangszerelt, amiből azonban nem lehetett megélni, így, valaki jóvoltából, a Cirkuszban az orgona mellett kapott helyet. Vele kettesben elhatároztuk, hogy minden este összeszedjük a kottákat, elfelezzük és újra meghangszereljük. Meg is hangszereltük. A legnagyobb élvezet az volt, hogy a már estéről estére megszokott hibás pontokon a zenészek (főleg a fúvósok!) nem találták ott a megszokott hibákat. A másik, nem élvezet, de csoda pedig az volt, hogy a szerző teljes három hónap alatt sem vette észre saját zenéje-hangszerelése megváltozott hangzását, átírását.
Így most itt is megkérdezem: ennek az embernek tagadhatatlanul volt érzéke a zenéhez, de ezeket a változásokat szemrebbenés nélkül fogadta, illetve észre sem vette. Miért? Miért? Hogyan engedheti meg az embernek az a bizonyos zenei érzéke, amely valaha erre a pályára vitte, hogy ez megtörténhessék?
A mongolok zenéje mindíg fergeteges volt. Csupa esz-tam, esz-tam. Ezért írtam korábban, hogy égett mind a tíz ujjam hegye, mire az éjféli nyitásra felértem a Búsuló Juhászba.
Mert tényleg az volt az igazi munkahelyem.
Azt pedig a dobosunktól, Szenczy Miklóstól tanultam meg, hogy mindent kell tudni, mert minden dalra, zeneszámra lapul valaki zsebében egy százas. Igaza volt! Ezek közül sokan be is jöttek hozzánk!
Nos, erről a témáról végezetül még annyit: tényleg sok művésszel, vagy a szakmámban híres emberrel hozott össze a sors. Nem, nem, nem, nem! Ezek nevét én nem büszkeségből soroltam fel! Dehogy! A legtöbb énekes közül alig-alig tudnék felsorolni olyanokat, akik zeneileg is képzettek voltak, vagy legalábbis pontosan tudták, mit csinálnak. Akiknek örültem, azokat tehát időben értem utól, még mielőtt befejezték volna. Némelyiküket látom olykor a TV-ben beszélgető műsorokban. Nekem ezek a nevek akkoriban hétköznapjaimhoz tartoztak, de legtöbbjüknek örültem. Csak most, ennyi év távlatából innen Svédországból érzem furcsának, hogy ők és én? Ott lent, Magyarországon? Együtt dolgoztunk? Igaz lehetett ez?
1980 nyarán a családdal Svédországba jöttünk letelepedni. Fontos volt a Búsulóban szerzett tapasztalat zeneileg is és a vendégekkel való viselkedés szempontjából is. A Sugár zenekarban a Vince ment megkérdezni a vendégtől, mit szeretne hallani, a Búsulóban a Miklós volt rettenthetetlen. Hogyan lesz ez majd Svédországban?
Kent Börjes volt az első zenekar neve. Tanulságos volt! Itt pár hét alatt megtanultam, hogy a három svéd társam miatt akár éhen is halhatnék. Kicsit erős kifejezés, nem is úgy értem, hogy nem adtak volna a számba kenyeret, de munkalehetőség után egyikük sem járt. Amúgy rendes emberek voltak. 1980 decemberét és februárját dolgoztuk a Göteborg-Frederikshaven között járó SESSANLINJEN egyik hajóján (valamikor a másikon dolgoztam a Dr. Sugár Quartet-tel). Minket ért az a hatalmas megtiszteltetés, hogy a vállalat ú.n. Temetési ünnepségén is játsszunk.
Márciusban már egyedül zongoráztam Varbergben, mert nekem még nem járt munkanélküli segély, mivel nem voltam 12 hónapja szakszervezeti tag.
