A Simon testvérek

A lakásba négy lépcsőn kellet lemenni. Két helyiségből, egy szobából és egy főzőfülkéből állt, mosókonyhából lett kialakítva. Az ablak alja egy szintben volt a járdával, nem lehetett szellőztetni, mert a szél befújta az utcáról a szemetet. A berendezést néhány, a legszükségesebb öreg bútor alkotta. A penészes falra, Képes Újságból kivett, 1968-as naptár volt tűzve, rajzszöggel. A mennyezetről lógó csupasz villanykörte vaksi fényénél, szalmaszőke, beesett arcú asszony zoknit stoppolt. A hajópadlóra tett linóleumdarabon két gyerek gombfocizott. Ránézésre látszott, hogy testvérek, egyforma, szelíd barna szemüket anyjuktól örökölték. A nagyobbik, a nyolc éves Jancsi, tintaceruzával megrajzolta a pályát, öccse, a hat esztendős Feri rajongással figyelte. Alaposan fel voltak öltözve, a kis vaskályha nem tudta kiűzni a februári hideget.
Kopogtak. Az asszony felment a lépcsőn, az ajtóban egy rendőr állt. Ismerősként köszönt.
– Jó estét, Simonné. A férje miatt jöttem.
– Jó estét. Mit csinált már megint az az átok?
– Erős alkoholos befolyásoltság következtében, halálra fagyott a X. kerület Szlávy utca 7. szám előtt. Járókelők találták meg. – Darálta a rendőr hivatalos hangon. – Sajnálom.
Simonné sejtette, hogy előbb-utóbb valami hasonló fog történni. Egyfelől borzasztó fájdalmat érzett, másrészt viszont megkönnyebbült. Simont, ha józan volt, kenyérre lehetett kenni. Ahogy mondani szokták, az utolsó ingét is odaadta volna bárkinek. De, ha berúgott, tombolt, kötekedett, nem egyszer összetörte a berendezést, megverte a feleségét. A gyerekeit sohasem bántotta, bármilyen részeg volt.
Az iskola hivatalból jelentést tett a Gyámhivatalnak. Néhány hét múlva egy szigorú arcú középkorú nő, és egy idősebb férfi ment ki a környezettanulmányt végezni. Simonné gyakran volt beteg, olyankor Jancsi vitte az öccsét óvodába. Aznap is feküdt. A kis lakásban, feje tetején állt minden. A nő közölte, hogy kezdeményezni fogja a két gyerek állami gondozásba vételét. Simonné sírt, könyörgött. A hivatalnok csak annyit volt hajlandó megígérni, hogy egyelőre ideiglenesen, amíg az anya egészsége rendbe jön.
Április végén meghozta a postás a határozatot. Jancsi Fótra került, Feri Dunántúlra egy kastélyba, ahol már az ötvenes évek elején nevelőotthon működött, háborús árváknak. Simonné kérte, ne válasszák szét a testvéreket. Azt a választ kapta, hogy pillanatnyilag csak így lehetséges, de amint megoldható, egy helyre helyezik őket.
Borongós reggelen indultak el. Mire kiértek a városból, eleredt az eső. Az öreg Moszkvics ablaktörlője nyikorogva birkózott vele. Először a nagyobbik gyereket rakták ki Fóton, utána indultak tovább. Feri először ült autóban, anyja is elkísérte, élvezte az utazást.
A kastély, a XIX. század végén lett felújítva, ennek megfelelően nézett ki. Az államosítás után csak a belső teret alakították át, hogy hetven lány és fiú élhessen-, és az általános iskolát elvégezhesse a falak között. Hatalmas park tartozott hozzá, ahol a gyerekeknek lehetőségük volt kertészkedni, sportolni. Gyakran szerveztek nekik sportversenyeket a falubeli gyerekek ellen, amit rendre meg is nyertek. Keményebbek, vadabbak voltak családban nevelkedő társaiknál. Néha elvitték őket táborozni, kirándulni. Ahol megjelentek egyforma piros tréningruhájukban, az emberek szánakozva, idegenkedve megbámulták őket.
