Kérjük jelentkezz be vagy regisztrálj az oldal összes funkciójának használatához!!

Festék

FESTÉK

Még egy lehelletnyi rúzst igyekezett szétkenni már így is cseresz-nyevörös, szépen ívelt, mégis lágy ajkain, mogyoróbarna gyé-mántként csillogó, szép, és kifejező szemét pedig hogy csupán még jobban magára irányítsa a figyelmet fekete szénszerű tussceruzával húzta ki, és csinált magának a két szeme végénél egzotikus, királynői fecskeszárnyat. Az egy-két hollófekete tincset elsimított a homlokából, és hogy elegáns tartásának enyhén, nem túl feltűnően hizelegjen egy kicsit megperdült párszor a tükör előtt, hogy ezzel is talán önmaga számára elhitesse: igenis ő még így is szép, mert a belső lelke mélyén szüksége volt erre a sza-vakkal alig kifejezhető lelkiismereti megerősítésre.
– Szép vagyok, mit gondolsz? – kérdezte érdeklődve amint tükör-be pillantott saját jól beállított tükörképét, amely most mint va-lami automata gép ugyanazt mondta fel, amit kiejtett.
Megpördült újfennt, majd ismét csodálkozva, még ellenállhatat-lanabbul elmosolyodott, azzal az apró, kis, jellegzetes gödröcs-kével a szája szegletében.
– Azt hiszem megteszi! Te is így gondolod? – a tükörkép bologató mozgást végzett szabályosan, mint a biztonság, és megerősítés néma zálogát.
Ki volt most egyszerre ez a magával ragadó, és elbűvülő, szinte túlvilági, angyali, és rendkívüli hölgy, aki saját magát kellett, hogy hitegesse, hogy szépnek, és kívánatosnak tartsák?
Forró lett egyszerre a vérkeringése a hirtelen izgalmak dacára, hogy most végre-valahára egyedül ő töltheti be a házigazda sze-repét. Halántéka lüktetett, általában ez olyankor megszokott mi-kor erős migrénes fejfájás kezdi gyötörni védtelenül maradt ál-dozatait.
– Azt hiszem készen állsz a feladatra! Nem félj semmitől! Ezek kedves, barátságos emberek! Ugyan mi baj történhetne?! – mon-dogatta hangosan magának, míg kiment a fürdőszobai elzárt ma-gányából, hogy nem sokkal később már otthonába engedhesse az emberekkel is bereszthető, nyüzsgő, pezsgő külvilágot.
Az adott gépkocsikból – össz-vissz ha kettő tévedt a felhajtóra -, népes, kis társaság szállt ki, hogy üdvöljék kissé még mindig megszeppent házigazdájukat.
– Szervusztok! Jól utaztatok?
– Mi köszönjük szépen megvagyunk, csak érted aggódtunk na-gyon! – harsogott bele érdes gyémánt hanggal egy idősebb úr a levegőbe, mintha csak otthon lenne.
– Kerüljetek csak egészen nyugodtan beljebb! No, gyertek csak! Bátran, bátran!
Micsoda öröm volt most ez a felejtheetlen pillanat, micsoda örömteljes kacagás! Még a halandó napsugár is megcsillantotta utolsó, lényegretörő fényeit, hogy visszacsalogathassa talán még egyszer utoljára az égre a fény glóriáit, melyek szilánkokként fé-nyeskedtek, és ragyogtak tovább. Mintha az egyik kissé tétovább, és félszegebb fiatalember – maga is poétalelkűletű -, félt, sőt, szemlátomást rettegett volna belépni a házi ,,szentély” területére, mert vonyító, szomorkás állathangokra lett figyelmes.
– Bocsássatok meg Szuszinak, de még nem kapott enni, és hozzá van szoktatva a vacsorához! – felelte az elragadó, ifjú hölgy, akin gyönyörűséges estélyi ruha feszült, mely most halhatatlan ele-ganciával ruházta fel. – Ne haragudj Balázs, de te miért is áldo-gálsz még a kapuban, mondd csak?!
A félelmet árasztó fiatalember bizony nemcsak, hogy kellő tévol-ságtartással figyelte az események menetét, de erősen meg volt arról győződve, hogy ahol háziállat is van, abból – legalább is a számára, még semmi jó nem származhatott. Épp ezért egyre csak topogott, és igyekezett illedelmesen, és szerényen hallgatni. A bájos hölgyemény közelebb ment, hogy megtudhassa végre a ok okozati összefüggések helyenként igen bonyolult, és szövevényes láncolatait. – Na, mesélj csak! Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent! Ugye tudod? Bocsáss meg egy pillanatra! – azzal hátat fordított, de nem szándékosan, hogy a többi vendégét eligazítsa:
– Addig kérlek menjetek be az előszobába, én is azonnal ott le-szek!
A fiatalember akinek kisebbfajta súlyfeleslege volt, most érezte, hogy az adott pillanat melyet agyában már többször leforgatott, és eltervezett talán végképp nem tudni, hogy kedvez-e a roman-tikának, gyorsan előkapott egy szépen feldíszített virágcsokrot liliomokkal megtűzdelve, és letérdelve átnyújtotta, mint halhatat-lan, és megbecsülni való érzelmeinek biztos, és egyetlen zálogát.
A bájos hölgy gyönyörű szembogara hirtelen kitágult a nem várt, ugyanakkor kellemes meglepetés láttán, mert kisebb ideig szó-hoz sem jutott.
– Huha! Mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű csokrot?! – érdeklő-dött. – Csak nem lemaradtam valamiről.
A félszegen toporgó fiatalember csupán annyit mondott, hogy azért kapja mert igyekezett minden helyzetben a leghelyesebb, felelős döntést meghozni, és mert mindig ragaszkodott saját er-kölcsi becsületességéhez.
– Mert megtudott embernek maradni drága hölgyem! – azzal, kézcsókkal illette a könnyű, és törékeny hattyúszín kézfejet.
– De miért is álldogálunk még mindig itt? Ne haragudj, de furdal a kíváncsiság!
– Ne tessék udvariatlanságnak tekinteni, de halálosan félek min-denfajta állattól: különösen a macskáktól, és a négylábú ebektől.
A hölgyből most hirtelen leszakadtak azok a bizonyos kellemet-len, és irritáló kősziklák, melyek eddig feszítették mint a stressz benső énjét, és megadóan, és részvéttel, önkéntelen elmosolyo-dott.
– Jaj, te szegény butuska! Tudod, ezek a kutyusok nem bántják az embereket! Egészen nyugodtan bejöhetsz, és csatlakozhatsz a többiekhez! Ne haragudj, hogy megint hátat kell fordítsak neked, de betenném ezeket a virágokat a vázába, ha megengeded, mert a végén még elhervadnak! De gyere nyugodtan mellettem, akkor biztosan nem fog bántani Szuszi.
A fiatalember, akin csak most látszott talán igazán, hogy egy világ dőlt össze benne, némán, megadóan, de tartós, és még fokozha-tó rettegéssel követte slasszézva háziasszonyát, aki, hogy mérsé-kelje, és tompítsa valahogy a stressz, és a vérkeringést növelő idegeskedést bátran belekarolt, és fölvezette a fiatalembert a bejáróig.
– No, hát itt is volnánk! Ugye nem is volt annyira szörnyű? – mo-solygott gyönyörű, gyöngyházfényű mosollyal, és abban a pilla-natban a fiatalember szíve tökéletesen elvesztett…
– Ne haragudj, de akkor gyorsan vízbe trszem ezeket a gyönyörű-ségeket, és megnézem, mit csinálnak a többiek! Addig is kérlek egészen nyudotan érezd magad otthon. – elviharzott, de nem feledkezett meg róla, hogy bátorítólag még egyszer meg ne szo-rítsa az egyetemesen átizzadt tölgyfavastag tenyeret.
A fiatalember vett egy-két mélyebb, és kellemetlen lélegzetet, mert időközben jött csak rá, hogy jelentős lélegzet nyomja a bel-ső tüdejét, ami jelentős, szúrós fájdalommal párosult. Bement a fürdőszobába, melyet könnyű volt megtalálni, mert közvetlenül az előszoba végén volt. Belenézett ugyanabba a tükörbe, melyet nem sokkal ezelőtt, még a csinos hölgy is használt, majd feltette magának a megkerülhetetlen kérdést: – Mi a célod, mondd?
A nappaliból a szokásos vendégváró italok, és kellőképpen párolt aperitifek elfogyasztását követően nagyon jól, és fergeteges han-gulat kerekedett: látszólag már majdnem mindenki kellőképpen megfeledkezett a félszeg fiatalemberről, amikor az idősebb, kicsit hetvenkedő, és komiszul kötekedő úrnak szöget nem ütött a fe-jében a felismerés, hogy hiányzik egy fontos személy a társaság-ból:
– Hát ez a hóbortos Balázska már megint hova bújhatott? Ti tud-tátok? – fordult oda az egybesereglett többiekhez, akik tanácsta-lan széttárt kezekkel adtak egyetemes, nemzetközi jelzést arra vonatkozóan, hogy fogalmuk sincs. – Ez a kis szerencsétlen fél az állatoktól, mert világ életében városi gyerek volt! – azzal egy jóko-ra adagot húzott a teletöltött szeszes poharából. Szinte maga is érezte, hogy visszafojtott, tűzes pokolként, folyékony lávafolyam-ként égeti a csorgatott szesz, amint végigszánkázott a nyelőcsö-vén. S ez most belsőséges, jó érzéssel töltötte el.
– Már megbocsáss drága Ferikém, de nem gondolod, hogy ez igazságtalanság volt! Hát hogy szabad egy fiatalembert ennyire lenézni, csak azért mert félelmei vannak? Szerintem, ha kicsit jobban körülnézünk a te lelkedben is vannak taargatnivaló félel-mek, melyekkel még mindig nem néztél szembe! Vagy talán téve-dek? – vetette oda ellenérvként az egyik hölgy Búbos Ferencnek, aki üzleti sikerességét ellenállhatatlan modorának, és nem mel-lesleg hasznos kapcsolatainak köszönhette; legalább is, ő úgy gondolta.
– Én csupán azt mondtam drága Nóra, ha ez a kis emberke nem tanulja meg a létezés farkastörvényeit, hát akkor sohasem lesz belőle talpraesett, igazi férfi!
– Úgy! szóval neked a talpraesettség a belevaló karakánságnál kezdődik, és nem az számít, ha egy férfi is ki meri mutatni az ér-zelmeit? – fordult oda egy másik jampec kinézetű suhanc, akiből csak úgy áradt a jókedv. Hogy mitől lehetett ennyire jó kedve az kétséges maradt.
-Én csak azt mondom! Hogy a mi családunkban személy szerint sohasem láttam volna, hogy az apám, vagy a nagyapám bármikor is elpityeregte, vagy elbőgte volna magát, és még anyámék is vas-akaratossággal tartották magukban a rendet. Amikor meghalt az apám, anyám annyira erősen mutatta magát, hogy még a halotti tor után éjjel sem nyikkant egyetlen vakkantásnyit sem! Hát vegy-étek csak tudomásl, ti kifinomultak! Én sem nyavalygok, és nem is sopánkodok, mert szerintem az igazi gyász az majdnem hangta-lan, és néma! – azzal tüntetően helyet foglalt magának az egyik fotelben.
A fiatal hölgy most töltött egy kis bodzaszörpöt az egyik kristály-pohárba – mert a gondos kiszolgálásra mindig is nagy hangsúlyt fektetett -, és készségesen bevitte az előszobába, mert abban bízott, hogy különös pártfogoltját, még ott találja.
– Balázs… Balázska… Balika, hol vagy? – kérdezett bele a döbbent csöndbe, s miután választ nem kapott, de ehelyet egy bújócska kellős közeépben találta magát, amiben ő volt a kereső, hát ideje volt megkeresnie furcsa, hóbortos cimboráját.
– Hol vagy? Ipi-apacs, kérlek gyere már elő!
Addig-addig kérdezte, szólongatta, míg meg nem találta a fürdő-szoba melletti, szinte csak a takarítóeszközök befogadására al-kalmas mellékhelységben kuporogva a wc-deszkán üldögélve.
– Hát te meg mit keresel itt? – vonta fel szépséges, kormozott szemöldökét. – Már mindenki a nappaliban van, és készülődik a vacsorához, te meg itt kuksolsz a sötétben? Mit csinálsz te itt?
A fiatalemberen elősen meglátszott az állatok okozta tüntető, és stresszelős félelem, mert mintha gyógyszert vett volna be, erősen rázta a hideg: mintha hőemelkedés gyötörte volna, és sírógörcs. Véreres szemein igencsak meglátszott, hogy a a külvilág felé mu-tatott szelíd, és védtelenített arcában egy árván maradt kisgyerek tekintete reszket.
