Hétfő

Az álom kapuján kilépve tudatom perifériáján már érzékelem a redőny csíkjai között átlopakodó reggeli derengést. A szoba teli van az éjszaka sejtelmeivel.
Jólesően nyújtózkodom. Ismét egy újabb nap! Élek! Várom a csodákat! Frissen, kipihenten pattannék ki az ágyból, mikor gonoszul belém nyilall a tény: hétfő van.
Már nem is vonz annyira a gyors felkelés gondolata. Na, jó, kicsit szunyókálok még. Munkába megyek, van még időm.
Kisvártatva a telefon is belevijjog a csendbe. Ébresztő! Ettől hirtelen lefáradok. Szándékosan a legvisszataszítóbb hangot választottam a beállításkor. A kellemest meg se hallanám. Lenyomom. Nem is vagyok még annyira éber, még pihenek. Csak még egy icipicit!
Ötpercenként nyomkodom a gombot, hallgattatom el utálkozva, de a készülék újból, és újból erőszakoskodik. Próbálom számon tartani, hányadik lenyomásnál tartok. A sokadiknál végképp elnémítom.
Sodródom vissza az álmok birodalmába. Mikor már majdnem alszom, óvatosságból megnézem az időt. Szent ég! A végén még elkések!
Leküzdöm a rám telepedett súlyos fáradtságot, és kábán felülök. Fizikai fájdalom gyötör, a testem minden sejtje tiltakozik. Lelógatom a lábam, rá is állok. Mint két éles tőr, úgy fúródik a lábszárcsontom a csípőmbe. Forog a szoba, én szédülök. Visszarogyok.
Ülve kezdek öltözködni. Csak a zoknit, mert fázik a lábam. Kicsoszogok, felteszem a kávét. Aztán egyre gyorsul a tempóm, már-már cikázok a fürdőszoba, hálószoba és konyha közt, mert vészesen fogynak a percek. Mikor a szemem sminkelem, már a kezem se remeg. A koffein hat.
Elindulok, friss vagyok, mondhatni azt, hogy gyors, kapkodok, sőt rohanok ki a kapun. Az utcán a járókelők fiatalos, energikusan lépkedő középkorú asszonyt látnak.
Nem tart sokáig. A munkahelyhez közeledve lassul a tempóm, egyre nehezebben emelem és rakom előre a lábam. Végtagjaim sztrájkba lépnek. Térdembe valami beleszúr. Az eddig rejtőzködő fájdalmak hol itt, hol ott törnek elő. Begörcsöl a vádlim.
Mire beérek, már öregasszonyosan csoszogok, a hátam meggörnyed. Vonszolom magam felfelé a lépcsőn. Egy emelet csak, de ismét fontolgatom, hogy kérek liftkulcsot.
A tanári szobában huzat fogad. A klimaxosoknak már megint melegük van. Fázni kezdek, és fejgörcs gyötör. Az erőm végképp elhagy. Semmi kedvem itt lenni.
Erőmorzsákat szedegetek össze, és keverek egy újabb adag gyorskávét, porból. Lerogyok az asztalomhoz. Kortyolgatom a keserű löttyöt, küzdök az alattomosan ólálkodó álomkórral, amely lopva ismét környékez. Lábaimat ólomsúlyok szögezik a padlóhoz. Az erőm a semmibe foszlik. Érzem, másodperceken belül álomba merülök.
Hallgatom a többiek semmitmondó fecsegését. A köszönésemet ma is elfelejtették viszonozni, de ahogy hallom, nem vagyok kivételezett. A kollégák is küzdenek a hétfővel. Láthatatlanná válva érdekfeszítő szociológiai tanulmányokat folytatok. Megtudok minden hétvégi történést, pletykát. Van, aki máris gyereket nevelget, pedig még lent vannak az udvaron. Mert a jó tanár mindenkinél mindent jobban tud.
Az most nem én vagyok.
Megszólal a csengő.
A reflexek működésbe lépnek. Leteszem a bögrét, felveszem a könyveket, a jegyzetfüzetemet. Feltápászkodom. A derekam jelez, becsípődéssel fenyeget. Hallgatok rá, óvatosan lépkedek az ajtó felé. A keskeny nyílásban épp gyűlést tart a fél tantestület holmi lényegtelen dologról. Valahogyan átverekszem magam köztük, és kilépek a folyosóra, ahol még hallhatom az ellenkező irányból késve érkező kolléganő cipőjének kopogását.
Mire a felső emeletre érek, már újból fitt vagyok és fiatalos. Ráköszönök a vad vágtában lépcsőző, egymást kergető, csépelő, lökdösődő új generációra, néhányan még vissza is köszönnek. A szám fülig ér, megtanultam a színészmesterséget az évtizedek alatt. A nebulók nem vehetnek észre semmit a bennem dúló hétfői harcból.
Mert közben csak arra tudok gondolni, hogy anyám ilyen idős korában már nyugodt, kényelmes, nyugdíjas éveit élte.
Az ötödikeseim közül néhányan odajönnek, kedvenc fiaim átölelnek és mesélnek. Melegszik a lelkem. Megsimogatom a kisfiú arcát, aki biztosan nem aludt az éjjel, látom a szemén. A két kislány közül a cserfes csicsereg, és rendezi a fiúkat, a másik csak mosolyog. A terembe már boldogan megyek be velük.
Kezdődik a hét.

Ylen Morisot legutóbbi művei (összes megtekintése)




7 hozzászólás “Hétfő

    • Ylen Morisot írta:

      Kicsit másfajta tanár vagyok, olyan “nemigazi”! Az ötödikeseim szerintem már inkább a nagymamát látják bennem.
      A kedves véleményed pedig szívből köszönöm!

    • Ylen Morisot írta:

      Köszönöm drága Eda! A kollégák még nem olvasták. Lehet, hogy páran felhúzzák majd az orrukat, de a többség már ügyet se vet a különcködésemre. Néha azért elszórom köztük a véleményem…

Vélemény, hozzászólás?