Feri a kettes hálóterembe került, huszonnégy hasonló korú gyerek közé. Az emeletes ágyak mellett kicsi szekrények álltak, rajtuk néhány személyes apróság. A fiút eleinte lekötötték az új dolgok, a napirend, igyekezett mindent jól csinálni. Következő vasárnap délelőtt szóltak, hogy látogatója jött. Lement az ebédlőbe, anyja ült az egyik asztalnál.
– Anyu! Visszajöttél értem? Most már hazaviszel, ugye?
Az asszony félrefordította a fejét.
– Nézd, hoztam neked csokit!
A gyerek belehelyezkedett anyja ölébe, és ott is maradt, amíg valaki be nem kiabált az ajtón: Köszönjük a látogatást!
Az ügyeletes nevelőtanár, egy alacsony férfi lépett hozzájuk. Feri egyik felnőttről, a másikra nézett, és lassan megértette, hogy anyja nem viszi magával. Szája legörbült, és először halkan, majd egyre keservesebben sírni kezdett. A férfi kezénél fogva próbálta elhúzni, de a gyerek belekapaszkodott az asztalba. Akkor felemelte, az asztal felborult, Feri rúgkapált, és torkaszakadtából ordított.
– Menjen, kérem! – Kiáltott Simonnéra a nevelőtanár, és kisietett az ebédlőből.
Felvitte a hálóterembe és lerakta az ágyára. A gyerek még órákig sírt, míg végre hüppögve elaludt. Mire felébredt, szobatársai megették a masszává olvadt csokit. Ekkor sírt utoljára, és még nagyon sokáig nem nevetett.
Anyja is végig zokogta az utat hazáig. Talán sejtette, hogy nem látja többé a gyerekeit. Néhány nappal később munkahelyén, a kőbányai téglagyárban, rosszul lett. Kórházba vitték, ott megállapították, hogy áttételes tüdőrákja van. Meg sem operáltak. Két hónap múlva meghalt. A lakás lepecsételték, a kulcsot a Házkezelőségen őrizték.
Az otthonban, az elhagyottság magányát tetézte az összezártság kínja. A nyomorúság mindig marakodik. Gyakori volt a veszekedés, verekedés. Ezért büntetés járt, sokszor elcsattant egy-egy „makarenkói pofon”. A nagyobb, erősebb gyerekek köré klikkek tömörültek. Kialakult egy belső hierarchia, amin a nevelők nem tudtak, nem is akartak változtatni. Feri, mint új jövevény a tápláléklánc alján volt. Sokszor került összetűzésbe társaival, szinte mindig ő húzta a rövidebbet.
Néhány héttel később, a szomszéd hálóteremből, megszökött egy nagyobb fiú. Át akart menni Jugoszláviába, onnan Ausztriába, de elfogták a határon, és Aszódra került. A Gyámhivatal tartotta a szavát, és a megürült helyre áthozták Jancsit Fótról.
Ettől kezdve könnyebb lett. Nem érezték magukat annyira egyedül, a jobb fizikumú Jancsi megvédte öccsét. A nagyobbik fiú gyakran volt büntetésben. Míg a többiek játszhattak, ő krumplit pucolt a konyhán, vagy nagy területeket gazolt ki. Olyankor Feri mindig odaosont, és segített neki. Megfogadták, hogy mindig kiállnak egymás mellett.
– Kössünk vérszerződést! – Lelkendezett Feri.
– Hülye. Mi, a nélkül is testvérek vagyunk.
Nusi néni, a kettes hálóterem nevelője, igazi tyúkanyó volt, kitűnő pedagógiai érzékkel megáldva. A kastélyban lakott, rokonai nem voltak, csak egy nővére élt valahol Pesten. Kerek arcán mindig jóindulatú mosoly ült. A kisebbek szívesen bújtak hozzá, neki panaszkodtak, ha leverték a térdüket, később, ő javította ki a hibákat az első szerelmes levelekben. Az otthonból kikerülve, az ő gyerekei közül kallódtak el a legkevesebben. A legvásottabbakat sem küldte el soha, de ha rárivallt valamelyikre, hangja akár a trombita. Huszonnégy gyerek tartozott a keze alá, de a Simon testvéreket különösen kedvelte. Mindig rajtuk tartotta a szemét, bár sohasem éreztette velük.