Ettől kezdve, fogalmam sincs, hogyan tudta meg, hogy Svédországban vagyok, kezdett jelentkezni Per Norberg, a Bergendahl ügynökség közben elhúnyt vezetőjének alkalmazottja, aki minket az 1970-es évek legelején kihozatott Magyarországról. Pontosan tudta, hogy Dr Sugár Quartett voltunk, s még rá is akart beszélni, hogy én is nevezzem magam Dr. Sugárnak. Először azt mondtam, szeretnék még egy kicsit zenekarban játszani, de ő azért csak fölhívott újra és újra. Így történt, hogy elküldött Gotland szigetére, ahol a Hotel Visby éttermében játszottam (a ház 1200-ban épült). Külön hangsúlyozta, hogy minden létező hangszeremet, erősítőmet vigyem magammal. Gyuszika és Bea is jött, hiszen a felszerelést, csomagokat csak kocsival lehetett szállítani, s azután a kocsi magától nem ment vissza Göteborgba. A szállodánál sietnünk kellett kipakolni, hogy Bea és Gyuszika még ugyan azzal a hajóval vissza tudjon utazni a szárazföldre. Elbúcsúztunk. Nem több, mint 15 perccel később megtudtam, hogy Isten ments! Ide semmiféle elektronika nem kell! Ott a zongora, azon kell játszanom, s még énekelni sem kell!
Érdekes volt a későbbi ügynöki vélemény (Per Norberg: Meg voltak elégedve veled, csak azt mondták, kicsit félénken énekelsz!). Akkor mondtam el, hogy énekelnem nem is kellett, s hangszereimet is teljesen hiába vitette velem Visbybe.
Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy életem mindezidáig legszebb nyara volt: Gotland!
Ezután semmiféle munka nem várt rám, ezért azután nagyon szívesen fogadtam a göteborgi munkaközvetítő, Ingrid Vallin segítségét, s dolgoztam az uddevallai Hotel Carlia pianobárjában. Azt is el akarta intézni, hogy Norvégiában kapjak helyet, s még az ottani ügynök is valóban mindent megtett, hogy segítsen, de a norvég rendőrség félt, hogy oda is akarok költözni. Valójában Uddevallában volt az első igazi piano-bár munkám. 1981 novembere volt ez. Persze ennek is hamar vége volt, s ha nem figyelek oda, még a tulajdonos is elillan a pénzemmel: utolsó estémen irodájában egy fiatal lányt cirógatva találtam, s maga adta ide a fizetésemet (másnap elszökött minden adó- és egyéb tartozásával külföldre).
Közben, amíg én Uddevallában dolgoztam, jelentkezett Publik Bandi, akit még Pestről ismertem, de ma is Göteborgban él: csináljunk triót! Csináltunk. Szerzett egy jól éneklő spanyol, illetve bocsánat! – mallorkai dobost. Így azután 1982 javát együtt töltöttük. Minden hónapban dolgoztunk. Többnyire a koppenhágai Röd Pimpernellben. Ez hajnali 3-kor zárt, s a szakács saját szállójában laktunk mindhárman saját szobában: ebben a szállóban kimondottan homoszexuális férfiak laktak. Néhányuknak mindíg „kiment az álom a szeméből”, s néztek minket, amikor hajnalban hazaérkezvén megfőztünk egy kis lefekvés előtti harapnivalót. Nem erőszakoskodtak velünk és mi hárman meg igazán nem zavartattuk magunkat a homok-gén (homogén) környezetben.
Amikor nem dolgoztunk Koppenhágában, akkor az akkori TorLine (ma Scandinavian Seaways) hajóin játszottunk, s hol Angliába (Felixtow), hol pedig Amsterdamba jártunk. Mindkettő 24 órás út volt olyan vizeken, ahol ha vihar volt, akkor egész úton vihar volt (oldalról jövő északi szelek ellen teljesen védtelenek voltunk). Mindkét hajó, amelyen megfordultunk, késpengéhez hasonló, csatahajó formájú volt, így nagyon biztonságosak voltak, de aki érzékeny volt a hullámokra, az jobban tette, ha otthon maradt. Itt éltem meg életem három 41 m/sec. orkánjából kettőt, s szerencsére a legkisebb rosszullét sem ért. Pontosan emlékszem, hogy egyik alkalommal Pitò Tibinek írtam levelet írógépen, amelynek a kocsija egyes hullámoknál, vagy ketteseknél is, magától felemelkedett. Álló helyzetben kipróbáltam, s kiderült, hogy ehhez nagyon meg kellett dőlni a hajónak. Egy hasonlóan nagyobb vihar alkalmával Bandival munka után kölcsönkértük a mozi kulcsát, s megnéztünk egy filmet (akkor még egy hatalmas tekercsen volt a 16 mm.-es film, amelyet vetítőgépre kellett feltenni, befűzni, s elindítani). A keskeny, hosszú teremben hol 45◦ – kal fölöttünk, hol pedig 45◦ – kal alattunk volt a vetítővászon, vagyis a kép.
