Süle fölkészült rá, hogy mindent vagy semmit alapon, de harcolni fog a barátságért mindent eldöntő, sorsfordító küzdelemben. S ha kell kíméletlen szívósságot tanúsít mindennel és mindenkivel szemben. De Melinda meglepően könnyelműséggel fordult el, akárhányszor csak megpróbálta volna őt – jelesül a munkahelyén felköszönteni. Csupán azt jegyezte meg vegyes epésséggel, hogy enyhén kellemetlenül érzi magát, amiért pont a munkahelyén kereste folyton, és nem találta meg a módját, hogx máshogyan is érintkezésbe léphessenek. Süle a maga telhető módján minden épkézláb ötletet, és cselfogást bevetett, hogy megtudja legköze-lebbi barátnőitől, és egyben munkatársaitól az elérhetőségi címét a bájos, rendkívüli hölgynek, de se az adott kollegináktól, sem máshonnan nem tudott dülőre jutni.
Süle mindig is kicsit bátortalanabb, és félszegebben, talán csetlő-botlóbban mozgott a világban, talán azért mert túlsúlyos gyerek-ként nemigazán akadt egyetlen valamirevaló barátja sem, és ez egyfajta befeléfordulást, koros kettőzött magánytudatot fejlesz-tett ki benne. Amikor később a kezdeti kamaszkor teljesen átren-dezte és egyúttal feldúlta arcvonásait, és sokkalta magasabb, és nyúlánkabb is lett, mint hajdanán, jóképűségére hamar felfigyel-tek – kivált azon gyönyörűségesebb, és egzotikus külsejű hölgyek is -, akik jószerivel azelőtt nem méltatták még egy-két baráti szó-ra sem hátrányos fizikai adottságaival megvert fiatalemberünket.
Süle ezt kínzó komorsággal vette tudomásul, mert mindannyiszor eszébe jutott, hogy gyerekkorában végestelen alkalommal csúfol-ták, megalázták, és fizikai bántalmazásoknak is ki volt téve – most meglepően közvetlenül, és barátságosan igyekezett hozzá közeledni környezete; amiben több volt az alattomoslelkű számí-tás, semmint a valódi, őszinte barátkozási vágy!
Önző, és magát emésztő haragja, és elkeseredettsége a világ ellen fordult, és a legkisebb vétségekért is másokat kezdett hibáztatni. Édesanya volt az, aki mindig igyekezet felnyitni többé-kevésbé kótyagos eszét, és rádöbbentette, hogy a világ csakis úgy tud vál-tozni, ha az ember is saját magában, lelke mélyén elkezdi a válto-zást.
Ezért szerepjátékokat kezdett játszani: különféle emberek bőrébe bújt, minnél változatosabban, hogy erősen, és mélyenszántón elgondolkodhasson róla, hogy vajon miként érezheti magát a másik ember esendőségében? Egy időben színész szeretett volna lenni, és a gimnázium utolsó évében mindent el is követett, hogy kimagaskodó tanulmányai mellett saját magát képezze és elsajá-títhassa azokat a felvételi követelményeket magyar tanárnője se-gítségével, melyet megkövetelt az akkori főiskola! Mint az várható volt már a legelső rostán nem ment át, és a főigazgató – maga is nagy dohányos hírében álló, kissé hetvenkedő miturgász -, azt tanácsolta neki, hogy legyen inkább pedagógus, ahol közönség előtt kiélheti színészi ambícióit. Így is tett. Gimnázium után azon-nal beíratkozott a tanárképző főiskolára, és el is végezte, igaz ugyan, hogy egyetlen szakon, mert az adott nyelvtudományi tan-székon emberi gonoszkodások címén nem mehetett már tovább, de azért az alkalmazott pedagógiában példamutató, és kiválló szinten mindig meg is állta a helyét.
Süle később letette a jogosítványt, és legelső útja a kedves, visz-szautasító hölgy munkahelyére vezetett.
