Történt egyszer, nem is olyan nagyon régen, hogy a gyerekek születésnapi kívánságai nem érkeztek meg Játékországba. Senki nem tudta az okát, de tény és való, hogy egyszer csak üresen maradt az óriási postaláda. Aki még nem járt Játékországban nem tudhatja, létezik egy hosszú-hosszú lista, ahová a gyerekek neve mellé felírják a kért játékok nevét, aztán a megjelölt időben útnak is indítják őket, hogy pontosan megérkezzenek születésnapi, vagy névnapi meglepetésként.
Játékország lakói napról napra szomorúbban látták, hogy semmi sem változik, a nevük nem kerül fel a listára. Sehol egy levél, sehol egy kívánság. A babák bánatukban félrevonultak, és együtt potyogtatták a könnyeiket, a homokozó formák és kislapátok összebújtak a vödrökben, és ki sem dugták az orrukat onnan, a kisautók csak egy helyben álltak, nem furikáztak ide-oda, a plüss állatok, mackók, elefántok, oroszlánok, kiskutyák, de még a nyuszik is búslakodva hajtották le a fejüket. A kirakós játékok elő sem jöttek a dobozukból, és a mesekönyvek is szorosan összecsukták a lapjaikat.
Egyedül Bodony, a pifi-pöfi kisvonat pöfögött, mert éppen akkor érkezett meg a szokásos körútjáról. A kisvonatot ügyes kezek faragták, szinte minden porcikája fából készült. Piros volt az orra, és a kerekei, sárga a kéménye, a mozdonyfülkét, és a tetejét kékre festették, a vagonjain pedig csupa színes kockákból állt a rakománya.
Bodony vidáman robogott be Játékország közepébe, de meglepődve tapasztalta, hogy senki sem várja. Körülnézett, kereste a barátait. Sípolt kettőt-hármat, ám választ nem kapott rá. „Ejnye, no! Mi történhetett itt?” – dohogott magában. „Mi ez a nagy csönd?”
Először megijedt, arra gondolt mindenki elutazott, csak ő nem kellett senkinek, és itt hagyták egyedül. Az ijedelem hamar elmúlt, mert igazából bátor kisvonat volt, így aztán bekukucskált minden zugba, még a polcok alá is. Akkor vette észre, hogy a babák szobájának ajtaja pici résnyire kinyílt, és a nyílásban megjelent egy szöszke fej. Rosie leskelődött ki, a legmosolygósabb baba, akivel valaha is találkozott. Rosie rongybaba volt, szőke copfokkal, és mosolygós szájjal. Ruhája hófehér, piros-fehér babos* köténykével az elején, s a lábán fekete lakkcipőcske csillogott. Szaporán integetett Bodonynak, de szájára tett pici ujjával jelezte, hogy csöndben pöfögjön oda hozzá.
– Mi történt? – kérdezte halkan a kisvonat.
– Még mi sem tudjuk, de nagyon szomorú mindenki, mert egyetlen levél sem érkezik. Talán elfelejtettek a gyerekek bennünket? – nézett Rosie Bodonyra kérdő tekintettel.
– Nem hiszem – válaszolta a kisvonat azonnal –, itt valami más bajnak kellett történnie. – Sok időnk nincs várakozni, megyek, és megnézem merre lehetnek a levelek. Te csak nyugtasd meg a többieket – mondta Rosie babának –, ne szomorkodjanak, és főleg ne aggódjanak. De előbb segíts nekem a vagonokat lekapcsolni, nélkülük hamarabb megjárom az utat! – kérte meg még a kis rongybabát.
Rosie roppant ügyesen leoldotta a szerelvényeket, és Bodony máris tovapöföghetett. Később a szőke baba végigjárta a játékokat, mindenkit megnyugtatott, hogy a sorsuk már jó kezekben van, és elmondta azt is, hogy Bodony ment megkeresni az elveszett leveleket.
Bizony-bizony jó is volt, hogy hamar útnak indult a bátor kisvonat, mert nem akármilyen gond miatt vesztegeltek a kívánságok.
Tudnotok kell, hogy a leveleket két postás válogatja, és viszi Játékország nagy-nagy postaládájába. A kislányok leveleit Majszika, a rózsaszínhajú postáskisasszony, a kisfiúk leveleit pedig Bajszi úr, a pödrött bajszú postás rendezgeti. Igen ám, de öt nappal ezelőtt összevesztek az egyik levélen.
Egyébként nagyon is kedvelték egymást, Bajszi úr régóta udvarolt Majszikának, és mostanában tervezték a kézfogót** is. Ebben a pillanatban azonban kérdéses volt, hogy Majszika valaha is feleségül megy Bajszi úrhoz.
Nem is volt baj addig, amíg az az érdekes levél meg nem érkezett. Majszika ide-oda forgatta, de nem tudta eldönteni, hogy melyiküké is lehet. A borítékon a feladó neve alatt ez állt: Kili.
Kili lehet Kiliána – kislányként – ugyebár, és akkor Majszikáé a levél, de lehet Kilit – kisfiúként –, és akkor bizony Bajszi úr dolga elvinni a postaládába. Éppen örök-haragot fogadtak volna, amikor Bodony megérkezett. Hegyekben álltak a levelek, a két duzzogó postás meg azon az egy borítékon vitatkozott. Majszikának már csupa kóc volt a haja, Bajszi úr pedig napok óta nem pödörgette a bajszát.
Meglepődtek mikor meglátták Bodonyt, a pifi-pöfi kisvonatot, mert a játékok még soha nem merészkedtek át Játékország határán.
– Ki vagy te és merre jársz, amerre a madár se jár? – kérdezte Bajszi úr kicsit mogorván.