Feri éles eszű, szorgalmas gyerek volt, tanárai hamar felfigyeltek rá. Jancsi kényelmesebb, inkább sportolni szeretett. Lassan beilleszkedtek, de egy kicsit mindig kívülállók maradtak. Nem csatlakoztak egyik klikkhez sem, és nem fogadtak be senkit.

Tizenegy évesen a fiúk focizni szerettek, néhányan már a lányokat nézegették. Feri, búvóhelyükön, a park eldugott sarkában álló öreg hársfa alatt, látványos építményeket készített gallyakból, sárból, meglepő statikai megoldásokat alkalmazva.
A nagyobbak között volt egy Kolozsi András nevű fiú, aki úgy gondolta, 15 évesen ő lesz a falkavezér. Két cimborájával terrorizálta, kifosztotta a kisebbeket. Egy alkalommal észrevette, hogy a Simon testvérek, akiket egyébként sem kedvelt, valamit építenek. Csatlósaival odamenet hozzájuk.
– Tartoztok nekem.
– Nem hinném. – Válaszolt Jancsi.
– Nekem mindenki tartozik.
– Tűnj el, Kolozsi!
– Mi ez a szar!? – Azzal szétrúgta a majdnem kész házacskát.
Jancsi abban a pillanatban rávetette magát a két évvel öregebb, másfél fejjel magasabb fiúra. Szorult belé egy szikrányi apja erőszakosságából, ez bátorsággal párosulva veszedelmes verekedővé tette. Ütött, rúgott, csípett, karmolt, harapott egyszerre. Kolozsi azt hitte, legalább négyen támadták meg. A két csatlós és Feri, alig tudták lerángatni róla. Kolozsi döbbenten törölgette vérző fülét.
– Te, nem vagy normális!
Mikor megkérdezték, miért néz ki úgy, mint akit berántott a szecskavágó, csak annyi mondott, elesett a bokrok között. A Simon gyerekeket elkerülte, de a többieket továbbra is gyötörte. A megérdemeltnél szigorúbb büntetést kapott. Mikor kikerült az otthonból, első keresetéből vett egy használt motorkerékpárt. Egy hét múlva elesett, de olyan szerencsétlenül, hogy élete végéig mankóra szorult.
Az egyforma napok, évek egymásra zuhantak. Jancsi kétszer megbukott, egyrészt a lustasága miatt, másrészt, hogy egy osztályba járhasson öccsével. Már látszott, felnőttkori alkatuk. Feri nyurga, csupa kéz-láb, Jancsi zömök, rövid nyakú, lapátkezű.
A nyolcadikosokkal Nusi néni egyenként elbeszélgetett, ki, hova szeretne jelentkezni. Sokan közülük nem tanultak tovább, segédmunkásként dolgozni kezdtek. Jancsi, jobb híján szerszám-készítőnek jelentkezett, Feri építész akart lenni, gimnáziumot írt a lapjára. Az otthon igazgatója mindenkinek megnézte a továbbtanulási lapját, mikor Feriéhez ért, hívatta Nusi nénit.
– Kartársnő, világosan megmondtam, hogy maximum szakmunkás képzőbe jelentkezhetnek a gyerekek. A Simon gyerek is szerszámkészítő lesz, mint a bátyja.
– De, értse meg igazgató kartárs, ez a gyerek többre hívatott, mint hogy nyolc órában egyforma alkatrészeket gyártson.
– Maga értse meg, az országnak jó szakemberekre van szüksége, nem tintanyalókra. Egyébként is, minél hamarabb munkába áll, annál rövidebb ideig kell az államnak eltartania.