Melinda sok esetben úgy viselkedett, mintha nem érte volna be az emberek egyszerű, és közvetlen központi figyelmével, szerete-tük közvetlen, és egyeduralkodó állandóságára törekedett. Azon-nali győzelemre, és ha azt tapasztalta, hogy érzelmi maximaliz-musa bármi miatt csorbát szenved, akkor azonnal megszakította az adott illetővel minden további személyes kapcsolatot. Talán ez lehetett az indító oka is annak, hogy csupán hónapokra korláto-zodó párkapcsolatai soha sem állták ki a kisebb-nagyobb össze-zördülseket, és nem tudott belülük megszületni a kompromisz-szum szükségessége, és haszna. Egy időben például hízelgséssel igyekezett kipotólni a ragaszkodást, melyet az emberekben kel-tett. Sülét törékenyebb, sebezhetőbb anyagból nyúrták; s lehet, hogy ez volt egyetlen maradandó, gyenge pontja. Emberségében igyekezett szilárd maradni, és rendíthetetlen, mégis szüntelen mardosta a lelkiismeretfurdalás aszerint, hogy mely dolgokat kellett volna talán máshogyan, mésképpen megpróbálnia, hogy az eredményesség mindenestre az ő partjára hajtsa a vizet. Őszintesége – kivált az egyes önmagukra feltétlenül büszke és nagyon is ambíciózus embereket valósággal sértette. ,,Sok baj lesz vele a valódi életben” – vélekedett erről az apja főként, hi-szen volt csoportvezetőként válánál jobb, és tartalmasabb em-berismerővel csupán ritkán találkozhatott volna. Süle magányát sokkal inkább egyfajta intellektuális továbbképzésre használta fel: a könyvek szeretetét inkább saját maga vívta ki, semmint az iskolába járás. Ha szomorú volt, vagy nagyon is bánatos – ami gyakorta megesett, főként gyerekkorában -, akkor rendszerint a vigasztaló szépirodalomban igyekezett menedéket keresni. Kín-lódva, már-már görcsösen igyekezett kivívni az egyes emberek szeretetét mert nagyon meg szeretett volna felelni nem is a tár-sadalmi elvárásoknak, talán sokkal inkább az emberek vele szemben támasztott bizalmának, és egyfajta különálló hűségé-nek. Okosabb volt annál semhogy elismerte volna, hogy ameny-nyiben ő teljesen haljandó megváltozni, úgy ezt az őt körülvevő világnak is a tudtára adja. Igyekezett kikerülni gondosan, és min-denre elszántran a túlzottan negatív élményeket, amikből akadt bőven, ha kicsit a múltjában kutatgatott.
Úgy vélte pár hónap, és ha eléggé rátermett, és kitartó lesz, nem csupán egy amolyan mulya pojáca, aki jelesül még a saját árnyé-kától is megijed, akkor, de csak akkor lehet további esélye az ifjú, bájos hölgynél.
mintha besurranó tolvaj, vagy legalább is bűnöző lett volna köze-lítette meg a munkahely kellemesen, emberekre szabott, tehát megközelíthető, és egyben rokonszenves épületét. Gondolta, ez is csak egy hely, ahova az emberek többsége dolgozni jár, de persze minden ember fejében megfordul a kérdés: Legalább olyan helyen szeretne dolgozni tíz-tizenöt évet, ahol jól érezheti magát, amellett, hogy nem esik nehezére szereti is amit csinál.
Már a portán majdnem bajbe keveredett, mert az adott biztonsá-gi őr – meglehet, hogy potenciális gonosztevőt látott benne, mert szúrós szemmel erősen méregetni kezdte, majd fölállt a széké-ből, és alig röpke pillanatok alatt már a háta mögé is került:
– Segíthetek kedves uram?! – de ezt valami olyan éllel, és félre-érthetetlen, tudatosan kimondott sarkalatossággal jegyezte meg, hogy az emberben rögvest megfagyott a hidegvér, és a hátán vas-tag verejtékcseppek gyülekeztek.
– I… Igen! – hebegte. – Kérem szépen… fölszólna, lenne kedves Melinda úrnőnek, hogy egy régi barátja keresi? Csak annyit mon-dojn hogy Esti Kornél van itt!
