Az egész úgy kezdődött, hogy én nem tehetek róla!
A fátum volt az! A nyamvadt, szemétláda, alultáplált, mai kifejezéssel élve: KCSG! végzet, ami véletlenek sorozatának álcázta magát, hogy elhárítsa magáról a felelősséget.
Először is át kellett mennünk édes párommal Ráckevére, mert ott ilyenkor van a piac és tündi-bündi téli csiziket lehet venni! Ez az előző mondat egyébként azt jelenti, hogy a piacon, a sor legvégén szombatonként letelepszik egy árus és legalább hatszázféle női cipő, papucs, szandál, mamusz, dorkó és csizma kapható nála elképesztően olcsó áron.
Ugye milyen egyszerű!
Odamész, megy veled az asszonyka, megvesz legalább négy pár lábbelit, és elképesztően örül.
Kifizet, elvisz, autóba ül, hazamegy – mindenki boldog.
Kivéve, ha az a rohadék árus cseszik az egészre – és el se jön!
Az emberfiát felébreszti a nő szombaton, hajnali 7 óra 20-kor, tejszínhabos kávéval, lekváros pirítóssal meg angyali mosollyal… persze, hogy már ekkor baromira gyanús lehetett volna a dolog – de ott, akkor nyakig csipásan még örültem is.
Bezzeg a piacon – a két kilométeres sor végig-gyaloglása után… egyszer csak kiderül, hogy ez az „El Bundy féleség” el se jött! Az asszony meg néz jobbra – néz balra, aztán nekiáll dühöngeni meg pityeregni, meg aztán megint dühöngeni, és utána egy kis toporgással cifrázza!
Mert így – a májusi 26 fokban – feltétlenül – muszáj csizmát venni.
Én meg legyek megértő! Megértem. Még pont volt egy hely a gardróbban- oda még befért volna egy 38-as csizma. /mondjuk 39-es már nem/.
Még egész sok ideig voltam megértő, mert ugye az asszony szép is, okos is meg szeretem is… hát hadd őrjöngjön az istenadta! Úgy tíz perc múlva azért mondtam neki, hogy most már inkább menjünk valami kínai diszkontba, vagy haza. Erre rám nézett, elváltotta a színét paprikavörösről lilára, felhúzta az orrát és azt találta mondani, hogy ő egy óráig hozzám se szól.
Ezt az ígéretét mondjuk úgy 1 perc 7 másodpercig tartotta is. Ekkorra ugyanis megtett majdnem 22 métert, elfelé a piactól és felfelé a rézsűn, amikor-is megbicsaklott a lába.
– Ez is miattad van! – közölte, és sziszegett, mint egy nagyon tehetséges réti vipera.
A bokája pedig szorgalmasan dagadni meg püffedni kezdett.
– Ej, balerina kisasszony, hát hogyhogy vizesedik ez a boka? – kérdeztem, de erre nem válaszolt, mert eszébe idéződött, hogy nem beszélget ilyen „empátiaképtelen” pasassal.
Mutatta is, balról-jobbra húzva a kicsi kezével, hogy cipzár van a száján.
Némi töprengés után felidéződött bennem, hogy mintha úgy hallottam volna: valahol erre van az orvosi rendelő – a piac mellett. Felnyaláboltam hát az édes asszonkát és elindultam vele az urgency intézet felkutatására.
Ekkor, igen ekkor tudatosodott bennem, hogy ma van a férfiak napja.
„Hát ez szép!” – futott át rajtam – ahelyett, hogy édesen szenderegnék ágyikómban, itt cepelhetem a drága nőt.
Mondjuk legalább nem hisztizik.
Nem szól egy szót se.
Hiába kérdezgettem tőle, hogy lát-e bármit, ami nyomokban orvosi rendelőre emlékeztet, nem szólt egy kukkot se, csak nyöszörgött kissé a nyakamban.
Igyekeznem kellett, mert időközben eleredt az eső. Nem mondom, hogy leszakadt az ég, de nyárelői zápornak több volt, mint tökéletes. A vízcseppek – úgy tűnt mindenhonnan jönnek: vizes lett a cipőm, a nadrágom a pólóm, a derekam, mert a felsőruházat eme darabja személyszállítás közben felgyűrődött úgy kb a nyakamig. Vizes lett a kezem, a fejem és a szemüvegem is. Életem párjának méter hosszú, csuromvizes szőke haja elém lógott, takarta a kilátást, így alig észleltem bármit a külvilágból. Egyik kezemmel időről-időre elsöpörtem a hajzuhatagot, és felmértem a terepet.
