A táncosnő

A táncosnő

A tizenhét éves Zita átölelte Ibolyát, aki épp aznap töltötte tizenötödik évét.
– Isten éltessen, Ibi. Ezt küldte neked ajándékba a kedvenc oroszlánod – mondta és büszkén felmutatta jobb karját, amelyen egy dupla karmolás volt látható. Rajta a vér még alig alvadt meg.
– Bahar? Ezt Bahar csinálta?
– Igen. A szerelmed. Nyugi, ő nem így gondolta. Véletlen volt.
Ibi örült, hogy nővére nem haragszik Baharra, hiszen az egy nagyon szeretetre méltó nőcske. Szultánról még inkább el tudta volna képzelni, hogy megharagszik, mert erős fiú és gyakran felhorkan, ha Bahart védelmébe akarja venni.
Sokféle állat volt a Nagycirkusz háta mögött. Zita porondon is sokszor járt velük, de Ibolya csak látogatni és kényeztetni ment hozzájuk. Szeretetből. Micsoda élmény, ha az ember félelem nélkül simogathat egy oroszlánt….

Az évek során azonban a szülők szigorának köszönhetően a két lány, sok-sok munka után, eljutott a színházak dobogóira. Táncoltak. Egyre kevesebb kapcsolatuk volt szeretett barátaikkal, az állatokkal.
A tánc lett megélhetésük eszköze. Tánc, zene, reflektorok, ragyogás és fanfárok…
Persze, nagyon nehéz volt munkát találni, hiszen a balettesek-táncosok világa különös világ. Nehéz bizonyítani, nehéz színpadra jutni, de még nehezebb színpadon maradni.
Ki kellett találni, hogyan lehetne pénzzé tenni a Balettintézetben töltött nehéz éveket.
Ki is találták, de az ötlet nem ígért könnyű jövőt. A Nagycirkusz, a revü ragyogása, nem olyan, amilyennek kinéz.
Azután jöttek a külföldi szerződések.
1970 nyarán először Hamburgban léptek fel egy revüben, azután szinte szünet nélkül jöttek a további szerződések.

*

Amikor a hold kivilágít a vonuló felhők mögül, szép látvány, de leleplezi azokat, akik megpróbálnak elbújni. A sötét bajor éjszakában egy erdő szélénél Mercedes parkolt. A kocsiban sötét volt. Két fiatal nő pihent a hosszú út után. Egyikük suttogott:
– Mielőtt elalszunk, azért mégis meg kellene ennünk legalább az egyik szendvicsünket.
– Jó, de akkor reggelre már csak egy marad. Egészen Kasselig.
– Igen, de különben nem tudok elaludni.
– Ez a spórolás átka. Gyűjtögetünk, de legalább a fellépéshez maradjon erőnk. Táncolni nem lehet üres gyomorral.
Zita és Ibi másnap, vasárnap délután érkezett meg a kasseli munkahelyhez. Ilyenkor nyugalom volt, mert vasárnap sehol nem kellett dolgozni. Fáradtak voltak, de egy óra alatt sikerült előkeríteni, akitől megkapták a szállásuk kulcsát. További óra volt, amíg megtalálták a kijelölt lakást és elhelyezték holmijukat. Természetesen az előző lakók hatalmas rendetlenséget és sok mosogatásra váró edényt, főleg poharat hagytak az asztalon.
Nyár lévén esténként kétszer is színpadra mentek. Este nyolckor volt egy rövidebb, éjfélkor pedig egy hosszabb műsor. A kottákat gondosan kikészítették. Hétfő délután próba a zenekarral. Soha nem tudni, mekkora együttes, mennyire ügyesek. Fontos, hogy a tempó tökéletes legyen, különben kitáncolhatják a lelküket, akkor is leégnek. Hétfő, kedd: Kassel, péntek, szombat: Hannover. Szerdára kaptak egy fellépést a belga határnál, de arra őrültség lett volna vállalkozni. Erre azt mondták nekik, hogy várhatják, mikor hívják őket legközelebb. Ilyen az, amikor az ember nem fogad fel ügynököt. Az rengeteg pénzt vinne el.
Érthetetlen, hogyan voltak képesek jó négy éven át kapcsolatokat teremteni, akrobatikus táncukkal annyi sikert elérni és autózni, autózni, ébren maradni, autózni…
A két lány sokat sírt, mert amint „civilben” mutatkoztak a közönség, vagy akár a személyzet előtt, máris kapták a gusztustalan ajánlatokat.
A legboldogabb pillanatok azok voltak, amikor a közönség kiabált és tapsolt, meg az, amikor már ketten ültek a kocsiban és baj nélkül elindulhattak a következő város felé.
A negyedik év végén Zita komoly tekintettel fordult húgához.
– Ibi. Ne ijedj meg, de én be akarom fejezni a táncot.
– Micsoda?
– Igen. Én nem tudom ezt tovább csinálni. Átmegyek, vissza az állatokhoz meg Antihoz.
– Megint? Idomárnak?
– Igen, de te táncolhatsz, ha akarsz. Utazhatsz velünk. A tánc nagyon sokat kiszed belőlem. Sokszor már erőlködnöm kell, hogy meg tudjam csinálni…

