Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Hölgyválasz

HÖLGYVÁLASZ

Ha volt valaki aki ígézőbb, és bűbájosabb volt e gyönyörű, láng-szemű, barnaszemű hölgynél, hát akkor az Ő volt! Amint belépett az árgusan vizslató, és mohó férfiszemek, melyek birtoklási vá-gyukban az ösztönvágyukkal szerettek volna leginkább imponálni azonnal megkövültek; mintha a szívük máris felengedett, és elol-vadott volna ennek az ártatlanságot páncélzatként viselő, és mégis karakán hölgyeménynek a láttán. A táncparkett közepére állt, ahol az ún. paparazzik már fények szikrázó szentjánosait, és villogó vakuikat élesítették lesre készen, mint a vadászó sólymok vagy héják, akik azonnal lecsapni készülnek a zsákmányra.
– Drága Művésznő! Megkérhetem, hogy ide nézzen! Bele a kamera csővébe! – mondta valaki a hirtelen megduzzadt embertömeg-ben.
– Művésznő, drága! Ha volna oly szíves és kicsit csücsörítve moso-lyogni! – hallatszott máshonnan.
Valaki véletlenségből, vagy, mert csupán más ötlete nem akadt, hogy népszerűségre szert tegyen véletlenül meglökte; gyönyörű, fekete nagyestélyi ruhakölteménye, mely bizonyos helyeken en-gedni sejtette, de csak a titokzatosság komisz leple alatt testének finom vonalait, és kecses, karcsú alakján is a kifogástalan tökéle-tesség védjegye tündökölt – hirtelen elvesztette a maradék egyensúlyozási képességét, és annyira megdőlt, hogy attól kellett tartani, hogy ott helyben egy hatalmasat bukfencezik, elvégre a nagyestélyi ruha hosszított, hátsó része félő volt, hogy elszakad.
– Jaj, drága vigyázzon már magára! – egy idősebb, talpig uriember segített azonnal a hölgyön; rögvest kinyújtotta indaszerűen te-kergőző karját, és abban a pillanatban sikerült elkapnia a höl-gyet, amint az egyáltalán megközelítette volna a csempézett pad-lót.
– Jaj, bocsásson meg! – mosolyodott el, azzal a semmivel sem összehasonlítható szerénykedő mosollyal, mely egyes helyeken sértésnek számít, hogy egy ilyen híresség egyáltalán vette magá-nak a bátorságot, és el mert esni, vagy pusztán könnyelműségből megfeledkezett magáról, és elvesztette arányérzékét.
– Nem tesz semmit drága, de kérem, vigyázzon magára, jó! – s mint egy jóságos nagyapa, aki kisunokájával ossza meg az élet-hez szükséges bölcsebb tanácsokat, továbbra is szolgálatára állt az egész este folyamán, mint egy második felvigyázó, vagy testőr.
– Igazán köszönöm, drága uram a kedvességét! Ugye nem sértet-tem meg túlságosan! – észre sem vette, de még mindig hálálko-dott.
– Jaj, drága, mindig öröm, ha emberszámba vesznek! – makulát-lan gavallérsággal állt fel a székéről, és hajolt meg mélyen előtte, mint egy királynő előtt a szerénykedő alattvaló.
Az ifjú művésznő bájos puszival honorálta idősődő lovagja erőfe-szítéseit, és kicsit büszke is volt, hogy ebben az estélyi hacuká-ban, melyet csupán csak kivételes alkalmakra tartogatott ennyire mély és intenzív benyomást gyakorol az emberekre.
– Mit gondolsz, Margitkám? – szólt oda egy idősebb matróna egy másik asszonyságnak, aki több mint valószínű, hogy a barátnője lehetett, mert úgy összesúgtak-búgtak, mint a csiripelő verebek. -–Ezt a göncöt ő vette, vagy külön erre az alkalomra csináltatta?
– Nem tudhatom drága Encikém! – vetette oda a másik hetykén: volt valami gúnyolódásra hajlamos kis alattomos felhang a mon-datában ami további csipkelődő megjegyzésekre is alkalmat szol-gáltatott.
A zenekar most újra andalító, keringő zenével rukkolt elő; rend-szerint mindig olyan komolyzenét igyekekztek az adott reperto-árba válogatni, ami nemcsak elnyerte az adott közönság tetszé-sét, de remekül, és briliánsan lehetett rá lassúzni.