Az egyik ilyen mozdulat után láttam meg a feliratokat: Szép, égszínkék táblákon meggypiros betűkkel a következő üzenetek jelentek meg nekem, átszivárogva az ablaktörlő után kiáltó szemüveglencséimen: „Ügyelet”.
„Akciós csere”.
A második üzenetet nem nagyon értettem, de már eléggé ki-voltam a kedves 51 és fél kilója alatt – így megcéloztam kezemmel a kilincset, lenyomtam és beléptem az ajtón.
Pár lépés után észrevettem egy széket. Gondoltam leroskadok rá kissé, de a jobbik eszem átvette az uralmat megfáradt testem felett, így aztán asszonykámat csüccsentettem rá óvatosan.
Rám nézett összekócolódott fürtjei alól.
Olyan sok minden volt a tekintetében: értetlenség, némi düh, csipetnyi szánalom… össze volt kavarodva – azt hiszem – de nem láttam jól, például amiatt sem, mert elázott a sminkje és bánatos lilás-kékes csíkokban folydogált az arcán.
Mindenesetre nem szólalt meg, pedig láttam a szeméből kipattanó szikrákon, hogy most legszívesebben olyat mondana, amitől még sokat megélt párizsi madámok is elsápadnának.
Időközben odalépett hozzám egy kék köpenyféleséget viselő úr, és felváltva kedvesemet valamint engem vizsgált a tekintetével.
– Miben segíthetek? – kérdezte, alig elnyomott mosollyal az arcán.
– Jobb boka – összegeztem tömören.
– Kissé hátrahőkölt, de aztán szinte azonnal leguggolt és szemügyre vette a drágám cipónyi bokácskáját.
– Javítás vagy csere? – kérdezte kisvártatva.
– Hoogy? – kérdeztem vissza, időközben a homlokomig felkúszó szemöldökkel. Azt hittem, hogy már a hallásom sem az igazi, de megismételte a kérdést:
– Javítást kér vagy cserét?
– Ránéztem az édes asszonyra és egy pillanat alatt átfutott rajtam az elmúlt 2 év: a számtalan boldog pillanat, édes csókjai, ölelése, aztán a temérdek finom süti, amit csak nekem ügyködött össze a konyhában, kicsi kezét megégetve, elvágva, fáradtan a napi munka után, és még sok-sok minden…
De közvetlenül ezzel együtt – épp mintha két tévén két filmet néznék bevillant más is: a rengeteg hisztis perc, a számtalan „nem mondod, hogy ma is meccs van a tévében?”, a „most ne, mert tiszta ideg vagyok a munkahelyi stressztől!”, vagy épp: „most nincs cumi, mert a vákuumtól kijöhet az ideiglenes tömés a fogamból” aztán ugye a kihagyhatatlan: „letörölnéd a konyhapultot végre” … és összezavarodtam.
A kék-köpenyes észrevette a bizonytalanságomat és intett, hogy menjek vele.
Halkan, szinte suttogva folytatta:
– Nemrég beesett egy-két nagyon ígéretes darab – közölte és a tekintetével a helység vége felé bökött:
– Nézze csak azt a hosszú-combú feketét, vagy azt a bögyös vöröset.
Azt hittem poénkodik, de nagyon komolyan vezette elő az ajánlatokat, ezt láttam, mert lebillentettem a fejem, és a szemüveg kerete fölött, egész közelről a szemébe néztem.
Persze engem se ejtettek a fejemre gyerekkoromban /vagyis de igen, de orvosi zárójelentésem van róla, hogy gyógyultan távoztam – esküszöm!/ – így nagyon fapofával megkérdeztem:
– Mennyi lenne a javítás?
– 22 ezer a boka, plusz 18 ezer a napidíj, mert nem engedjük haza, amíg nem épül fel teljesen. Aztán általános kedély-javítás 40 ezerért, mert olyan kis idegeskének látszik.
Nagyon húztam a szám szélét, de folytatta:
– Kiegészítők is kellenek: sminkelési tanfolyam, mert ugye… odabökött az én kincsem irányába… hát igen, azt még szemüveg nélkül is láttam, hogy bármelyik vámpírfilmben átalakítás nélkül felléphetne.
– Az nem úgy van – vágtam közbe: sminktanfolyam nem kell, nem szokott így kinézni.
Azért elgondolkodtam: ennyi lóvét kiadni!
– Mennyi lenne a csere a bögyöskére? – tettem fel bazi halkan a kérdést.
– Negyvenezer – vágta rá azonnal. – majd hozzátette, hogy ez az utolsó ár.
– Az kizárt! – böktem ki rögtön: az enyém is nagyon csinos, még jobb is, mint a bögyi! – közöltem hatalmas adag daccal a hangomban, és elfordultam, mint aki végzett.