Azután közben eljött a nyár, s kaptunk a Vingresornál három hónap munkát San Agustinban (Gran Canaria), ahová a család is jöhetett. Ez persze nagy élmény volt, de a fizetés, amellett, hogy San Agustinban jól éreztük magunkat, éppen elég volt a hazai rezsi fedezésére. Gyuszika, szerencsére már volt akkora, hogy megmaradjon emlékeiben egy és más ebből az időből, Lacika viszont már saját pénzén nyaralt velünk két hetet. Amit még meg szeretnék említeni: Gran Canariáról csak úgy jöhettünk el, ha a Vingresor talál nekünk helyet valamelyik repülőn (fizetnünk nem kellett). Emiatt 3-4 napig még vendégként, de ingyen laktunk San Agustinban (Monte Rojjo), s amikor eljött az ideje, első osztályon repültünk Madridba. Azóta sem repültem ilyen elegáns körülmények között. A kitöltött, kellemesen lehűtött fehérbort egyhajtásra ittam ki: nem tudtam elvenni a számtól. A kiürült poharat felmutattam a Bandinak, s akartam volna mondani, hogy ritkán iszom fehéret, de ez jól esett, s akkor máris ott koccant a borosüveg szája a poharamon, mert a pincér azt hitte, neki mutogatom, hogy hé, Te, nem látod, hogy üres a poharam! Tizenketten utaztunk Firt Class! És ez telt ház volt! Madridból Mallorkára vitt a következő gép, ott aludtunk a Ving szállodájában (megint ingyen, beleértve a taxit is oda-vissza a reptér és szálló között!), s másnap mi voltunk az elsők, akik utaztak az SAS Texasból egyenesen odaérkezett vadonatúj Boeing 747-esével, amely akkor repült először Stockholmba. Onnan azután a Bandival vonattal utaztunk Göteborgba, tehát haza.
Jó kis kerülő volt! De legalább ingyen!
Bandival még volt hátra munkánk egészen 1983 január végéig. Viszont látnom kellett, hogy ebben a világban zenekarral nem jutok messzire. Még 1982 decemberében újra jelentkezett Per Norberg, s elmesélte, hogy legyen elég már ebből a francos zenészeknek való (djävla musiker) életből. Akkor már örömmel adtam be a derekamat, s februárban úgy landoltam az északi Luleå repülőterén, mintha egy másik bolygóra utaztam volna: Leleå. Hotell Globetrotter. Piano bár. Szállodai szoba, takarítónők, ingyen reggeli, ebéd, vacsora. Fantasztikus fizetés: 500.- korona naponta! Akkoriban annyit keresett egy miniszter.
Megtudtam, hogy Per Norberg valójában az EMA Telstar AB-nek dolgozik, hiszen ettől kezdve onnan jöttek a szerződések. Előfordult ugyan, hogy Per Norberg a saját nevében szerződtetett, vagy adott el valahová, de azok általában jobban is fizettek. Itt említem meg, hogy dolgoztam az MEF ügynökség Gunilla Olssonjával, aki pl. Oszlóba küldött engem éveken keresztül minden májusban (a norvégok nemzeti ünnepe május 17.-e) és neki köszönhetem, hogy dolgozhattam az én életemben legészakibb városokban, Tromsöben (N) és Kirunában is. Magyar ember számára ezek a területek: az állandó sötétség, vagy az állandó napsütés, az északi fény és hasonló jelenségek miatt tényleg olyanok, mintha egy másik bolygón történne mindez. Kirunában több alkalommal láttam olyan északi fényeket, amelyért sokan saját pénzen utaznak távoli országokból, hogy legalább egyszer megláthassák: tényleg nem csak filmtrükk!