Gyönyörű hattyúfehér bőre, mely most olyan volt, mint a tejfehér üveg enyhén belúdbőrözött, és engedni sejtette a lelke mélyén megbúvó aprócska félelmeit, melyeket ilyen estekben titkolni szándékozott.
– Parancsol egy kis franciapezsgőt madamme? – érdeklődött a mellette elsuhanó pincér kézségesen. – Remek évjáratot kaptunk a napokban!
– Megköszönöm, de csak egy pohárkával! – halkította le a hang-ját, talán, hogy ezzel érje el, hogy a hatásszünet, melyet tartott minnél intenzívebb legyen.
,,Uralkodj magadon Krisztina! tudod nagyon jól, hogy neked árt az ital! Hamar kacér leszel, és becsípsz!” – hallotta a fülében a hangot, de most nem szeretett volna hinni neki.
Vannak emberek, akik úgy vélekednek, hogy az alkohol segíti ki-szabadítani lelkükből az elfojtott gátlásaikat, és egyesek számára akár még a bátorságot is meghozza. Az ifjú művésznő ellentétben annyira komoly alázattal viseltetett minden kötelezettsége, és szakmája iránt is, hogy nem is igazán értette, hogy egyetlen po-hárka, jóféle pezsgő ekkora galibát okozhat: bátor volt mint min-dig is, elvégre az eddig körbeutazott egzotikus országok eledeleit is mind végigkóstolta, és nem fintorgott még akkor sem, amikor polipkarókat, és különféle ízletes csápokat szolgált fel neki az adott szállodában a séf.
Egy eldugott, látszólag tökéletesen árválkodó asztalhoz sietett.
– Szabad ez a hely kedves uram?
A férfi, mint akit szemlátomást elektromos áram rázott meg hirte-len úgy felpattant a helyéről, hogy alig látszodó, kellemes be-nyomást keltő teltkarcsú termetével majdnem sikeresen fölborí-totta asztalát.
A bájos, ifjú hölgy nem tudta megállni, és mintha valami szent-ségsértést követett volna el azonnal kuncogni kezdett, de csak enyhén telt ajkai tanúskodtak róla, hogy megfogta valami ebben a kölönös emberben. Amikor a férfi is lelepleződött rögvest be-lement a játékba; önmagát nevette ki! Amikor még ült észre se lehetett venni, hogy álló helyzetében már mennyire magas, és egyenes, széles tartású. Jóval túllépett már a harmincas évei első felén, de mégis valahogy azok a vérbolyaágas macskaszemek sebzett gyermekkoráról árulkodtak. Fején már alig volt haj, ma-gányos hajszálak mint a fűcsomók árválkodtak a fejbőrén. Az ifjú hölgy egyetlen pillantással fölmérte a férfit: mennyire gyerek még s mennyire elveszett. Mintha egész életében menekülne a min-dennapi gondok, és az emberek mohó gonoszsága elől…
– Megtisztelne engem drága uram a következő tánccal? – hajolt kicsit közelebb hozzá bizalmasan, és még sejtelmesebben.
– Engem tisztel meg a drága művésznő, hogy rám gondolt! De atól tartok, hogy csalódást kell okoznom önnek drága, mert sajnos nem vagyok valami túl jó táncos a parketten!
– Ugyan kedves uram, ugyan! Ne legyen kérem ennyire szégyellős, mert ha önre sem számíthatok, akkor ki fog engem megvédeni a paparazzik további törtetéseitől? -–s már ki is nyújtotta igézően finommíves, tollpihekönnyű kezét, amit a férfi, mintha csak egy porcelánbaba lett volna gyöngéd figyelmességével kézcsókkal tisztelt meg.
A hölgyet felsegítette, és megpróbált magabiztosnak látszani, de csokornyakkendője jelentősen megfeszült tokásodásnak induló nyakán, és ettől az egész további helyzet idétlenséget öltött, de jópofasággal karöltve.
– Méghogy nem tud táncolni! – aprócska fintor jelent meg a hölgy szája szélén. – Hiszen nem veszi észre, hogy szinte suhanunk?
A táncparketten most alig voltak párok; mintha a teljes zenekar a maga szakmai profizmusával is egyedül értük, és nekik játszott volna! A sündisznó és a gyönyörű tündér! Igen! Ez lett volna a legjobb címe ennek a fejezetnek. De ez most egyiküket sem érde-kelte különösebben; csak egymásra figyeltek. Mintha ez a két még felnőttesen fiatal szem egymásnak bókolt volna hangtalan némasággal egész este, és a világ többi része számukra már nem is tűnt annyira lényegesnek.