Kékköpeny megfogta a karomat:
– De ez igazi vörös, mindenhol, ha érti… fejezte be, én meg úgy tettem mintha nem érdekelne. Magyarázott még jó sokat, dicsérte a portékát piszkos-mód profin. A vörike így, a vörike úgy, a szép bőre, a mutatós fara, a bámulatos didkók meg most lettek cserélve…
No persze én se voltam rest: nézze már meg milyen dereka van, minő kecsessége van a nyakának, milyen combikák vannak ott, satöbbi. Mikor megemlítettem neki milyen málnás charlotte tortát süt, elbizonytalanodott és azt mondta, hogy legyen húsz.
-Szó se lehet róla – mondtam, és hevesen ráztam a fejem. Elmondtam, hogy az enyém masszírozásra teljesen átalakul és onnantól egyáltalán nem bukfurc, sőt! – de erre előállt az ásszal: vörikének tartós hangszálgyulladása van, nem tud kiabálni.
– Hatezret adok, – szűrtem a fogaim között, mintha két ujjam levágásába egyeznék bele.
– Nagyon sok a költség a maga termékével! – tördelte a kezeit, de láttam rajta, hogy a málnás charlotton jár az esze.
– Megrántottam a vállam és annyit mondtam az órámra nézve: Ötezer-ötszáz.
Mihelyst elindultam kifelé azonnal rávágta, hogy „rendben”.
Az irodában lerendeztük a papírokat, én meg lemeóztam bögyöskét, aztán a hátsó kijáraton távoztunk.
Jött a saját lábán, alig riszálta a popót, és nagyon meglepődött, amikor kinyitottam előtte a verda ajtaját. Nosza elmeséltem neki a „mikor nyitja ki egy pasi a kocsiajtót” kezdetű viccet. Mikor eljutottam a válaszig „ha a kocsi új vagy a nő” – akkor megkérdezte, hogy új-e az autó.
Egy kicsit gyanakodni kezdtem.
Otthon leült a kanapéra, elkezdte körbefotózni a lakást a „telócskájával” – ahogy ő mondta, aztán közölte, hogy nagyon cuki vagyok, amiért elhoztam. Könnybe lábadt a szeme, hogy még rá is fizettem és azt mondta szeret.
Fájni kezdett a fejem.
Elhatározta, hogy készít nekem egy muffint, de elszúrta, mert … idézem: „annyi cukiság volt a fészen” és rá akart beszélni, hogy akkor is meg lehet enni a sütit, ha folyik.
A délutáni meccs második percében megkérdezte, hogy „hányszor lehet rúgni a 11-est, ha elrontják” és, hogy „pontot ér-e a sárga lap”…
Bevettem egy fejfájás-csillapítót, aztán az időközben rám-tört nyugtalanító gondolatok miatt egy szorongás-gátlót, majd egy kedélyjavítót is, de semmi se változott.
Reszketni kezdett a kezem, és már épp azon kezdtem el törpölni, hogy megiszom a harmadik kupica házipáleszt is, hátha könnyebb lesz levegőt venni, amikor csörgött a telefonom.
Kékköpeny volt, remegett a hangja. Először megkérdezte, hogy mennyire vagyok elégedett. Összeszűkült szemekkel töprengtem kicsit, majd azt mondtam, hogy „minden tökéletes”, erre sóhajtott egy hatalmasat.
– Őszinte leszek! – közölte. Nem bírok ezzel a nővel! Ez magyaráz, ez kérdez, ez… ez – fél lábbal is tud toporzékolni.
Sírva fakadt. Hallgattam.
– Csináljuk vissza az üzletet! – nyöszörögte alig hallhatóan, én meg hallottam, hogy közben a háttérben az én édes-kedves elcserélt asszonykám csillárt megmozgató hangerővel fenyegetőzik: „azt nem teszi zsebre, amit kap az a kurafi, az ezer százalék!” – ordibálta éppen.
– Nem is tudom – sóhajtottam. Ez egy kezes bárány – néztem bögyöskére, aki boldognak tűnt, mert visszatalált a konyhából.
– Visszaadom a pénzt! – nyögte a telefon másik oldala.
– Jó-e már a lába? – kérdeztem rá, erre azt felelte, hogy hibátlan.
– Ötvenezres fájdalomdíjat akarok – böktem ki kellő hatásszünet után, – és azt, hogy édeském kapjon olyan csizmát, amilyet szeretne mielőtt visszacseréljük.
– De már zárva vannak a boltok! – kereste a kifogást a jóember.