Tromsöben volt egy kellemetlennek nevezhető élményem:
Nem tudom miért, de volt a városban osztrák konzulátus. A törzsvendégek egyikének (halászati szakboltja volt Tromsöben) legkedvesebb zenéje a régi bécsi dalok voltak. Egy alkalommal ő is ott volt, amikor meglátogatott minket a helybéli osztrák konzul. Az említett törzsvendég odapattant hozzám, s mondta, hogy itt a nagy alkalom! Én boldogan játszottam a bécsi melódiákat, s olyan is volt, amit énekeltem is. Mindegy volt. A konzulnak a szeme sem rebbent. Véleményem szerint a mai napig nem tudja, hogy én akkor hazája zenéjével kedveskedtem neki. Tényleg rosszul esett, de még a törzsvendégnek is.
Természetesen nincs szándékomban sorra venni 23 év minden szerződését, inkább általánosságokat, vagy érdekességeket emelek ki, amelyek együtt adnak talán egy képet erről a zenész-életről.
Azzal kezdem, hogy a közönségnek soha nem tetszett, ha a zenész gyakran pillant az órájára, mert ez azt jelenti, hogy a hangulat, amelyet megteremtenie kellene, csupán munka és kínlódás. A stockholmi Hotel Sergel Plazában sokszor emlegettek egy amerikai zongoristát, aki ébresztő órát tett ki a zongorára, s az csengett, ha eljött a szakszervezeti szünet ideje. Nem szégyenkezett miatta, inkább jogosnak tartotta: neki jár az a szünet! Nos, nem mondhatom, hogy unalmas, vendég nélküli estéken sem néztem órámra, de ha volt vendég, akkor legtöbbször a személyzet figyelmeztetett: itt a záróra!
Éppen a Sergel Plaza volt egyike annak a kevés szállodának, ahol péntek és szombat kivételével megtartottam a szüneteket. Ugyanis, különösen a koraesti órákban, rengeteg üzletember tárgyalt, alkudozott milliós üzleteken, s ilyenkor még nem is énekeltem, zongorázni is csak halkan, klasszikusokat, nyugodt örökzöldeket, hogy ne zavarjak. Más volt a helyzet pl. Umeå ban, ahol este tíztől hajnali háromig olyan tömeg volt és olyan hangulat, hogy az évek során hamar megtanultam: kezdés előtt minden folyó ügyemet el kell intéznem, italt legfeljebb az utolsó órában fogadhattam el, mert nem volt szívem kényszerből szünetet tartani. Minden hajnalra a hangomnak már csak a fele maradt meg, az is reszelős, fátyolos volt.
Ennél még keményebb volt az életem a hajókon működő piano-bárokban. A hajókon több emeleten, egymástól távol kapnak helyet a különböző szórakozási pontok. A legtöbb hajón volt egy táncétterem, ahol a nagyobb zenekar dolgozott, nyáron lehetőleg a nyilt fedélzeten játszott a tangóharmonikás trió, de volt még továbbá trubadur, diszkó és a piano-bár. Mármost egy ilyen hajón ha nekem sikerül fölépíteni egy hangulatot és szünetre érzem megérni az időt, akkor az emberek úgy otthagynak, mint Szt. Pál az oláhokat. Az sem biztos, hogy visszajönnek, mert bizonyára lehorgonyoznak valamelyik táncos helyen. Tehát nekem tényleg nem esett nehezemre: szünet nélkül játszottam. Emlékszem, hogy a Stena Saga bárjában ez a keddi napokon azt jelentette, hogy induláskor kb. 40 percnyi zenei kérdés-vetélkedőn zongoráztam, azután pedig további hét órát minden szünet nélkül. Az az élvezet tartotta bennem a lelket, hogy képes voltam megtartani a hangulatot, s hogy vissza tudtam tartani a közönséget. Ömlött rólam a víz és munka után úgy rogytam le csendes kabinomban, mint akit agyonvertek. Akkor éreztem igazán fáradtnak magam.
Mit ér, ha elszerénykedek eseményeket, amelyekről azután senki nem tud majd, csak én? Inkább higgyen az Olvasó szerénytelennek, de írnom kell a Birka Princessről.
