A király halála

Poros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kóboroltam a szeméttel teli, koszos és sivár betonutcákon. Időnként felbukkant egy-két undorító rágcsáló és ideges cincogással futkározott élelem után kutatva, neki, nekiütközve a lábamnak. Nem bántottam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe, hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe. Nekem úgysem volt jó kedvem. Már nem emlékszem, mi volt a bajom, talán az aktuális nihil költözött belém akkoriban!
Artikulálatlan üvöltés zökkentett vissza a valóságba. Rohanni kezdtem a hang irányába és mikor kiértem egy nagyobb füves térre, borzongatón gyönyörű látvány tárult a szemem elé. Egy valószínűleg nőstény macska, felcsapott farokkal rohant körbe-körbe a téren és utána vágtatott két üveges szemű, duzzadó erejű kandúr! Földbegyökerezett lábakkal bámultam ezt a fenséges balettet. Hirtelen megmerevedett a nőstény macska és a két kandúr megkezdte az eszeveszett, fülszaggató nászdalát. Nekem úgy tűnt, mintha nem vettek volna egymásról tudomást.
Már éppen kezdtem volna csodálkozni, amikor – mintegy varázsütésre – szembe fordultak egymással. Mindkét kandúr szeméről egy pillanat alatt hullott le a hályog. Most tudtam csak igazán megfigyelni őket. Az egyik hatalmas, szinte kutya nagyságú, sok harcban edződött és izmosodott vörös kandúr volt. Sosem láttam még ekkora példányt. A másik szinte eltűnt emez harcos királyi árnyékában! Egy percig sem lehetett kétséges az eljövendő harc végkimenetele.
Aztán egyszer csak egymásnak esett a két kandúr! Lenyűgözve bámulatam ezt a fejedelmi küzdelmet. A vörös király, elemi erővel tépte, szaggatta ellenfelét. Nem tartott az egész egy percig sem. A megvert trubadúr megszégyenülten, farkát behúzva futott el a harcmezőről, miközben a király világgá üvöltötte győzelmét és szerelmét.
A hatalmas kandúr lassan kerülgette választottját és ez a keringő hirtelen átváltozott valami őrült pörgéssé! Nem adta olcsón kegyeit a kis hercegnő. A vörös király elvakultan kergette a cirmos lányt. Az egyszer csak megunta ezt a pörgős táncot és hirtelen kiváltott az úttestre, majd eltűnt a szemben lévő bokrok között. A király egy pillanatra megbénult, majd egyetlen ugrással érkezett meg az úttestre.
Éppen akkor ért oda egy hatalmas fekete autó. Kiáltani szerettem, volna, de a látványtól kiszáradt a torkom.
Pont derékon kapta el a sárhányó a vörös királyt, aki ebben a pillanatban vesztette el királyságát és apróvá zsugorodva, csak egy életéért, törött gerinccel küzdő macska lett a koszos út, még koszosabb szélén. Utolsó erejével kihúzta magát a fűre, ahol elcsendesülve, örökre behunyta a szemeit.
Sokáig bámultam az üres utat és csak reméltem, hogy látomásom volt.

Stiksz Sándor legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?