– Hogy érzi magát drága? – kockáztatott meg egy ártatlan kérdést az úr.
– Én felszabadultan! És ön? – karjai, melyekhez kézkesztyűt ajá-lottak ehhez a gyönyörű kollekcióhoz engedelmesen simult bele a fiatalember nagyon szőrös, mancsszerű kezeibe. A férfi füle most teljesen elpirult, és megérezte, hogy szíve egyre heveseb-ben zakatol, mintha azon nyomban föl akarna robbanni. Azon vette észre magát, hogy a hölgy is remek táncos, és olyan köny-nyed, hogy alkalmazkodási képességével minden élethelyzetben biztosan megállja a helyét. Ide-oda siklottak, és párcusléptekkel suhantak kecsesen a parketten, és már mindenki csak rajtuk ámult: az eddig kisebb súlyfelesleggel küszködő, és szégyellős fiatalember emellett a földre szállt, és neki rendelt istennő mel-lett az élet tulajodonképpei császára volt; ügyelt rá, hogy lehető-leg ő vezessen, mint valamikor a tancoktatáson tanulta még ré-gen, de mégis könnyedén. Mintha az örökkévalóság édeni pilla-nata szünt volna meg, amikor a keringő ringató dallama elhallga-tott.
– Hát… kérem drága! – illedelmesen meghajolt, és titokban azt fontolgatta a fejében, hogy ilyenkor kellene átadnia a stafétabo-tot egy másik kínálkozó gavallérnak.
Váratlan dolog történt: a bájos hölgy hozzásimult, és gyöngéden, történt hangon azt rebegte: – Tisztelt uram, kérem, legalább ma este ne hagyjon magamra.
A férfit meglepte a józan döntés, és a váratlan ötlet, de nem tilta-kozott: tiszteletben tartotta a művésznő döntését, aki most a tölgyfakarjai között olyan védtelennek tűnt, és törékenynek, mint egy kislányka, vagy mint egy dalospacsirta, akinek kitépték a szárnyait.
– Hé, haver! Éppen a csajomat markolászod! – tört át a tömegen egy huligánszerű mitugrász, akivel rendszerint az a baj, hogy né-hány korty ital után szinte mindenkibe beleköt; abba meg aztán végképp, aki szerinte elrabolta tőle a dögös nőjét.
– Parancsol, kérem? Bocsásson meg, de nem hallottam, hogy mit kérdezett?!
– Na, akkor hegyezd a füledet, apafej! Ez a tüzes, kis buksza az én csajom! Világos?! – a tömény alkoholszag mérgező, és már em-berre is veszélyes párlata áradt belőle.
A hölgy most még közelebb szorította magához újdonült, itt meg-ismert lovagját: – Kérem, ne engedje, hogy elvigyen! – intett ba-bonázó szemeivel, ami egy lovagias jelzés volt a gyengébbik nem-től.
– Bocsásson meg kedvex uram, de úgy gondolom, hogy a hölgy semmit sem szeretne magától! úgyhogy, ha megbocsát! – gálán-san elbújtatta a hölgyet, az egyik éppen útbaeső asztalhoz, majd fogta magát és galléronragadta az igencsak részeg suhancot, és kipenderítette.
– Hé, haver! Engedj már le! Jól vagyok, nem kell engem pátolygat-ni! – hepciáskodott egy kissé, de a szabad levegőn való tartós idő némileg visszaállította ingatag arányérzékét.
– Máris kedves uram, máris! – megállította egy szemeteskuka mellett, és otthagyta, míg kijózanodik. Visszatért a terembe, ahol a bájos, vonzó ölgy még mindig ott ült, ahova védelem szepont-jából irányította:
– Elnézést kell kérjek, a kissé pityókás fiatalember nevében is, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam!
– Nocsak, milyen lovaggal áldott meg az ég! – finoman szájfényt vett elő mini retiküljéből, és hallatlanul erotikus célzással festeni kezdte ajkait. – Bocsásson meg kedves uram, de ha önnek nem kényelmetlen még egy aprócska kis szívességet szeretnék öntől kérni.
– Parancsoljon velem! – hajolt meg, mint egy illedelmes inas.
