Em

Barna kabát és szoros copf

Hiszen, csak most ismertelek meg téged. Hol voltál eddig az életemből?
Találkozni veled… sem volt egyszerű. Nem kerested az emberek társaságát. Nem futhattam össze veled a belvárosban, sem a plázában, te nem mentél a barátnőiddel szórakozni, és nem szoktál fiúkkal randizni. Téged sehol sem lehetett látni.
De úgy rémlik… nem vagyok benne egész biztos, de azt hiszem, majdnem öt évig minden reggel láttalak munkába menet. Talán te voltál az a lány barna kabátban, aki mereven sietett, aki szoros copfban hordta a haját. Az arcod… tán még arra is emlékszem. Rémült volt. Igen, most már biztos vagyok benne, hogy téged láttalak reggelente… munkába menet. Kétségbeesett volt a tekinteted, feszült a lélegzeted, merevek a vállaid. Téged senki sem ölelt reggelente?
Ugyanazon az úton mentél haza, néha beugrottál a közeli boltba. Látom magam előtt, ahogy az előtérben előveszed a bevásárló listát, melyet előző nap írtál meg. Olyan sorba írtad az élelmiszereket, hogy a lehető legrövidebb idő alatt futhass végig a bolton. Meg-megreszkető kézzel adtál papírpénzt a pénztárosnak – csak akkor fizettél apróval, ha már téglasúlyúvá vált a tárcád, kártyával pedig még soha –, s egy halk "nem, köszönöm"-mel ráztad le őt a szokásos pontgyűjtési akciókkal.
A bolt előtti hajléktalannak érme kétszázast adtál, a nagy, zsemleszín kutyájának pedig két szem kekszet.
Ezután könnyebb szívvel siettél tovább, haza. Már képes voltál szívedbe fogadni a lemenő nap arany fényét. Az arcod gyönyörű volt… pedig te mindig is csúnyának tartottad, szégyelltél rámosolyogni másra, emberre, de a lemenő nap mindig megkapta szerény, őszinte mosolyod. Szép vagy…
Volt ugyan szobatársad, de nem jöttetek ki jól. Az a lány harsány volt, magabiztos és te tökéletesnek hitted. Féltél tőle, mert tudtad, ő is bénának hisz, ahogy mindenki más.
Másnap reggelig nem léptél ki az utcára, és ez így ment napról napra, hétről hétre, évről évre.

Túl sokszor futott el tekintetem az arcod előtt, csúsztam el a felszínén. Aznap, amikor először találkoztunk, olyan érzésem támadt, mintha már régóta ismerném az arcod. Hányszor nézhettem én is keresztül rajtad, ahogy a többi barom, aki végigkínozta napjaid?! Bevallom, én is csak egy barom voltam, hogy elterelte tekintetem szoros copfod és a barna kabátod.
Te kedvesen mosolyogtál, és halkan, kimérten az udvariasságtól megjegyezted, hogy sokszor összefutottunk már. Több éve láttuk egymást reggelente, este a boltban, és közel laktunk egymáshoz, szomszédok voltunk. Hányszor nézhettem rád és egyszerre át rajtad…

Ekkor találkoztunk. De sokkal később ismertelek meg igazán. Ismerni téged… csak az tudhatja, milyen a tökéletes. Ismerni téged… a pihe-puha jóságos szíved, finom, angyali lelked, halk szavad, félő pillantásaidat… Ismerni téged: kincs.

Te képes vagy szeretni azokat, akik minden nap kinevetnek. Tiszta szívvel segítesz mindenkinek, még akkor is, még az sem zavar, ha tudod, hogy csak kihasználnak. Mert nem vársz cserébe semmit. Te ragyogsz, ha adhatsz.

Miután találkoztunk, már minden reggel láttalak. Igazán láttalak. Téged láttalak. Már nem figyeltem a pink harisnyás, hangosan káromkodó lányokat, már nem kötötte le tekintetem az aktatáskás, flörtölő szemű bankár sem; egy égszakadás közepén is kitűntél volna a számomra. Felém fordultál, és előttem nem szégyellted azt, ami a legszebb benned, amitől szebbé varázsoltad a sötét reggeljeimet: rám mosolyogtál.