– Ez nem az én problémám. – közöltem és kinyomtam a hívást.
Úgy húsz perc múlva jöttek meg, csillagvirágom alig bicegett csillivilli csizmácskájában és nagyon frankón volt sminkelve. Kicsit reszkettem belül, hogy vajon egyáltalán visszajön-e, de nemcsak, hogy visszajött, hanem lefejtette vörike ujjait a kanapéról, amibe kapaszkodott és s. k. kituszkolta az ajtónkon.
Gyorsan kulcsra zártam a bejáratit, aztán megálltam – szemben vele.
E helyütt nem idézném az első öt mondatát a drágámnak, de pár perc múlva már együtt takarítottuk a véletlenül összetört poharakat és tányérokat.
Kicsivel később megállapítottam magamban, hogy még mindig ügyesen teszi föl a tapaszt a kisebb sebekre és zúzódásokra, aztán pedig, hogy olyan édesen bújik és cirógat, és nagyon szereti ha becézgetem.
- Biciklitolvajok - 2016-05-08
- Szép új világ - 2016-04-25
- Férfinap vs női csizma - 2016-04-19
Hát nem tudod, hogy kell lovat venni?! Ha nem az IT-ket számoltad először, magadra vess! 😛
A ficamról meg igenis te tehetsz, ahogy az esőről is, nem különben arról, hogy Al Bundy nem jött!!! És egyébként sem úgy volt az, hanem úgy volt az, hogy a kékköpeny jól el akart csábítani, csak végül téged választottalak…mert hát ugye az a rengeteg pillanat…a mérhetetlen kedvességed és megdöbbentő higgadtságod… (de nem én törtem el a konyhát!!!) …ésés a hősiességed, ahogy kimentettél az égő házból…ésés a többi meg nem publikus, mert a végén még jön egy kevésbé hisztérika (amilyen amúgy nincs is!!!) kékköpenyben és elcsavarja a copfodat!
Felháborítónak tartom. És hivatalosan is megsértődtem. XD
Na most majdnem elárultam a sminktanfolyam hiteles történetét mindenkinek! Hogy végre valóban én legyen a felelős valamiért… de aztán rájöttem, hogy talán ez hiba lenne: életem első hibája. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Hiszen így szeretsz: hibátlannak. 😉
Jajj, csak a sminktanfolyamot ne hozd nyilvánosságra!!! 😀 Csak azt ne!!! Meg a színtévesztésemet…HOPSZ! 😀
Tényleg hibátlan vagy, így igazán magadra vállalhatnál az enyéimből néhányat. Szerintem ez nem nagy kérés! 😛
Lehetetlent kérsz – egyszerűen genetikailag képtelen vagyok hibázni. Úgyse sikerülne. Ha valamit megpróbálnék elrontani: biztos valami nagy találmány lenne belőle…. de hiba biztos nem!
🙂
Akkó most má értem, mi történhetett a gyerekkórházban! 😀 Ez legyen a következő sztori! 😀 (meg sminkelésben is te vagy a jobb! 😀 )
IGEN! Végre megértetted! 😉
Bocs Mona, de én nagyon jól szórakoztam. 🙂 Imádom ezt a történetet, minden ( második) szavát elhiszem.
de még így is pártatlan vagyok, bár Q egy kurafi, az tény 🙂
Mi is igazán jól szórakoztunk! 😀 Vagyis Q! 😀 De ez azóta bár mindegy. Férfinap?! Mintha nem az lenne minden nap… 😀
Ó, a tények makacs dolgok!
Kösz, hogy jól szórakoztál 🙂
Q-rafi
Valami nem egészen világos, Quentin. Vagy olvastam már valahol, vagy gyakran szoktad lecserélni az asszonykát? Ebben az esetben megértem Mona felháborodását… Egy bokaficam miatt? Felháborító! 🙂 Szóval, remekül szórakoztam ezen a paródián.:) (Remélem, elcseréled még néhányszor…) 🙂
Mostanában fájdogál a kisujja… azért töprengek rajta, hogy ez vajh’ elég ok-e?
… azt hiszem ez csak a csere-árú megismerése után dönthető el!!! 😉
Q
Sajnálom Monát… mármint a kisujját… szegényke… 🙂
Ha még egyszer vörösre… ezt a szép szőke lányt… hááát, akkor, akkor nincs bocsánat. 🙂
nemnemnem!!! vörösre nem!! 😉
Ááá, Q-t kell sajnálni. Ő az igazi hős, és a szegény áldozat. Világ-megváltó elsőszámú tervét véghez vitte – megmentette a férfitársadalmat… 🙂 A nők, hát az már túl sok lenne!