A biztonsági őr nem lehetett pontosan tudni, hogy olvasott vagy jártas volt-e irodalmi körökben, de elmosolyodott, csibészes, rókaszerű mosolyával, majd telefonállt: – Halló! Szerkesztőasz-szony kérem… egy bizonyos Esti Kornél keresi magácskát, azt mondta régi ismerősök… fölengedjem?! – a vonal túlsó végén hezitáló várakozás. – Igen… értettem! – lerakta a kagylót, és mint aki látszólag teljesen megkönnyebbült, máris udvariasabbnak és közlékenyebbnek mutatkozott, mint az előbb.
– Parancsoljon uram! Először végigmegy ezen a hosszú folyóson, majd rögtön a folyósó végén az első szoba! – s mint akinek még rengeteg, halaszthatatlan dolga akadt, azonnal a sportrovatába fúrta búsa fejét.
,,Hogy is volt? Végigmegyek a folyóson, majd az utolsó szoba va-lamelyike!” – töprengett, míg végigment, de a lábai legszíveseb-ben már siettek volna, mert egyre szaporábban és fürgébben vette a lépteit.
A folyósó végén látszólag üresen álldogáló, aprócska ajtó álldo-gált, és a kiszűrődő zajokból itélve éppen valami fontos értekez-letet vitathattak meg, mert egyelőre hangzavar hallatszott.
Benyisson, vagy ne nyisson be? – ez volt a kérdés. De hát mit ve-szíthet? Legfeljebb kap egy kellemetlen fenéken billentést az adott ifjú hölgytől, aki szerint kissé modortalan vállalokzás vala-kit a munkahelyén zargatni.
– Mindegy, akkor is benyitok! – határozta el magát, és ehhez lát-szólag minden joga megvolt, elvégre a benzin sem olcsó, és ő több, mint két és fél órát vezetett hajnal óta, hogy még idejében leérjen ide.
– Kezüket csókolom! – jócskán meglepődött. A kis hivatali hely-ségben, csupa hölgykoszorú vette máris körbe, akik most pillana-tokra lerakták hivatalos irataikat, és máris kíváncsiskodó bá-mészkodással egyenesen feléje fordították hosszú szempilláikat.
– Jó napot, kedves uram! – Miben állhatunk a rendelkezésére? – ajánlkozott egy mosolygós, szintén fiatal hölgy, akinek meglehe-tősen nehéz volt megitélni mosolyát, ami a nem kívánatos és a megtűrt kategóriába sorolta bele a hivatlan vendégeket, és az idegeneket is. Az embernek szüntelenül mindig olyan támadt, ha ehhez hasonló emberekkel találkozott, mintha egy kést forgatná-nak meg a szívében akkor, amikor a másik jóízűen mosolyog.
– Kezit csókolom! Keresek egy ifjú, rendkívüli hölgyet! Ön talán tudd segíteni nekem? Bizonyos Melindának hívják, és állítólag itt dolgozik.
A fiatal mosolygós hölgyet kezdte érdekelni a dolog, mert még vigyoribb arcot vágott, és azonnal felkelt a székéből.
– Pillanat türelmét kérném! Azonnal előkerítem! – azzal máris kiviharzott a szobából egyenesen a női mosdóba – amit Süle már nem is láthatott.
– Melinda te meg hol vagy? Melinda? Azonnal gyere ki keresnek? – emelte fel a hangját, hogy csak úgy visszahangzott a meghitt, aprócska mosdó.
– Ugyan, ki keresne?
– Hát ezt már neked kell tudni! De a biztonsági őr Tomi azt mond-ta, hogy valami Esti Kornél akarna veled beszélni!
Hirtelen minden ellenállás megtört, és minden további jég leom-lott: Melinda tüstént kijött a mosdóból. Rendbeszedte magát. Gyönyörű, és mutatós nyáriasított blúzt vett fel, hozzávaló fekete nadrággal, mely mindig is kihangsúlyozta észbontó alakját, és már uton volt, mert megsejthetett valamit…
A másik hölgy is vele ment, de alig tudta beérni, mert Melinda szinte gazellaszükkenéseivel valósággal repült, és száguldott.