– Megtisztelne vele, ha hazakísérne, és nemhagyna magamra az est hátralévő részében? – hangában egy kislány elvesztettsége trónolt; úgy festett ez az előkelő, és finom, úri dáma ebben a pil-lanatban, mint aki tökéletesen elveszett, és kilátástalannak gon-dolja az életét!
-Természetesen! Ha megengedi? – kedvesen kinyújtotta a karját, hogy fölsegíthesse ülő helyzetéből a hölgyet, aki aki nem győzött piruló, hálás mosolyok közepette köszönetet rebegni neki.
Szerette volna legalább megmondani a nevét, hogy legalább ne kelljen a névtelenség homályába burkolóznia, de most szándéko-san hallgatott, mert észrevette, hogy szíve táján eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába: szerette volna teljes szívvel, és őszin-tén megvigasztalni ezt a kisfiúsarcú férfit, akiből csak úgy sütött a biztos árvaság, és a reménytelen elvesztettség általános érzete.
Később sétálni mentek, kiderült, hogy a férfi történelemszakos tanár, aki valami nagy zűrbe keveredhetett bele, mert már vagy kilenc éve alkalmi munkákból tengődik! Viszont, ha alkalmi mun-kából éldegél, akkor hogy engedhet meg magának egy kisebbfaj-ta fényüző, gyertyafényes estét?! – S míg sokáig töprengett ezen fejét szándékosan a férfi vállaira hajtotta, akinek egy kicsit meg kellett rogyasztania a térdeit, miután a hölgy fél fejjel alacso-nyabb növésű volt, mint ő.
– Szeretnék önnel beszélgetni egy kicsit, ha nem bánja – kezdett mondandójába, bár titkon sejtette, hogy olyan volt ez az első mondata, mint valami letámadás, és nem együttérző érdeklődés, és mégis ahogyan kislányos, szinte félős, őzikehangokon elre-begte a fiatalember szívében is kezdett feltámadni egy titkosított érzelem; ezt a rendkívüli, finom hölgyet mindenáron meg kell védelmeznie.
– Természetesen! – csak ennyit tudott kinyögni.
Együtt mentek fel a hölgy kis garzonszerű lakására; amint a hölgy kulcstartójával kislányosan babrálni kezdett a zárban sürgető, és izgatott vakkantás volt a válasz: úgy hangzott odabentről jövő hangok orkánaként, mintha valaki nyüszítene a honvágytól, hogy végre magához ölelhesse rég nem látott kevesét. Mint később kiderült a hölgynek volt egy kiskutyája, aki meglehetős harcias-sággal védelmezte a hölgyet, és folyamatosan morgott, ami a – hölgy egybehangzó véleménye szerint -, legalább is mindenkép-pen a barátkozásnak egyfajta feltétlen és elfogadott jele az álla-toknál.
– Megnyugtatna drága hölgyem, ha a drága kutyát kicsit elzárva tartaná! – egy vastag krokodilnagyságú verejtékcsepp sajtolódott ki ráncokba vont homlokán, ami egyértelművé tette, hogy való-sággal retteg az állatoktól.
A hölgy ellenállhatatlanul mosolygott:
– Kedves uram! Csak nem fél az állatoktól? – lepődött meg, mint aki valami lényeges megállapítást tett.
– Ezt eltalálta kedvesem! Egyenesen rettegek!
A hölgy kiment a konyhába, ahova a hűséges házi öleb is követte; kivett a konyhaszerkérnyből egy kis műanyag tálkát amire az ér-dekes nevű ,,Casanova” felirat volt felragasztva esztétikusan. Te-letöltötte kutyatáppal, és megvárta, míg az öleb lakmározni kezd jóízűen. Amikor végzett már hegyezte a fülét, és kedveskedőn csaholt.
– Nem lehet Casanova! Értsd meg, hogy most vendégem van, és kicsit reszket tőled! De ha elmegy még beszélgetünk, jó? – kedve-sen megsimogatta a fejét, és megvakarta a hasát: hát ki tudott volna ellenállni ennek a műveletnek?
– Kész is volnék! – hozott egy kis csokoládés süteményt a kony-hából, majd mintha csak egy ünnepélyen volna precíz profizmus-sal helyezte le az üvegasztalra, mely a nappaliban állt. – Megkí-nálhatom! Én sütöttem! Nagyon finom! – s hogy bizonyosságát még jobban igazolja, mint egy rakoncátlan kisgyerek kivett egy szelet csokis sütit és elegánsan, erotikával is fűszerezve persze ajkai közé illesztette: ebben a mozdulatban egyszerre benne rej-lett az egész élete.