– Hát veled meg mi történt Balázsom? – letérdelt hozzá úgy ahogy, bár maga is tudta, hogy az adott mellékhelység bizony túlontúl szűkös efféle kényes műveletek végrehajtásához. Gyön-géden megfogta kezeit, mint aki őszinte, és csupaszívből jövő vigasztalásra szánja el magát, és most hamvas gyümölcs arcához érintette lágyan. – Te szegény, szegény kis fiúcska! Lágyan rész-rehajlón megsimogatta már erősen ritkulásnak induló, sötétbar-nás fürtjeit.
Lassan, óvatosan felsegítette, és az ember nem is hihette volna, hogy jó két fejjel magasabb, tölgyfakarú fiatalembert akinél bá-rányabb, és jámborabb ember talán még nem is létezett a földön most a védelemre szoruló csecsemők vigasztalásával nyugodott bele a pillanatok megszépítő varázslatába, hogy végre együtt le-het azzal, akiért a tulajdonképpeni este gyakorlatilag létrejött.
– Támaszkodj csak rám bátran! Gyere segítek! Csak megkérlek rá ne hagyd el nagyon magad, mert mindent azért én sem bírok ki! – hosszú, pufók, és termetes karjain át gyöngéden átfonta a maga kezeit, becsúsztatta a hónalj alá finoman, és lépésekben megin-dultak a nappali felé.
– Nagyon szégyellem magam drága hölgyem – felelte -, én igazán nem is tudom, hogy mi volna most a legjobb döntés? – próbált szabadkozni.
– Ugyan! Azért nem illik sajnálkozni, mert valakinek vannak még szívből jövő, és őszinte érzelmei! Ez becsülni való dolog, még ak-kor is, ha egyesek szerint a férfiak többsége nem mutathat sem érzelmet, sem pedig szánalmat. – Tovább segítette lépésekben haladva. S ahogy most megadón egymásra néztek, a pufók fiatal-ember ezzel a semmivel sem összehasonlítható kisfiús, megseb-zett tekintettel, és a finom, bájos hölgy a maga mindig bátornak mutatható karakán jellemével mintha képtelenek lettek volna elhinni, hogy szívük táján bizsergető, melengető érzések kelet-keztek.
– Hát ti meg hol jártatok? – kapta fel a fejét az idősebb úr, aki néhány perccel ezelőtt tüntetően, és tiltakozva a nappaliba vo-nult, ezzel is erősítve tudatos, kissé szemtelen kirekesztettségé-nek egyetemes érzetét.
– Semmi probléma sincs! Az úr egy kissé megszédült, mert bizo-nyára nem bírja tulzottan az erős bozdaszörpömet, és egy kicsit megfájdult a feje, de már semmi gond nincs! Igaz-e?! – nézett bátorítón farkasszemet a hölgy Balázzsal.
– Igen, köszönöm kedvességét, már jól vagyok! Jól érzem magam! – de ez az utóbbi hevenyészet kijelentés csupán a társaság többi tagjának szólt. Valójában bensejét teljes mértékben megfertőzte egy boldogságot termelő, eddig ismeretlen kórokozó, a szerelem, amivel – miután még soha nem érzett ilyet -, nem igen tudott vele mit is kezdeni!
– Hát, amennyiben az úrral minden rendben van, úgy mi már el-költöttük a vacsoránkat, ha szabad! – nyilatkozta tüntetőn.
– Nem baj! Tudják nem is vagyok igazán éhes! Sokkal inkább sze-retném élvezni most már kellemes trásaságuk légkörét! – azzal fogott egy kisebbfajta süteményestálat, és helyet foglalt az ablak mellett, ahonnét a kutyákat is szemmel tarthatta…
– Ha megengedi én nagyon szívesen beszélgetnék még önnel Ba-lázs egy kicsit! Csatlakozhatok? – állt meg előtte, és most leírhata-tanul érett, és csinos hölgy benyomását keltette, akinek sokkal fontosabb az, hogy apránként, mint az érett nektár mézet fejtse meg az emberi gondolkodás mélyebb, tartalmasabb mozgatórú-góit, és ezáltal jobban kiismerhesse az emberi, esendő jelleme-ket!

Latest posts by Tasi83 (see all)




  • 1 hozzászólás ehhez: Festék

    1. Itt is az a helyzet, hogy rengeteg fölösleges elválasztójelet bemásoltál valami buta szövegszerkesztőből.
      És szintén vannak egyéb durva elütések is, “szép” számmal.

      például:
      “mellékhelységben” : az olyasmi, mind az ‘alfalván’? 🙂

      Javítsd kérlek, mert így roppant bosszantó olvasni a műveidet…

    Szólj hozzá!