Igen-nem

Helyszín: rendkívüli eleganciájú színházterem, ahol a legnagyobb művészeti díjak átadása és kötetlen beszélgetés zajlik, élő tévéadásban. Telt ház, közel 400 néző. Az exkluzív minőségű anyagokból összeállított, modern színpadon ketten ülnek. Egyikük, az extrovertált, sármos, lenyűgözően kommunikatív műsorvezető, aki civilben amatőr táncos és festő, valamint a semmiből az irodalmi élet legmagasabb csúcsaira röppenő író, akinek “Igen – Nem” című regénye elnyerte a legnagyobb díjat.

A műsorvezető szólal meg. Köszönti a nagyérdemű közönséget és többször kéri őket, hogy üljenek vissza a helyükre. Közben a kezével, mintha labdát nyomna a víz alá, lefelé pumpáló mozdulatokat tesz – azt jelezve ezzel, hogy a tapsból is megárt a sok. A nézők – féltucatnyi ember kivételével, akik szótlanul és kifejezéstelen tekintettel ülnek – továbbra is felállva tapsolnak, sokuk hangosan “bravó”-zik is. Hosszú percek óta ez megy, a műsorvezetőnek már kétszer szóltak a bal fülébe illesztett adón keresztül, hogy kezdje végre el, így – bármennyire lenyűgöző is – mosolya egyre fagyosabb. Hirtelen ötlettől vezérelve a mellényzsebébe nyúl és egy könyvet vesz elő.

– Felolvasok – szól bele hangosan a mikrofonba. – De csak ha leülnek – teszi hozzá, bal kezének mutatóujját magasra emelve. A könyv, amit előkapott, félig fekete, félig fehér borítójú. A fehér részeken fekete betűkkel az Igen szó, a fekete részeken fehér nyomással a Nem szó szerepel. Más nincs a borítón. Sem a szerző neve, sem semmi egyéb információ.

Mintha varázsütésre tenné, a tömeg egyetlen pillanat alatt elhallgat és leül. Mindenki – aki most ült le – csillogó szemekkel, pisszenés nélkül figyeli a történéseket.

A műsorvezető is leül. Bal lábát keresztülveti a jobbon, a könyvet ráteszi és találomra kinyitja valahol. Belepislant, felemeli a tekintetét és a közönségre néz. Kivillantja hófehér fogait és igen visszafogottan, bár annál magabiztosabban közli a nézőkkel:
– 292. oldal.
A kamera egy pillanatra az íróra közelít. Vajon hogyan fogadja a hírt? Az író hétköznapi vonásai betöltik a képernyőt. Az látszik, hogy a művészen nincsen smink és az, hogy végtelen szerénységgel fogadja a bejelentést.
Döbbenetesen rövid idő alatt valami egész hihetetlenül borzongató feszültség jelenik meg a teremben, a koncentráció már-már kézzel fogható. Emellett szinte érezni: a közönség pontosan tudja, mi van a 292. oldalon és mégis alig várja, hogy hallhassa.

A műsorvezető tökéletesen intonálva a szavakat olvasni kezd. Látszik rajta, hogy mennyire fontos ez neki.

A következőket olvassa:

– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!
– Jenő: – Nem!
– Jani: – Igen!

A hatás leírhatatlan. A teremben ülők majd’ mindegyike intenzíven reagál. Az érzelmek és a tűnődések kavalkádja megtelíti a termet, a megélések a teljes apátiától a katartikus extázisig mozgó skálában sem jeleníthetők meg.

A tévéstáb zseniális megoldással 3 részre osztja a képet. Az egyiken a közönség soraiban ülőket pásztázó kamera képe látszik, a másikon a műsorvezető-sztár, amint a meghatottságtól a könnyeit törölgeti, míg a harmadikon a mérhetetlen szerénységgel ülő író, akinek változatlan vonásai mögül is érzékelhető a zsenialitás felsőbbrendűsége.