– Vegyen csak bátran! Kérem, ne szabadkozzon és ne is zavartas-sa magát!
A fiatalember súlyára gondolva félénk kedvvel kivett egy szeltet, és mintha az volna, az utolsó földi tápláléka amilyez valaha is hozzájutott óvatosan, szinte csak morzsákként fogai között mor-zsolni kezdte: – Nagyon jól süt! Nem is tudtam, hogy ennyire há-zias!
Igazából persze nem ezt szerette volna mondani! Hogy azt, hogy szívesen megkérném a kezét, és hogy maradjon mellettem még legalább harminc éveig!
– Kedves hölgyem! Csodálatos volt ez a nap, és csöppet sem sze-retnék viszaélni az ön kitüntető jóindulatával, de lassan mennem kellene, mert elszaladt az idő és… – nem tudta folytatni, mert a hölgy hirtelen mellé telepedett és szájon csókolta: ez volt élete talán egyetlen olyan pillanata melyben a halhatatlanság és a mindenség mindent betöltő érzete kitágítható pillanatokban is érvényesülhetett.
– Bocsásson meg nekem, de ezt muszáj volt, mert megmentett! – finom cseresznyeajkait, melyek most még lángoltak az ösztönök kiszámított játékával félrevonta, hogy kicsit megnyugodjék. –Szeretnék önnel kedves uram még kapcsolatban maradni, amennyiben ez lehetséges? – kérdő vonta fel gyönyörű koromfe-kete szemöldökét, mint aki segítséget vár, és minden lehetőség-nek nagyon megörül, ha azokba valóban belekapaszkodhat.
– Hogyne! Én köszönöm a megtisztelő bizalmat drága hölgyem! – gyerekesnek tűnő iskolatáskáját ölébe vette. Most az sem igazán zavarta, hogy kicsit összegyűrődött az öltönye. Kivett belőle egy jegyzetfüzetet, és egy tollalt, és a legcirkalmasabb, kiszámított tollvonásokkal írni kezdte elérhetőségeit:
– Akkor mindent felírok önnek, és őszintén remélem, hogy egy meghitt, és őszinte barátság veheti majd ezzel kezdetét kettőnk között! – megpróbált őszintén mosolyogni, bár maga is érezte, hogy kicsit idiótára sikeredett a grimaszolása, de most történt életében először, hogy nyugodt volt, reményteljes, és kiegyensú-lyozott.
– Hát ez remek! Bocsásson meg még be sem mutatkoztunk egy-másnak! – Illedelmesen felállt, kicsit pukedlizett, ami szokatlan volt – kivált egy ilyen felgyorsult, és már nagyon globalizált, mo-dern világban: – Dr. Varsányi Erika művésznő vagyok! És ön?
– Szeretettel üdvözlöm drága művésznő az én nevem Emil, Fürst Emil.
Így vette kezdetét egy örök, különös barátság kezdete…

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • 2 hozzászólás ehhez: Hölgyválasz

    1. Hú, elég sok benne a hiba. (Elütés, illetve a szövegszerkesztők elválasztási funkciójának a “maradéka”.) Ezeket jó lenne, ha javítanád.

      A nyitómondat utalása önmagába tér vissza. A szem jellemzői kicsit ellenmondásosak, illetve furcsa, hogy kétszer is a szemének a tulajdonságaira utalsz egyetlen mondatban – bár gondolom, ez szándékos volt -; ráadásul felsorolásszerűen, és mégis mindkétszer ott a jelzett szó is.
      Elütések például:
      ígézőbb
      csővébe (…cső alakja egyébként legfeljebb a teleobjektíveknek van manapság…)
      uriember
      aki kisunokájával ossza meg (itt nem felszólítás, hanem: osztja)
      idősődő
      igyekekztek
      kézségesen
      minnél
      látszodó
      kölönös
      atól tartok
      ajá-lottak (…nem csak a fölösleges elválasztójel a hiba!!)
      párcusléptekkel
      tulajodonképpei
      szünt volna meg
      újdonült
      galléronragadta
      pátolygat-ni!
      vonzó ölgy
      nemhagyna
      fényüző
      orkánaként
      éveig
      viszaélni

      …és ez még sajnos nem az összes, és ezeken felül vannak a fölösleges elválasztási jelek…

    Szólj hozzá!