Ez a hajó egy fantasztikus ötlet alapján kimondottan szórakoztatásra épült. Nem szállított autókat, buszokat, s még valahová utazó utasokat sem. Aki Stockholmból átjött velünk Mariehamnba (Åland szigetére), az másnap jött is vissza Stockholmba. Ritkán, de előfordult, hogy Mariehamnból jöttek vendégek, akik azután másnap este tértek haza Ålandra. Az első dicsekvésem az, hogy a bárzongoristák általában egy hetet dolgoztak. Én voltam az egyetlen, aki 10 évnyi előfordulásom során legtöbbször két, három, vagy négy hetet maradhattam egyhuzamban. Ehhez a közvetlen bár-személyzet beleegyezése kellett. Ha ők ezt így jónak találták, senki a főnökök közül nem tett ellenem semmit. Itt is több zenekar volt, meg még trubadur, diszkó, piano-bár, s még egy olyan, az egyik folyosóra berendezett sarkocska is, ahol a hazafelé úton délelőtt egy órácska kivánsághangversenyt adott a gitáros-énekes házigazda és a bárzongorista közösen. Az emberek a legkülönbözőbb, legelképesztőbb dalokat, zenedarabokat kívánták, s mégis, napok múltak el, míg valakinél elbuktunk. Természetesen nagyon sokat számított, hogy ezek a gitáros fiatalemberek és én, a külföldről idejött, közös repertoárunkkal szinte kimeríthetetlenek voltunk.
Három ilyen házigazda váltotta egymást hetenként. Ezek feleltek mindenféle szórakozással kapcsolatos részlegért. Fogadták, üdvözölték és búcsúztatták a vendégeket, vetélkedőket rendeztek, beálltak hol egyik, hol másik zenekarba. Azután az egyik házigazda elmaradt, s jött helyette egy másik. Ez ügyes gitáros volt, sok számot is énekelt, de külalakra inkább olyan volt, mint egy irodista, s ezt valószínüleg ő is tudta. Feltehetően ezt akarta túljátszani ripacskodás szerű, már-már cirkuszi porondmester stílusával. Éreztem, hogy első pillanattól kezdve valami fagyott van közöttünk, míg az addigi mindhárom kollégájával a legnagyobb egyetértésben, sok közös munkával, egymásnak segítve teltek az évek.
Nos, végül sok kitérő válasz, halogatás után telefonon közölte velem az ügynök, hogy befejezzük. Nem írnám le, ha nem lenne olyan kétségtelenül őszinte az ügynök nagynehezen kinyögött magyarázata. Ugyanis talán egyszer, vagy kétszer hallott engem játszani, illetve dolgozni, mivel ő legtöbbször addig volt a fedélzeten, amíg hajónk Stockholmban pihent, vagyis a kiszállás, takarítás és beszállás rövid egy órája alatt. Ez sokkal rövidebb idő, mint a kivülálló gondolná, így épp, hogy megette az ingyen-ebédet, s már mehetett is ki a szárazra. Pláne elhihetőbb a magyarázata, ha arra gondolok, hogy ő, ezeknek a délelőtti kivánságműsoroknak egyikén sem volt jelen soha. Mégis azt mondta:
– Tudod, voltak azok a kívánságműsorok. Nos, volt olyan házigazda (tehát a gitáros), aki nem tudta elviselni, hogy legtöbbször te mented meg a helyzetet, s még a régi svéd slágerek területén is. Nos, féltékenység!
Ezt nem találhatta ki. Ez így volt, de azt hittem, így van ez jól. Hát rosszul gondoltam. Sajnálom, mert nagyon jó hely volt, s rengeteg kellemes emlék, sikerélmény tette széppé a Birka Princessen töltött éveket.
És micsoda ételeket ehettem ott!