Még táncoltak három hónapig, mert a lekötött fellépéseket nem lehetett lemondani, de azután már semmi sem volt a régi. Zitát megismerte és hamarosan elfogadta a legtöbb állat, akikkel újra dolgozni kezdett, így elég jól érezte magát a változás utáni időben. Húga egyedül táncolt, de egyáltalán nem érezte jól magát. A szokott tapsviharokat egyedül nehezebb volt kitáncolni.
Ibi egy év múlva befejezte az utazó életet, de még a táncot is. Évek óta nem utazott egyedül, pláne nem vonaton.
Az első hónapokban még írt egymásnak a két testvér, de csak néhány rövid levelet. Többnyire nem volt fontosabb közlendőjük. A két testvér között, ha nem is örökre, de megszakadt a kapcsolat.

A sok spórolás-koplalás most adott egy kis nyugalmat, hiszen a Magyarországra hazatérő Ibinek volt elég pénze, semmi nem sürgette, hogy munkát találjon. Volt háza, autója és…ideje.

Csak hát Ibi nem volt az a fajta, aki otthon üldögél és semmit sem csinál. Nem szokott csendes élethez.

– És mit gondol, milyen munkát végezne nálunk – kérdezte Ibit a személyzetis, amikor a lány már két hét pihenő után munkát keresett egy zajos gyárban. A személyzetis idősödő asszony volt hosszú, rózsaszínre lakkozott körmökkel. – Itt az emberek csupa fizikai munkát végeznek, hát mi lenne az, amit maga…?
– Kérem, én arra gondoltam, hogy ha elvégezném a gyors- és gépíró tanfolyamot – itt az asszony máris széttárta a karját, de a lány nem engedte szóhoz jutni -, az irodán sokat segíthetnék és hadd említsem meg, hogy a magyaron kívül jól beszélek angolul és németül. Bejártam egész Európát.
A személyzetis azt hitte, hogy a lány ugratja, vagy egyszerűen csak próbálkozik. A hetvenes évek közepén nem sokan dicsekedhettek ilyen felkészültséggel.
– Eddig mivel foglalkozott?
Ibolya erre a kérdésre már előre kigondolta, hogy messziről kerüli a „táncosnő” kifejezést.
– Baletteztem. Nagyon sokat utaztunk.
– És miért hagyta abba?
– Feloszlott a társaság.
– Dehát itthon sok színház van.
A lány tudta, hogy a személyzetis a „kiöregedtem” szót szeretné hallani, de ezt az örömöt nem adta meg neki.
– Nos, elegem van a kézcsókokból, a tapsból, a reflektorok és fanfárok világából. Nyugalmat és munkát szeretnék. Vagy inkább így mondom: dol-goz-ni szeretnék.
Az asszony teljes egy percig lapozta az előtte fekvő papírokat. Valójában azon gondolkozott, mit is mondjon ennek a gyönyörű, fiatal nőnek. Valaki, aki kemény munkára szánja magát, ő nem gördíthet akadályt…
– Kérem szépen – szólalt meg halkan az állást kereső táncosnő. – Én keményen dolgoztam a kapitalizmusban, de most itthon szeretném megmutatni, hogy képes vagyok…
– Jó, jó! Fel van véve. Elküldjük egy gyors tanfolyamra, de mennyire tudja a német nyelvet?
– Folyékonyan beszélem. És az angolt is…
– És az írás?
– Mindkettő.