,,Ki lehet az a titokzatos Esti Kornél?!” – töprengett a másik, míg visszaértek.
– Üdvözlöm szeretettel, Sorka Melinda vagyok! Ön pedig, ha jól tudom Esti Kornél ugye? De mindketten tudjuk ugyebár, hogy nem ez az igazi neve! – rántotta le a leplett a hölgy az ismeretlen fiatalember kilétéről.
– Üdvözlöm én is önt drága hölgyem! Csak azért mondtam álne-vet, hogy lássam mennyire irodalmi központú a gondolkodása! – vallotta be kicsit kisfiús szégyellőséggel az indítóokot Süle. – Egyébként Süle Andornak hívnak! Megengedi? – letérdelt előtte, és kézfejére csókot puszilt.
– Ilyen figyelmességet már régen tapasztalhattam! Látjátok drága hölgyek! – fordult most hátra, a szobában lévőkhöz -, ha minden ember ennyire gáláns udvariassággal lenne fölszerelve nem dől-nének dúgába a párkapcsolatok! – Mi szél hozta erre mifelénk, ahol az isten se jár? – érdeklődött most már felcsigázottan.
– Köszönöm kérdését! De amennyiben lehetőség van rá, úgy in-kább szeretnék önnel négyszemközt bszélni, ha lehet, mert mon-dandóm bizalmasság körébe tartozik! – egyszerre komoly, és kristálytiszta lett az arca.
– Oh! Ezt el is felejtettem, hát hogyne! Brigikém, szívem! Átvennéd a munkát, amíg beszélgetek pár percet az úrral? Mindjárt vissza-jövök, addig legalább ejtőzök! – hálás tekintetet váltott a fiatal-emberrel és látszott rajta, hogy nagyon hálás neki, amiért hagyta, hogy egy pár percet szusszanhasson.
– Fáradjunk át akkor a fogadóterembe, ha nincs ellenére!
– A legnagyobb örömmel!
– Akkor megkérem, hogy kövessen!
A fiatalember kissé furcsán, és bizonytalanul, de követte. Éppen azon a folyóson mentek most megint végig, amin eredetileg ide-jött, csak most az visszafelé.
– Itt jó lesz! Kérem, fáradjon be! – nyitott hófehérre meszelt ajtót a hölgy. A fiatalember illemhez méltóan természetesen előre en-gedte a hölgyet, majd követte.
– Tehát! – fogalt az helyet. –Érdeklődve hallgatom, hogy ennyi megtett kilométer után, mi lehetett annyira sűrgős, hogy halasz-tást nem tűrően beszélgetni akart velem! Kíváncsivá tett! – fi-gyelmesen fűrkészni kezdte a kissé tétován álldogáló, és most kisfiús kifejezést öltő Sülét.
– Hát… az a helyzet, drága Melinda… oh, bocsánat! Szólíthatom Melindának?
– Térjünk inkább a lényegre, mert bizonyára ön is látta, ez itt ké-rem egy munkahely, és nemsokára nekem is vissza kell mennem dolgozni!
– Megpróbálok a lényegre világítani, és ígérem nagyon rövid le-szek! – Helyet fogalt, bár még nem kínálta senki. Úgy érezte eb-ben a szent miniutumban megfullad. Hirtelen kapkodta a levegőt, mintha ritkán jutna oxigénhez, és a kezdeti túlsúlyossága ebben megakadályozná.
– Csak nyugodjon meg! – dőlt kicsit előrébb a székében a hölgy, mert felismerhette, hogy ez a kissé különösen viselkedő, valójá-ban roppant becsületes fiatalember komolyan szeretne tőle va-lamit. –Lazítson, és fúja ki nyugodtan a levegőt! Csak nyugodtan! – igyekezett hangsúlyozta a mondatok tartalmi súlyát, mert egy-szer már maga is megtanulta, amikor beszédtechnikát tanult, hogy ez roppant elengedhetetlen és fontos, ha az ember érthető-en, és jól szeretné kifejezni a gondolatait.