Északon voltunk az imént, tehát:
Tromsön és Kirunán kívül voltam még Trondheim városában (N), amely azért is méltó az említésre, mert van egy nagyon szép Dómja, valamint a norvégok többször megénekelt folyója, a Nidälven, ott éri el a tengert. Amikor valaki kívánságára elénekeltem a dalt: ˝Nidälven stilla och vacker du är˝ – utána soha nem mulasztottam el megjegyezni, hogy jártam a partján, amit a legtöbb svéd és nem-svéd nem mondhatott el. Trondheimi munkahelyemet (˝Baronen og Baronessen˝) Per Norberg úgy konferálta be nekem, hogy az egy zongorista tulajdonában van, aki maga is ott dolgozik a földszínti karaoke jellegű pianobárban és igazán jó zongorista. Fölötte az első emeleten volt a diszkó, afölött pedig én, az ú. n. piano-bárban. Mint kiderült, főnököm zenei képességei mélyen a közepes alatt voltak, s lényegében estéről estére ugyanazokat a számokat zongorázta-énekelte: a dalszövegek ki voltak „téve˝ TV-képernyőkre, hogy mindenki vele énekelhessen. Erről azért írok ennyire őszintén-elitélően, mert az egykori jó gitárosnak, Per Norbergnek, nem lehetett ilyen jó véleménye, hiszen bizonyára soha nem is hallotta ezt a zongorista-tulajdonost, s csak egy Visby-lódításhoz hasonló kisérőlevél volt ez a „nagyon jó zongorista˝, s a másik: ez a tulajdonos, látván, hogy nem vagyok egy mai gyerek, úgy fogadott, hogy majd csak az első három nap után közli velem, megfelelek-e a követelményeknek. Azután tényleg maradhattam, s pár olyan számot még le is íratott velem, amelyeket neki igazán illett volna már tudnia. Szerettem ott dolgozni, mert Trondheimben szinte minden sarkon volt élő zenés szórakozóhely, s a közönség így is minden este dugig, mondhatnám ijesztően dugig töltötte meg a régi építésű ház minden szintjét. Azt hiszem semmi túlzás nincs benne: itt olyan piano-bár közönség volt, amilyenről csak álmodhat egy munkáját szerető bárzongorista. Jó izlésű emberek voltak, mintha erre lettek volna kiképezve. Én tudtam, mi az, ami nekik tetszik, ők pedig tudták, mi várható el egy piano-entertainertől. Ez az igazi recept!
Egyébként érdekességként mesélem el, hogy zongorista munkaadóm bérelt a mindenkori zongoristának egy lakást, s feltöltötte a hűtőt mindenféle hideg és megfőzhető étellel. Az első mosogatáskor rémülten tapasztaltam, hogy ömlik a víz a mosogató alatti szekrényből. Miért? Mert a mosogató alatti cső valahol térdmagasságban a levegőben végződött, s azután az lefolyóig „szünet˝. Várnom kellett egy pár napot, míg kijöttek megcsinálni, de azután csak egyszer kellett szólnom, hogy megint feltölthetnénk a hűtőszekrényt, ugyanis bent a munkahelyen semmi egyebet nem lehetett enni, csak pizzát.
Ötven skandináv várost sikerült összeszámolnom, ahol szerződéseim miatt legkevesebb két hetet, de többnyire egy hónapot eltöltöttem. Skellefteå ban (S) többször megfordultam és egészen komolyan mondom, hogy Luleå ban és Umeå ban szinte otthon éreztem magam. Különösen a két utóbbira vonatkozik ez. Umeå ban már a Dr. Sugár Quartettel eltöltöttünk egyhuzamban kilenc hónapot, s hogy miért nem többet, azt elmeséltem már. Mi több: Gyuri zenekarával voltam először Skellefteåban is a Svájcban szerencsétlenül járt tulajdonos szállodajában.
Umeåt, a nyírfák városát már nagyon jól ismertem. Volt olyan évem, amikor háromszor egy hónapot töltöttem ott. Volt borravaló bőven, amit néhányan észre is vettek. Egy alkalommal, amikor a májust és a júliust is ott töltöttem, éppen elérkezettnek éreztem az időt, hogy megpróbáljak eladásra saját felvételeket készíeni. „Csak˝ a technika kellett hozzá, mivel a délutánokon legtöbbször hozzáférhető volt a zongora, s ha játszottam, nem zavartam senkit. A városban lévő hatalmas hangszerbolt tulajdonosától megkérdeztem, mennyiért kölcsönözne nekem egy erősítőt, meg egy szintetizárort… na, meg kiderült, hogy mindez kevés. Az említett tulajdonos szerencsére jól tudta, hogy esténként micsoda pénzeket kapok, így naponta vittem kisebb-nagyobb összegeket, hogy törlesszek az adósságomból, amelyet egy teljes hordozható stúdió vásárlásával produkáltam. Július végén már csak 300 kr. volt hátra, amelyet augusztusi stockholmi szerződésemből gyorsan el is küldtem. Kamatot nem kellett fizetnem! A stúdiómhoz vettem szintetizátort stúdiómagnóval együtt. Mi több: már pénz is jött vissza, mivel egyre több saját music-kazettát adtam el. Legtöbbet mindig a későbbi umeåi hónapok során, hiszen ott volt a legtöbb törzsvendégem.