Ibit egy évvel később kikérte az Állatkert igazgatója. Nem volt könnyű, de arra hivatkozott, hogy német-angol nyelvtudással rendelkező nőt keres, akinek azért még egy kis megjelenése is van. Államérdek. Állatokat kaphatnak külföldről és csak a szállításukért kell fizetniük. A nyomaték kedvéért a minisztérium is leiratot küldött Ibi munkaadójának.

Néhány hónappal később valaki telefonált az Állatkert személyzetisének, hogy csak egy kis időre adtak kölcsön a Kertnek egy Ibolya nevezetű fiatal nőt, aki jól beszélt nyelveket. Még egy kicsit franciául is tudott.
– Csak Ibolya? Kiről van szó? – jött a kérdés.
– Nincs előttem papír, de Ibolya volt, az biztos.
– Igen. Van itt egy, de ő kiszálláson van. Szakértője az állatoknak. Országos jelentőségű feladatot végez. Nem tudjuk csak úgy, hirtelen elővenni. A miniszter is örül az ügyességének.
– Köszönöm. Köszönöm, de azt hiszem, mégsem az az Ibolya lesz, akire én gondoltam. Állatok szakértője az én rumlis gyáramban…?

Pedig igenis, az egykori balettes, a táncosnő, Ibolya volt az, aki most éppen Felsőabonyban járt. Meleg volt a nyár. A még fiatal nő, aki jól beszélt németül és angolul, a telep tulajdonos-vezetőjének és három gondozónak kíséretében sétált a ketrecek között. Készítette jegyzeteit a látottakról, az állatok hangulatáról, ellátásáról és néha kérdéseket tett föl. A fantasztikus nyíregyházi élmények még el sem engedték állatokat szerető lelkét, amikor Köpeczky úr, az abonyi főnök, rámutatott a kifutóban szundikáló két oroszlánra. Ibi bólintott, de a szokásos mosoly most lefagyott az arcáról. Megkövülten nézte a két állatot.
– Mit csinál!? – A kísérők úgy ugrottak Ibi után, mintha bűnözőt üldöznének. A fiatal nő átszökkent a veszélyt jelző, kifeszített vörös szalag fölött és gyors léptekkel máris az oroszlánok rácsánál termett. Jobb karját vállig benyújtotta a rácsok között és sok szeretettel így szólt:
– Bahar. Szultán.
A két oroszlán felkapta a fejét. Régen mozdultak már ilyen frissen. Felálltak és odasiettek Ibihez. Két oldalról dörgölték fejüket egykori barátjuk kezéhez. Valami hangot is adtak. A lány szeméből könnyek csordultak ki.
Az igazgató egyik kezét szájára szorította. Nem értette a jelenetet. A három gondozó válla összeért. Nem akartak megmozdulni, nehogy bosszantsák a két állatot.
Erre persze nem volt szükség.

– Ihatnánk egy kávét? – kérdezte Ibi, amikor átbújt a vörös szalag alatt. A férfiak magyarázatot vártak erre a váratlan eseményre. A magyar állatkertek alkalmi ellenőre is tudta ezt, ezért elmesélte, hogy már leánykora óta, még a cirkuszból ismeri a két oroszlánt. Az emberek ámulva hallgatták a történetet.
– Értem és így van – mondta a kis állatkert tulajdonosa. – Mi a Fővárosi Nagycirkusztól kaptuk a két idős oroszlánt. Maga azonban nagyon ránk ijesztett.
A kávék ott gőzölögtek az asztalon.
– Bocsánat az izgalomért, de akkor most értik: nem várhattam. Legszívesebben megöleltem volna őket.

A következő hét elején Ibi az ebéd mellett mondta el az országban szerzett benyomásait az Állatkert igazgatójának és jelezte, hogy mindent pontosan leírt a jelentésében. Közben a személyzetis is asztalukhoz ült.
– Na? Maga az, Ibolya?
Ibolya bólintott:
– Jó napot kívánok.
– Telefonáltak az előző munkahelyéről. – Ibi kíváncsian nézett az asszonyra. – Szeretnék visszakapni magát.
– Pedig én szívesen maradnék…
– Akkor nem sok értelme lenne szürke írástudóként unatkozni egy olyan zajos gyárban. Itt legalább igaziakkal van dolga.
Mindhárman egymásra néztek, elmosolyodtak, majd hangos nevetésbe kezdtek.

Göteborg, 2019.

PiaNista legutóbbi művei (összes megtekintése)




Vélemény, hozzászólás?