Nusi néni látszólag elfogadta a döntést. Az utolsó éjszakán, mielőtt el kellett küldeni a jelentkezési lapokat, beosont az igazgatói irodába, és Feri lapját átjavította. Az igazgató nem vette észre, csak amikor Ferit behívták felvételizni egy kaposvári gimnáziumba. Nem csinált rendőrségi ügyet a hamisításból, Ferit sem akadályozta, de Nusi nénit fegyelmivel elbocsátotta. Az otthont is el kellet hagynia, a nővéréhez költözött Pestre. A nyugdíjig hátralévő négy évet, takarítónőként töltötte a rákospalotai SZTK-ban. A kettes hálóterem lakói egy férfi nevelőt kaptak, aki minden fegyelmezetlenséget következetesen, szigorúan megtorolt. Feri sohasem tudta meg, hogy Nusi néninek miért kellett elmennie.
Minden évben kiválasztottak tizenkét gyereket, akik a nyári szünetben elmehettek két hétre Zánkára. Abban az évben a végzős nyolcadikosok közül a Simon testvérekre esett a választás, hogy a kísérő tanárnak segítsenek kordában tartani a kisebbeket. Egy délután, Jancsi elment focizni, Feri egyedül heverészett a strandon. Egy lány rakta le mellé a törülközőjét. A legfeltűnőbb rajta, egészen kicsi keze volt.
– Engem vársz?
– Nem is ismerlek.
– Erzsi vagyok. Most már ismersz. A táborban nyaralsz?
– Ühüm.
– Én is. Csupa lehetetlen alak van itt. Képzeld, még javító intézetből is jöttek.
– Nem javító intézet. Gyermekotthon. Én is onnan jöttem.
A lány tekintete elsötétült, szeméből eltűnt a mosoly, mintha lekapcsolta volna.
– Ne haragudj, haza kell mennem. – Mondta, a haza szót kissé megnyomva.
Feri elvörösödött, még soha nem érezte magát ilyen megalázottnak. Jancsi épp akkor ért vissza.
– Ki volt ez? Mi bajod van?
– Semmi. Visszamegyek a táborba.
Szeptembertől Jancsi a helyi szakmunkás-képzőbe járt, Feri Kaposvárra gimnáziumba, ami naponta ötven perc vonatozást jelentett. Eleinte úgy néztek rá az osztálytársai, mint afféle csodabogárra, de idővel megszokták. Nem tudta felvenni a versenyt a városi iskolából jött gyerekekkel, a jegyei sokat romlottak. Egyik tanára meg is jegyezte:
– Nem kellett volna ide jelentkezned. Csak elveszed a helyet másoktól. Az első évben úgyis le fogsz morzsolódni. – Tette hozzá olyan hangsúllyal, ami azt sejttette, majd ő gondoskodik róla.
Délután, az udvaron, az öreg hársfa alatt, ahol nem hallhatta senki, megkérdezte bátyját:
– Szerinted, átiratkozhatnék, abba a suliba ahova te jársz?
Kis szél támadt, a hársfa ágai kusza árnyakat vetítettek a sárguló fűre.
– Ha abba mered hagyni a gimnáziumot, összeverlek. – Mondta Jancsi, nagy sokára, lassan.
Onnantól fogva minden korrepetáláson bent maradt az iskolában. Délutánonként, amikor a többieknek már szabad foglalkozás volt, ő még mindig tanult. Néhány hét alatt felzárkózott, januárra benne volt az első tízben, második év közepére, az első ötben.
Egy ködös márciusi délután ráköszönt valaki a vasútállomáson. Alacsony, rövid hajú, vékony arcú, hegyes állú lány nézett rá, hatalmas, szomorú, szürke szemekkel. Feri emlékezett rá, az előző tanévben, másodikban maradt ki az iskolából. A neve is rémlett, Fábián Editnek hívták, de magában csak Egérkének nevezte.
– Miért hagytad abba a sulit? Már majdnem túl voltál a felén.
– A szüleim akkor váltak. Állandóan balhéztak, nem lehetett tanulni. Azt hittem, észhez térnek, ha otthagyom az iskolát, de csak rosszabb lett. Egymást okolták. Most a vagyonért perelnek. Én, nem kellek egyiknek sem. Gyere, igyunk meg valamit az Utasellátóban.
– Nem iszom, és neked se kéne, Egérke. Emlékszem az apámra. Különben sincs pénzem.