Szállodákban dolgozván biztonságban van az ember, hiszen a talaj ott van a talpa alatt. A különböző hajókon eltöltött szerződések azonban egy egészen más életritmust, életmódot jelentettek. Igaz ugyan, hogy saját kabinom volt, általában ablakkal (garantáltan tengerre néző kilátással!), zuhanyozóval és toilettel; íróasztal is volt, bár az bizonyos hajókon jó nagyra sikerült, más hajókon éppen valamivel több, mint az állandóan magammal hordott írógépem. Szállásért és étkezésért természetesen nem kellett fizetnem, s egyes hajókon olyan jó viszonyban voltam a bárban dolgozókkal, hogy italban is válogathattam.
Szerencsém az volt, hogy a legnagyobb viharokban sem voltam tengeribeteg, s még csak a legkisebb félelmet sem éreztem. Ez utóbbi bizonyára annak köszönhető, hogy a tengeren soha nem volt még dolgom szerencsétlenséggel, de semmi egyéb kellemetlenséggel sem, pedig láttam már kormányost a bár pultjánál iszogatva (Helsinki és Stockholm között a ˝Viking Olympián˝) s mindenki tudta, hogy ˝autopilóta˝ vezet: csak egy megfigyelő volt a parancsnoki hídon. Viszont láttam, amikor emberek százai ültek-feküdtek halott sápadtan a folyosókon, vagy ahol éppen voltak, mert elviselhetetlen volt számukra a vihar. Ezzel szemben mindig nagyon szerettem repülőn utazni, de amikor azután egy napon belül (Göteborg-Stockholm-Umeå) kétszer is turbolenciába kerültünk, s olyan volt, mintha majd szétrázkódó gépünkkel tehetetlenül vergődnénk ott a 11.000 méteres magasság fölött, akkor bizony alaposan megizzadt a tenyerem, s még vallásos gondolataim is támadtak. Legalább két évig tartott „kigyógyulnom˝ abból, hogy repülés közben a legkisebb rázkódásra is jelezze a tenyerem: félek.
Most, hogy néhány éve már nyugdíjas vagyok, előfordul, hogy magyar bálokon zenélünk Laci fiammal, meg Jurekkel, a lengyel gitárossal; leggyakrabban egyedül játszom szültésnapokon, vagy hasonlóan kisebb rendezvényeken, kétszer még nagyobb vitorláson is. Oldalszélben!
Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy miért, de a legfurább helyszín, ahol zongoráztam, 60 méternyire a föld alatt egy hatalmas berlini bunker majdnem legutolsó terme volt. Persze nem a háború alatt, hanem már a kétezres években egy svéd túristacsoport tagjaként.
Közel ötven skandináv városban dolgoztam, némelyikben olyan gyakran, hogy szinte otthon éreztem magam. Mint említettem, többször is láttam északi fényt, vagy nyári éjjeleken magason ragyogva a napot; láttam tájakat, folyókat, hegyeket és fjordokat, amelyeket sokan soha nem is látnak az itt élő emberek. Tromsö, Trondheim, Oszlo és szigetvilága önmagában is életre szóló emlék. Stockholm szigetvilágában állítólag huszonötezer szigetnek van neve, s biztosan ezres nagyságrendben tudnám jelölni, hányszor hajóztam ezeken a vizeken, hogy Ålandra, Turkuba, vagy Helsinkibe tartva üljek a zongoránál. De a „Birka Pricess˝-en zongorázva eljutottam Rigába, Gdanska, a dán Bornholmra, valamint viszontláthattam Visby városát Gotland történelemmel teli szigetén, ahol 1981-ben egy egész nyarat töltöttem a Hotel Visby 1200-ban épült falai között zongorázva. Zenéltem skandinávia összes Sheratonjában: Malmö városában fönt a tizedik emeleten laktam, s átláttam Koppenhágába, ahol az ottani Sheratonban dolgozva viszont a 17. emeleti szobámból tényleg láthattam a fél várost. A Göteborg Sheraton legalább közel volt a családhoz, a stockholmiban viszont zongora is volt a szobámban; az Oszló melletti Sandvikában a tengeröböl partján álló szállóban akkor is dolgoztam, amikor Sheraton volt, meg később, amikor már Rica Hotelnek nevezték.