Kedveltelek, és nagyon hamar megszerettelek. Azt hiszem, én voltam számodra az egyetlen, aki nem azért beszélgetett veled, mert akart tőled valamit. Vagyis akartam… akartalak megismerni. Meg akartalak érteni, és érezni a sebeidet. Tudni arról, ki bánt és miért. De te… hozzád nem lehet csak úgy berobbanni… óvatosan kellett téged megölelni, félteni kellett, hátha összetörsz…
Így… az elején csak a tanulásban segítettem. Élveztem, hogy végre valakit érdekel az, amibe én is spontán égésig szerelmes vagyok. Csillogó szemmel értetted meg azokat a dolgokat, amiket sok évig tartott nekem is megértenem. Mindegyik csoporttársadnál értelmesebbnek és értékesebbnek találtalak. Sokáig nem is mertél átjönni hozzám, és én el sem tudtam képzelni, hogy miért. Később pedig fel sem tudtam fogni, miért félsz azoktól, akiket bemutattam volna. Én annyira vak voltam… én nem tudtam elképzelni, milyen érzés rettegni.

De aznap a kórházban láttam. Mindent láttam. A szemem előtt zajlott le a jelenet, melyben egy egész évfolyam kigúnyol. Csak álltam ott, mint a gyakorlatotok vezetője. Én láttam, ahogy könnyezni kezd a lelked. Nem mertél rám nézni. Nem mertél senkire sem nézni. Megfeszült az arcod, a torkod görcsbe rándult, léleknélküli állapotban tűrted, ahogy az idő múlik. Abban a pillanatban döbbentem rá, hogy csak én láttalak mosolyogni… egyedül nekem engedted, hogy láthassalak. Akkor vált számomra is világossá, hogy számtalan ember csak fél, negyed életet él, és abban a kis életrészben is szenved attól, hogy önmagával kell azt megosztania.
Próbáltalak vigasztani a gyakorlat után. Próbáltam beszélni veled, de még mindig nem mertél rám nézni. Bárhogy próbálkoztam, nem tudtam visszahozni azt a lányt, akivel annyit nevettünk együtt. Aki annyira szerethető. És én nem tudtam…

A szobatársad hívott fel aznap este. Aznap este meg akartál halni.

Aznap este meghaltál. Zokogva térdeltem a mérgezett tested mellett, zokogva nehezedtem mellkasodra, és pumpáltam a vért a testedbe, amire a szíved többé nem volt képes. Én akkor is csak téged láttalak. Az arcodon megkövült a fájdalom, sápadt bőröd áthatotta a kimerült keserűség. Nem láttam, kik vesznek körül. Ők voltak… az évfolyamtársaid. Azok álltak ott tétlenül – még a mentőket is nekem kellett hívni –, akik a kezedbe adták a döntést. Azok, akiknek felügyeltem a gyakorlatát, akik tanára voltam. Döbbenten bámulták a könnyeimet, mert nem értették azt, hogy téged mennyire lehet szeretni, és nem tudták, hogy én mennyire szerettelek.

Aznap este újra megszülettél.

Gyűlöltél érte.

Reggelente kerülő úton mentél. Többé nem néztél rám, nem néztél felém. És bennem először törött össze a hivatástudat. Megközelíthetetlenné váltál számomra is… sőt, úgy tűnt, mintha én lennék a főellenség. Azon gondolkoztam, hogy talán már soha többé nem látlak mosolyogni. Hiányoztál.

Hónapok teltek el nélküled. De e hónapok után átjöttél hozzám.
A ház tele volt barátokkal, akiket nagyon barátságossá tett az alkohol. Nem sütötted le a szemed, nem pirultál el. Ránk néztél, akiktől rettegtél, majd átlépdelted a konyhát és a nappali felét úgy, hogy semmi jelét nem láttam a félelmednek. Akkor újra láttalak mosolyogni, én meg csak zokogtam bele az ölelésedbe.

(Vagy legalábbis… Egy másik életben épp így történne…)

Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)




4 hozzászólás “Em

  1. boszorka írta:

    Évikém!

    Úgy sejtem ez egy régebbi írásod, vagy tévedek? Jelen vannak ebben is a rád jellemző pici finom utalások, az apró részletek, amelyek egy írást, jó írássá tesznek. Egy regényben olvastam, hogy a lánynak két pulóvere és két szoknyája volt, és azokat cserélgette a hét napjain. Valahogy ettől ( is) lett számomra valóságos a történet. Te is pontosan ezt teszed. Figyelsz a részletekre. Olyan ez a novella? mint egy finom ékszer.
    puszi

Vélemény, hozzászólás?