– Egérke? Ez aranyos.
Ugyanarra vonatra vártak, csak Edit leszállt a második megállónál. Másnap, már keresték egymást. Egérke egy raktárban dolgozott, hamarabb végzett, mint Feri, de megvárta vele a későbbi vonatot. Volt másfél órájuk, csavarogtak, beszélgettek. A fiú, úgy érezte, soha, senkivel, még Jancsival se értették meg egymás olyan jól, mint a lánnyal. Gyűlölte a vasárnapokat, alig várta, hogy hétfő legyen, és újra láthassa.
Május közepén, egy szerdai napon hiába várta. Másnap sem jött. Harmadnap leszállt a vonatról, ott ahol Edit szokott. Könnyen megtalálta a házukat, az utcában az övék volt a legnagyobb. Egy darabig ácsorgott a kapu előtt, hátha meglátja a lányt. Ujja már a csengőn volt, végül mégse nyomta meg. Megfordult, és visszakullogott az állomásra. Nem vette észre, hogy az emeleti ablakban megmozdult a függöny. Egérke állt ott, könnyes szemmel. Szökni készült. Szülei, mint két malomkő, feszültek egymásnak, ő meg őrlődött kettejük között. Tudta, ha Ferinek elmondaná, mire készül, a fiú mindent feladva utána menne. Megvárta, míg elmegy, elrakta megtakarított pénzét, és néhány ruhát bepakolt egy táskába. Írt egy cédulát: Elmentem, ne keressetek. Bezárta az ajtót, a kulcsot bedobta a postaládába, kiment az állomásra, és felszállt a Pestre induló vonatra.

Egy évvel később, Jancsi és Feri együtt léptek ki az otthon kapuján. Kevés pénzzel Pestre utaztak, némi kilincselés után, megkapták a régi lakás kulcsait. Mikor kinyitották az ajtót, nehéz, áporodott, dohos szag vágta őket mellbe. Furcsa volt látni az öreg bútorokat. Még a gombfocipálya is úgy volt, mintha az imént hagyták volna abba a játékot. Simonné, hazavárta a gyerekeit.
Kimeszeltek, kitakarítottak, Feri kicserélte az 1968-as naptárat, 1980-asra. Néhány napig élvezték a szabadságot, aztán Jancsi elszegődött a Csepel Művekbe. Kirakat vállalat volt, ott fizettek a legjobban. Előfordult, hogy viszontlátta magát a Filmhíradóban. Nyár közepén megjött a levél, hogy Ferit felvették a Műszaki Egyetem, építészmérnöki karára. Jancsi természetesnek vette, hogy amíg öccse tanul, az ő fizetéséből élnek.
Feri a harmadik félév vizsgáira készült, mikor egy novemberi napon, Jancsi, egy lánnyal állított haza.
– Szevasz, öcskös. Ő Kati, itt fog lakni.
Függönnyel leválasztottak egy kis zugot, a szoba sarkában, de a függöny a hangokat áteresztette. Feri úgy próbált aludni, hogy a párnáját a fejére tette, és az egyetem könyvtárában tanult. Egy idő után, ha Jancsi nem hallotta, a lány gyakran a szemére vetette, hogy nem járul hozzá, anyagilag, semmihez. Feri, kétutcányira, talált egy albérletet, ahol nem kellett hónapokat előre kifizetni. Bátyja, nem értette, miért költőzik el, mikor marasztalta, csak annyit mondott, jobb lesz ez így.
Jelentkezett a józsefvárosi pályaudvarra, éjszakára vagont kirakni. Egy összeszokott brigádba osztották be negyediknek. Társai, két sovány, szíjas, és egy nagydarab, kövér, vörös hajú férfi, alig leplezett fitymálással mérték végig. A nagydarabot a többiek Medvének szólították, ő volt a főnök. Szenet kellett kilapátolniuk, teherautókra. Feri tenyerét egy óra múlva feltörte a nehéz szívlapát. Izmai begörcsöltek. Mikor megállt, hogy kidörzsölje a fájdalmas csomókat, társai összenéztek. A harmadik alkalommal, Medve csendesen rászólt:
– Nem lazsálunk.