A közönség nem tapsol. Az itt és most már illetlenség lenne. Kisvártatva, leküzdve érzelmi viharát, a műsorvezető szólal meg:

– A mű lényege, a központi tartalma, a szinopszis veleje itt van. Ebben a néhány sorban. Fantasztikus és tökéletes. Letisztult és felülemelkedett. Részletekben nem elvesző és azonnal lényegre tapintó. Mégis, azt gondolom, hogy meghagyja a személyes teret az olvasónak és ez által az szabadon értelmezheti a történetet, olyan asszociációk nyílnak meg, mint még soha, egyetlen mű kapcsán. Egyetért? – fordul a művész felé.
A kamera ráközelít: a művésznek a szeme sem rebben. Arckifejezése változatlan, folyamatos merengést és elmélyülést közvetítő. Halkan szólal meg, a technikus a maximumig nyomja a hangerősítő potméterét, hogy a szavak hallhatók legyenek:

– Nehéz vitatnom, mégis azt gondolom, az én véleményem nem számít.
– Igen! – mondja ki határozott bólintással kísérve véleményét a műsorvezető. A tökéletes mű és a tökéletes nézőpont. Erről is írtak a kritikusok. “A művész, mint a legtökéletesebbre csiszolt lencse, amit valaha megalkottak. A kép, ami így készült, rólunk, emberekről, akármekkora nagyításban is élethű és teljes mértékben torzításmentes.” El sem tudja képzelni, mennyire megerősített hitemben ezzel a válaszával. Azt hiszem kimondhatjuk: Ez a mű az emberi szabadság diadala, az önmagunk vállalásáról szóló eposz. – Honnan származik a két karakter?

– Az életből – közli a művész egyszerűen. A terem egy része felsír.
– Tudtam – veszi át a szót a műsorvezető. – Éreztem. Bár ilyen elkötelezett karaktereket nehéz lehetett megfigyelni. A saját személyes véleményem, hogy a jellemkiválasztás és a konfliktus nyílt vállalása az, ami ezt az alkotást mindenek fölé emeli. Mondhatom így? – kérdezi.
– Mondhatja. Ön mindenképpen mondhatja – válaszolja az író.- Ön ezt megteheti – erősíti meg.
– Higgye el, nagyon sokat jelent ez nekem – önti szavakba túláradó köszönetét és csodálatát a műsorvezető. – Jenő és Jani, a két hasonló név, hatásában már-már jin és jang. Ez az utalás az örökkön való, egymásból létező ellentmondásra – erre nincs is szó!

Ekkor, épp abban a pillanatban, mikor megjelenne a következő kérdés, a teremben egy addig teljes passzivitásba burkolózott ember áll fel és az idegességtől reszketve, ám nagyon hangosan odakiabál a műsorvezetőnek:

– Megtenné, hogy arrébb lapoz, maga marha, megtenné, hogy arról beszél: ez az írás csak ebből áll. Csak és kizárólag a Jenő meg a Jani felesel egymással ebben a szarban és nem történik semmi. Erről beszéljen már!

A környezetében ülők megütközve és értetlenül figyelik, ahogy egyre inkább belelovalja magát a fékeveszett, értetlen dühbe. Senki nem akarja megállítani vagy lecsendesíteni. Mégsem tud tovább beszélni, az indulat átcsap rajta, és egy óriási legyintés közepette belezuhan a székbe.
– Istenem hol élek – teszi még hozzá és lassú, ringató mozdulatokkal az arcát a kezébe temeti.

A színpadon ülőket hozza a kamera. Teljes nagy-totál, osztott képernyő. A műsorvezető arcán fölényes magabiztosság tükröződik – szája megvetőn lefelé görbül. a másik képen a művész. Nyugodtan ül, a mindent látók magabiztosságával. Bólogat is, ami némiképp meglepő egy ilyen éles kritikát követően.

Arcukat látva egy másik – addig teljes közönyben dermedő néző pattan fel a helyéről. Kiabálni kezd:
– Ébredjenek már fel! Ez az egész control c control v, semmi nincs benne. Ez rosszabb, mint Malevics fehér alapon fekete négyzete, ez nem szól semmiről. Minden oldal aljára az van írva, hogy 292. és ez az egyetlen lap ismétlődik! Nincs se előszó, semmi. Nem tudjuk mit gondolt az író. Ez, ez nem regény, ez egy semmi! – ordítja a végét. – Mit akar maga?! – üvölti a művész felé! Hogy találta ki ezt a baromságot? Ezt akár én is megírhattam volna! Mitől zseniális ez a, ez a …
Nem találja a szót és látva, hogy a művészből a fokozódó csendes bólogatáson kívül semmilyen érzelmi reakciót nem vált ki a véleménye, inkább leül.
Ekkor a műsorvezetőben elpattan valami. Kiveszi a füléből az adót, ideges mozdulattal kilazítja a nyakkendőjét és elcsukló hangon mondani kezdi:

– Nincs igaza! Maga vagy bárki más ezt az írást nem írta meg – ez a tény! Ez az írás, elgondolkodtató, zseniális, egyedülálló és valódi. A díjat is megkapta!
– Az nem számít! A díjat ökrök adták! – pattant fel egy másik néző, aki eddig sem vett részt az ünneplésben. Ez az egész egy vicc, vegyék már észre! – kiabálja.
– Nem az, egyáltalán nem az. – mondja a műsorvezető mély meggyőződéssel. Az, hogy a mű a 292. oldalon indul és 292 oldal elteltével a 292. oldalon fejeződik be, arra utal, hogy a konfliktusnak nem látni sem az elejét, sem a végét. A 292. oldal elnevezéssel globális, nemzetközi művészeti szaklap indult és ezt a regényt az első kiadás óta eltelt 5 hét alatt tizenegyszer kellett utána nyomni. 121 nyelvre lefordították, és nyíltan, kérlelhetetlenül, kegyetlenül világos társadalmi aspektusai, kritikai hangvétele miatt 34 országban már be is tiltották. A keresztény egyház kanonoki testülete 57 órás maratoni vita után döntött arról, hogy felvegye-e a tiltott könyvek listájára és ez nem véletlen – sorolta az érveket.
– Marhaság, baromság, ökörség! – kiabálták néhányan.
– Nem – üvöltötte a műsorvezető
– Igen – kiabálták az ellenzők.
– Nem!
– Igen!
– Nem – üvöltötte ismét a sztár és a feleselés már percek óta ment, amikor az író felállt.
– Az élet – mondta csendes szelídséggel és leült.

A tapsvihar mindent elsöprő volt. Csak néhányan nem tapsoltak, hangjuk beleveszett az ütemes, szűnni nem akaró tapsba.

Úgy látszott, hogy a közvetítés a nézők eufóriája miatt ellehetetlenül, amikor ismét felállt az író és félreérthetetlenül jelezte, hogy szólni kíván.

– Új regényen dolgozok – mondta maga elé.
A termen végighullámzott a csend. Fodrain halkan remegett a sokak által utánamondott üzenet: “új regényen dolgozik”.
– Nehéz nekem erről beszélni. Új regény, új cselekmény, régi szereplőkkel. Folytatás. Mérföldkő, mely után más dimenzióban vezet az út tovább – nyögte bizonytalanul.
– Mi a címe? – kiabáltak fel néhányan.

Az író maga elé nézett. A háttérben a műsorvezető, önkontrollját visszaszerezve odalépett az író mellé. Ebben a pillanatban ő is rész akart lenni. Itt lenni a jelenben, milliók vagy milliárdok által figyelten.

– Sokat gondolkodtam és figyeltem – mondta az író. – Megpróbálom ezt közvetíteni Jenő és Jani történetén keresztül a 293. oldalon és oldaltól. Kis lépés ez, mégis hatalmas dráma a szereplőknek. A mű címe… – itt várt egy kicsit, elbizonytalanodott. Most először megmozdult az arca… – a mű címe – ismételte meg a szavakat:

– Talán.

Quentin legutóbbi művei (összes megtekintése)




8 hozzászólás “Igen-nem

  1. Mona írta:

    Mi fenének töröm magam a párbeszédek körül mazsolázásán, mikor így is lehet Nobel-díj?! 😀 😀 😀 S még oldalszám se köll, meg írói álnév se. 🙂

    A “Talán”-ban ott van minden optimizmus. 🙂

    Tökéletes társadalom kritika…

    Bubu

    • Quentin írta:

      Háát, ezzel az írással vezető média-pozícióra nem biztos, hogy sikeresen pályáznék -:)
      Örülök, hogy erre jártál.
      Mosollyal:
      Q

Vélemény, hozzászólás?