– Bodony vagyok a kisvonat, és csak azért pöfögtem el ilyen messzire, hogy megnézzem mi baj van a levelekkel, mert a játékok nagyon szomorúak Játékországban, hiszen napok óta nem kérte őket senki ajándékba – válaszolta bátran, de mégis tisztelettudóan.
– Ej, no! Erre nem is gondoltam! – kapott a fejéhez Bajszi úr. – Látja Majszika mekkora galibát okoztunk? – fordult a rózsaszínhajú postáskisasszonyhoz. – Talán segíthetnél nekünk – mondta a kisvonatnak –, mert nem tudjuk eldönteni melyikünk vigye a postaládátokba a levelet. Majszika azt mondja, hogy kislány írta, én pedig úgy gondolom, hogy kisfiú – dörmögte mély hangon a postás.
– Egyszerű ez – válaszolta Bodony –, nézzétek meg mit kért a levélíró! Abból biztosan kiderül.
– Kis okostojás, ezen már túl vagyunk! Kili mesekönyvet, kirakós játékot, és egy kerékpárt kért. Ettől nem lettünk bölcsebbek – dörrent a kisvonatra Bajszi úr.
– Ne ijessze már meg szegényt – vette védelmébe Majszika –, hátha van más ötlete is!
Bodony biztosan megvakarta volna a feje búbját, ha lett volna neki olyan, de így csak az orra pirosodott még jobban a töprengéstől. „Na lássuk csak! – morfondírozott*** magában. Valami gyors, és egyszerű megoldást kell találnom!”
Aztán, hogy lássák milyen komolyan gondolkodik, elkezdett körbe-körbe pöfögni Majszika, és Bajszi úr körül. Már a kilencedik kört tette meg, amikor egyszer csak nagyot sípolt.
– Megvan! – kiáltott fel örömében. – Mi lenne, ha nem válogatnátok, hanem hétfőn, szerdán, és pénteken Majszika vinné a leveleket, kedden, csütörtökön, és szombaton meg Bajszi úr? – kérdezte őket.
– Hmm, nem is olyan butaság – mondta a postás –, de mi lesz vasárnap?
– Vasárnap? – nézett vissza rá kerek szemekkel Bodony. – Vasárnap pihenhetnétek. Mehetnétek kirándulni, vagy moziba. Majszika pedig olyankor főzhetne finom vasárnapi ebédet mindkettőtöknek– mosolygott rájuk a kisvonat.
A rózsaszínhajú postáskisasszony összecsapta a tenyerét és felkiáltott:
– Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! No Bajszi úr, szedjük össze a tehetségünket, és gyorsan vigyük el a leveleket, ne szomorkodjanak tovább se a játékok, se a gyerekek! Ha kedves lesz, és nem morgolódik, akkor igazi fahéjas kalácsot is sütök magának a finom ebéd után!
Miután helyére kerültek a dolgok, Bodony elköszönt Majszikától, és Bajszi úrtól. A nagy kanyarhoz érve, sípolt nekik még búcsúzóul egyet-kettőt, majd sietve pöfögött vissza a barátaihoz, és Rosie babához.
Lássatok hát csudát, a levelek pillanatok alatt a helyükre kerültek! Játékországban viszont felköthették a gatyamadzagjukat az ajándékcsomagolók, mert most aztán lett munkájuk bőven! Ki sem látszottak a dobozok, és a színes papírok közül.
A babák boldogok voltak, szépítgették magukat, illegtek-billegtek a tükrök előtt, a homokozó formák vidám táncot jártak a vödrök körül a kislapátokkal, a kisautók dudáltak örömükben, a plüssállatok pedig büszkén feltartott fejjel vártak a kívánságokra. A mesekönyveknek sem kellett több, a kedvenc meséknél nyíltak meg.
Rosie a legkedvesebb rongybaba, miközben segített visszakapcsolni Bodonyra a tehervagonokat, gyengéden megsimogatta az oldalát:
– Nagyon köszönöm neked, hogy megtetted értünk ezt a hosszú utat, és ilyen ügyesen elintézted, hogy soha többé ne legyen gond a levelekkel. Féltettelek ám – folytatta a kisvonat szemébe nézve –, ilyen messzire még senki nem mert elmenni közülünk egyedül, nagyon büszke vagyok rád!
Bodony orra egészen piros lett, ha lehetett pirosabb már annál, amilyen volt. „Ó, ez semmiség, érted bármilyen próbára képes lennék” – dünnyögte magában, mert ő is nagyon kedvelte ám Rosie babát. De hangosan csak ennyit mondott:
– Szívesen tettem. Azonban most nagyon fáradt vagyok, elpöfögök egy kicsit aludni. Ébressz fel kérlek, ha engem keresnének! – tette hozzá egyre álmosabb hangon.
Rosie baba helyeslően bólintott, és addig integetett utána amíg látta a kisvonatot. „Remélem, látjuk még egymást”– suttogta nagyon halkan.
Úgy hiszem, ha Bodony, a pifi-pöfi kisvonat felébred majd álmából, biztos, hogy az ő neve is felkerül a kívánságlistára. Talán, éppen egy nagyon kedves kisfiú neve mellé…
Talán az sem elképzelhetetlen, hogy Rosie baba, és Bodony találkoznak még.
…de az már egy másik mese lesz.
* pöttyös
** eljegyzést
*** tűnődött
2010/2016
ppj
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.
Hiszem, és vallom, hogy:
'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)
- Napló – Levél VII. - 2017-01-09
- Csengettyű szól most - 2016-12-29
- Hóangyal - 2016-12-10