Kettőkor tartottak egy fél óra szünetet. A többiek ettek, beszélgettek, Feri elterült, és úgy érezte, soha többé nem tud felkelni. A szünet végén valahogy feltápászkodott izmaiban tüzes acéldrótok. Szénporos arcán, világos barázdákat húzott a verejték. Hajnal felé átesett a holtponton, rátalált egy ritmusra, amivel reggelig bírta. Hazament, gondolta, alszik egy órát, aztán bemegy az egyetemre. Délután négy órakor ébredt fel arra, hogy enyhén rázza a hideg. Felöltözött, vásárolt egy ébresztőórát, nyolc órára beállította, beletette egy tányérba, hogy hangosabban csörögjön, evett valamit, és újra lefeküdt. Este, dobozokat pakoltak láncba állva. Medve másodiknak állította az újoncot, hogy ne kelljen hajladoznia, de rövidesen így is azt érezte, hogy majd’ beszakad a háta. A szünetben az egyik társa, kis, alumínium, homokozó lapátot nyújtott felé, két-fogú vigyorral.
– Holnap, megint szén lesz. Ezzel talán fogod bírni.
– Hagyd békén, Csuma. – Szólt halkan Medve.
Délelőtt az órákon, merev ujjai közül folyton kiesett a ceruza. Ahogy erőltette, felszakadtak tenyerén a vérhólyagok, és összekente a rajzot, amin éppen dolgozott. Később odasütött a Nap, a jóleső meleg elbágyasztotta, elszundikált. Az oktató észrevette, és kizavarta a teremből.
Egy hét után, a vérhólyagok bőrkeményedéssé változtak, izmai hozzászoktak a terheléshez. Egy reggel, Medve magához intette.
– Hé, Kölyök. Nem hittem volna, hogy bírni fogod. Most nyit a Haller piac, le szoktuk öblíteni a port, egy üveg almaborral. Gyere te is.
Feri elment velük, de csak kávét ivott.
Csepelen, a hármas kapu közelében, a HÉV állomásnál, volt egy talponálló. A környékbeliek, csak Zöld Takonynak becézték. A neve, tükrözte a színvonalát. Műszak végén, a gyárból kijövet, a munkások be szoktak állni, egy „pofa” sörre, míg a HÉV-re vártak. Jancsi, is kezdett ideszokni. Eleinte, csak egy korsó sört ivott, később kibélelte vodkával. Az alkohol előhozta apja rossz természetét. Kati rövidesen elköltözött tőle. Feri úgy rendezte be az életét, hogy délután két órára mindig elé ment a gyárhoz. Egy idő után Jancsi munkatársai már várták, hangosan röhögtek.
– Simon! Megjött a nevelőnőd.
Ferinek, gyakran a karjánál fogva kellett elrángatnia, és feltuszkolnia a HÉV-re. Jancsi, ezt senki mástól nem tűrte volna el. Naponta belédiktált nehéz, zsíros ételeket, lángost, tudta, ha jól lakik, már nem kívánja az italt. Így ment hónapokon keresztül, mire a nagyobbik Simon testvér túljutott a nehéz időszakon. Hívta, költözzön vissza az albérletből, de Feri az egyetem végéig nem akart.
– Hátha megnősülsz, aztán cuccolhatok megint.
– Ki az a bolond, aki másodszor is gőzkalapács alá teszi az ujját?
Miután Feri lediplomázott, elhatározták, hogy nagyobb lakásba költöznek. Jancsi túlórákat vállalt, Feri továbbra is járt vagont kirakni. Egy kora nyári hajnalon, mikor feszállt a villamosra, azt számolgatta, hogy nyolcszor kell még jönnie, és együtt lesz a pénz. Úgy érezte, valaki figyeli. Átellenben, egy vasúti kalauznő ült. Bár a haja megnőtt, az egyenruha is furcsa volt rajta, rögtön megismerte Fábián Editet.
– Szia. Már többször láttalak itt, de nem mertelek megszólítani.