Gran Canárián a sivatag és a forró sirokkó, Luleå ban a közel négyórányi séta a tenger jegén -29◦ C.-ban, a romok Visbyben, a salai fehér hidak, 709 méter mélyen Beával a vasbányában ott fönt, Kirunában; az Északi- tengeri viharok, izgalmas repülőutak, üzemanyag fogyasztó körözés Koppenhága felett, felszállás-közbeni hirtelen fékezés Oszlóban, repülés sürű ködben a mesebeli, hófödte hegycsúcsok között a norvég Tromsö közelében; bérautók, érzékeny, két- és négy-propelleres repülőgépek, munkai-zenei sikerélmények, bemutatkozás Benny Anderssonnak, találkozás Tom Jonessal, Sherley McLeannal, George Martinnal, Charlie Normannal, és a számtalan magyar hírességgel: ezek mind feledhetetlen emlékek.
És amik majd később jutnak eszembe…
Szándékosan halogattam írni Flaisz Imréről, aki többek között a ˝Hej, Rigó…˝ c. roma dalt írta (˝Vedlik a puli kutya…˝, ˝Ajtó, fakeret, csókolom a szívedet…˝). 1962 óta barátom. Sok ismert roma-nóta szerzője. Miután néha bele is szóltam eme dalok harmóniáiba, s az ötletes szövegíró, Vitárius Imre szövegeinek a zeneszerző-Imre dallamaihoz igazításába, egy kis büszkeséggel írhatom, hogy ebbe a zenei világba is belekontárkodtam. Flaisz Imrével azóta is ˝legyártottunk˝ néhány CD-t, de ezeket inkább ajándékként osztogatja, holott – magyarok között – világhírű számokkal ajándékozta meg a magyarul beszélők egész világát.
(2014 márciusában)
Mióta a fentieket leírtam, betöltöttem a hetvenötödik születésnapomat. A 2005 és 2014 között eltelt időben természetesen én és a zene nem kerültük el egymást. Viszonylag gyakran lépek fel. Erre az évre pillanatnyilag is van már sok lekötött munkám egészen december elejéig. Milyen szörnyű is lenne, ha nyugdíjba vonulásomkor a zongorázást is befejeztem volna, s most azt mesélném ismerősöknek, hogy valamikor zongorista voltam, de ma már nem emlékszem mindegyik billentyűre. Micsoda szégyen lenne.
Valamikor lekicsinyelve, borravalóért énekeltem, most mégis eszembe jutnak a sorok:
˝Éjszakázó ember voltam,
ha más örült, én boldog voltam,
az Isten megáld érte˝.
Na, persze, ez nagyon érzelgős így, de érdekes módon több ilyen semmire-valónak tartott nóta szövegét éreztem igazzá válni, amikor rádöbbentem, hogy zenész életem, be kell látnom, lényegében tényleg befejeződött!
Repülés, hajózás, elegáns szállodákban lakás már csak az én pénzemért lehetséges. Életemet átzenéltem, átfilozófáltam, irdatlan mennyiségű kottát és gondolatot vetettem papírra. Boldog vagyok, hogy megértem a számítógépek világát, de még boldogabbá tesz, hogy életemben minden munkanap egy passzió volt, egy igen szórakoztató időtöltés és igazából soha nem haragudtam érte, ha megkérdezték:
˝Na, és egyébként te mit dolgozol?˝
– Vége –
- Mesterséges gravitáció - 2023-02-12
- Két cica vagyok és egymással játszom - 2022-11-14
- Itt van az ősz2. - 2022-09-18