– Sze-szeretném megkérdezni, hogy mi a bűnöm? – egyszerre tért a lényegre, látva a hölgy érthetetlen, széttárt kifejezését.
– Bocsásson meg kedves Süle, de talán meghatározhatná ponto-sabban is, hogy mire gondol? – elegánsnak lábait keresztbe vetet-te, és hogy még komolyabb arckifejezést adjon megjelenésének hattyúfinom mutatóujját az arcához érintette, mint aki szemláto-mást mélyen elmerült a témában, és gondolkozik. – Mit jelent ön szerint, hogy bűnös?! – tanácstalanságát most elárulta, mert nem értette a valódi helyzet igen egyszerű összefüggéseit.
– Drága hölgyem! Amennyiben emlékszik még az elsősorban ön-nek szánt leveleim tartalmára, úgy tisztába kerülhetett vele, hogy pont a legsebezhetőbb pillanatomban mondott le önszántából a barátságunkról!
– Már megbocsásson, de még mindig nem értem a szavait! Hogy érti azt, hogy megfosztottam önt a barátságunktól, hiszen most látom önt először! – tette hozzá, mintha csak kifogásokat keres-ne.
– Ne haragudjon, minden tisztelettel, de már jó párszor fölhívtam önt itt a munkahelyén és velem beszélt telefonon, és igaz ugyan, hogy kissé bátortalanul, de azért mégis csak bemutatkoztam ma-gácskának! Nemde?!
– Nézze én nagyon sajnálom, ha bármi olyasmit mondtam, vagy tettem, ami az ön értékrendjével ellentétes kellemetlenségek okozója lett, de meg kell értenie, hogy éppen most pillanatnyilag a karrierem alakulására, és a további jővömre kell koncentrál-nom! – kicsit hátradőlt a székében, mert érezte, hogy nagyon ki-várasztja a beszéd -, és ebbe a mostani helyzetembe tényleg ne értsen félre, de sajnos nem fér bele egy újabb ismeretség!
– Ezt annál is inkább sajnálattal hallom, mert a legnagyobb szük-ségem lenne most egy megértő, baráti szóra! És megbocsásson az őszinteségemért, de ha majd gyermeke lesz, akkor majd neki is azokat a szavakat fogja elmondani szépen csengő hangocská-ján, ahogy most velem beszélt? – hirtelen érezte, hogy túl sok volt ez egy alkalomra. – Bocsásson meg, de mindenképpen beszél-getnünk kellene mert nekem is a tulajdonképpeni jövő forog kockán, ami voltaképpen el sem kezdődhetett még, mert mint azt bizonyára kegyed is nagyon jól tudja ebben az országban a pro-tekció, és a kapcsolatok hálózatán múlik sajnos már minden!
A bájos, ifjú hölgy érzékeny és átható őzikeszemével hevesen bológatott, mint a helyeslés egyetlen lehetséges jele, majd kifi-nomultan felállt, kecsesen az egy kisebb komódféleséghez ment, kihúzta annak felső barnára lakkozott fiókját, kivett belőle egy levélpapír méretű, aprócska, kis cetlit, majd fölírta kecses, ele-gáns, hajszálcsíkos betűkkel az elérhetőségeit, és lerakta a fiatal-ember elé.
– Ezeken az elérhetőségeken keressen a közeljövőben, ha beszél-getni támad kedve! És egyáltalán nem feledkeztem meg önmről, akkor sem amikor felköszöntött, és azokat az imádnivaló, ap-rócska ajándékcsomagokat küldte. – gyöngéden kicsit közelebb hajolt hozzá, és lehelletfinom puszit csókolt az arcára. –Örülök, hogy még ilyen igazi gavallérok is léteznek ebben a mostani vi-lágban.
Hát valahogy így kezdődhetett Süle és a bájos, kifinomult hölgy között az életre szóló, szoros barátság…
- Szervezetünk tréfál - 2019-02-28
- Naivságom története - 2019-01-08
- Hátűznéző - 2019-01-01