– Szia. Nem mertem becsöngetni.
– Tudom.
– Nem múlt el nap, hogy ne bántam volna.
– Azóta kísért a kép, ahogy álltál a kapu előtt.
– Te, Egérke. Lenne kedved folytatni, ami akkor félbe maradt?
A lány, elmosolyodott a régi becenév hallatán.
– Biztos? Munkásszállón lakom, és a sok állástól visszeres a lábam.
A kis pincelakást, másfél szobás lakótelepire cserélték. Edit kevés holmit hozott. Ugyanazzal a táskával jött, amivel elszökött otthonról. A cserére minden pénzük ráment, hónapokba telt mire a lakást berendezték. Jancsi beérte a kisebbik szobával. Először mondhatott magénak egy kis zugot, ahová bánatával, örömével elbújhatott. A fiúk nem győztek csodálkozni, hogy Egérke, néhány aprósággal, milyen ügyesen otthonossá tette a lakást. Fél év múlva, Edit hasa, feltűnően gömbölyödni kezdett.
Akkoriban szerveztek egy napos buszos utakat futball szurkolóknak, hogy kedvenc csapatukat, külföldre is elkísérhessék. Jancsi jegyet váltott egy Bécsbe tartó „Fradi-buszra”. Kérte öccsét, hogy kísérje ki a busz-pályaudvarra. Mielőtt felszállt, szokatlan módon, hosszan megölelte. Jancsi játszani szerette a focit, nem nézni. Soha életében nem volt meccsen. Feri tudta, bátyja nem jön vissza többet. Az öreg Ikarus jóllakott szusszanással zárta ajtóit, fekete füstpamacsot köpött, és lassan kigördült az Engels térről. Feri hosszan nézett utána, és először, mióta anyjuk otthagyta az intézetben, elmorzsolt egy könnycseppet.

Egy borongós, júniusi, vasárnap délután, a villamos fáradtan döcögött Rákospalota felé. Kevesen utaztak rajta, a végállomáson már csak hárman szálltak le. Egy szikár, húszas évei végén járó, korán kopaszodó férfi egy alacsony, barna hajú nő, és egy szalmaszőke három év körüli kislány. A férfi cédulát vett elő a zsebéből, megnézte mi áll rajta, és tétova léptekkel elindult.
– Tudod, merre kell menni? – Kérdezte a nő.
– Remélem.
Keskeny udvarok mélyén megbújó alacsony házak között haladtak. A férfi egy rozsdás kapu előtt állt meg.
– Ez lesz az.
Megnyomta a csengőt. Néhány pillanat múlva kinyílt az ajtó, és agy öregasszony nézett ki rajta.
– Kit keresnek? – Kérdezte gyanakodva.
– Csókolom, Nusi néni. De nehezen akadtunk a nyomára!
Az öregasszony, neve hallatán előrejött, közben összehúzott szemmel töprengett, kik lehetnek a jövevények. Mint a napfény, terült el arcán a mosoly.
– Feri! Simon Feri!
– Csókolom. – Köszönt újra a férfi. – A feleségem, Edit, a kislányunk, Eszter.
– Gyertek be.
Az ajtóban Ferinek le kellett hajolnia, hogy ne verje be a fejét. A konyhában ültek le.
– Jancsi? A bátyád miért nem jött? Kettőtök közül, mindig ő volt a vagányabb.
– A múlt héten jött tőle levél. Melbourne-ben él. Képet is küldött.
A fotón Jancsi volt, egy filippínó asszonyka, és egy pufók, tejeskávé színű csecsemő.
Néhány héttel később, szombat délután Feri a kaput festette, Egérke a virágágyást kapálta, Nusi néni az árnyékban üldögélt, Eszter mellette játszott a fűben. Csigákat terelgetett egy karámba, néha csengő hangon korholta őket.
– Meg vagytok ti bolondulva!?
– Megérte. – Mondta ki hangosan gondolatát az öregasszony.
– Mi érte meg, Nusi mama? – kapta fel a fejét a kislány.
Az öregasszony nem válaszolt, csak mosolygott.

Öreg legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?