Lajos

-1-

Lajos mindig magányos volt és … egyszerű. De nem az egyszerűen és emellett beretva élesen gondolkodó fajtából való, hanem az a “másmilyen”.
Miként is világítsam ezt meg jobban? Van például az ismert “mit vinnél magaddal” játék, melyben egyetlen tárgyat lehet megjelölni és ezt indokolni is kell a többiek előtt. Arra a kérdésre, hogy “Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?” Lala tavaly nyáron többszöri unszolásra sem volt hajlandó megváltoztatni azt a válaszát, hogy – szó szerint idézem dörmögő, bumfordi hangját:
– Hotyhogy mit? Hát a sörnyitómat.
Nem ‘annyira értette meg, hogy egy lakatlan szigeten nincsen üveges sör.
– Csak dobozos van? – kérdezett vissza hüledezve, mire többen a fejüket fogták és félrefordulva, a röhögésüket nyeldekelve fulladoztak.
– Dobozos sincs Lalikám – magyarázták neki a többiek.
– Tudod az a lényeg, hogy …- kezdte volna magyarázni édesen Kata, Gábor felesége… de Lajos felpattant és közbevágott.
– Akkor nem megyek oda! Nem én! – harsogta ijedten, és ezzel részéről lezárta a traccspartit. Még vagy tíz percig mormogott magában, hatalmas mancsában természetesen egy literes korsó sört szorongatva.
– Lakatlan sziget, azt nincs sör. Még ezt a marhaságot. – szuszogta és széles ívben csóválta azt a nagy busa fejét is.

-2-

Egyszer nagyon megijesztett minket a Lajos. Egy forró nyári napon tartott buliban fél hat körül elfogyott a sör, ő meg vállalta, hogy elugrik haza a “tartalék-készletért”. Kábé fél óra múlva, halott sápadtan tántorgott vissza közénk a kertbe,

– A golyóim! A golyóim! – ordította és elképesztő, rángó-vonagló arcot vágott, közben pedig eszeveszett tempóban a füleit masszírozta.
– Mi van veled, mondd már! – ültette le Kata egy székre. Simogatta a fejét és nyugtatgatta. – Mondd már, mondd már! – kérlelte. Lala odahajolt hozzá és a fülébe súgta, de úgy, hogy mindannyian hallottuk.
– Elhagytam a golyókat. – nyöszörögte, s közben az ágyékát mutatta. Azonmód vetkőztetni kezdtük, a lányokat meg beküldtük a házba, hogy azonnal telefonáljanak segítségért. Elképesztő hideg volt a hasa, a heréi pedig, első ránézésre tényleg nem voltak ott, de sehol sem vérzett. István, műtősfiú lévén pillanatok alatt rájött mi van.
– Odatetted a jéghideg söröket, mert nagyon meleged volt, ugye? – kérdezte tőle. Az könnyek között bólogatott. István hatalmasat sóhajtott.
– Ó, Lajos! – lehajolt hozzá és megfogta a vállát. Csak visszahúzódtak a testhüvelybe, hogy le ne fagyjanak. Mindjárt kibújnak megint.
Most mit mondjak? Évekig volt min vidámnak lenni. Minden alkalommal a könnyeink potyogtak a röhögéstől.

-3-

Mondják, hogy az egyszerűen buta emberek jók. Így most – visszaidézve Lajos fel-felsejlő alakját, nem tudom, hogy Lajos jó volt-e. Néha kételkedtem benne.

– Cristiano Ronaldo – mondta egyszer némi éllel a hangjában egy hatalmas böfögéstől kísérve. Ki az? – kérdezte. – Annál én is jobb vagyok – közölte őszintén, amire azért felszisszentek néhányan.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte Kata kedvesen. Lajos, vérben forgó szemekkel /aznap valami olcsó sörre futotta csak, így a mennyiséggel vigasztalta magát/ nyomatékosan megerősítette a mondandóját.
– Annál én is jobb vagyok! – közölte ismét dacosan és arcára valami furcsa, eddig nem látott fennhéjázó kifejezés ült ki.
Kata – bár nem szerette a focit- koktéljából kortyolva pajkosan rákérdezett megint:
– Lajcsikám, fejtsd már ki, hogy ezt mégis miből gondolod?
– Tavaly játszottam ellene – vágta rá Lajos
A társasági élet minden más színtéren megállt.
– Te, Lala! Én meg Pavarottival énekelek hétvégenként – vetette közbe Gábor. Röhögtünk.
Nem tudom tudta-e Lajos, hogy miféle szerzet Pavarotti, de a lényeget levette a hangsúlyból. Paprikavörös lett és az asztalra csapott. A nyakán szabályosan pattogni kezdett egy ér. Hangját egészen lecsendesítette.
– Nem hülyéskedek, tossza meg, aki akarja, tényleg így volt! Lenn voltam a Balcsin, aztán ott voltak különböző kölkök is. Ott volt az a Ronaldo, a piros mezében, rá volt írva, hogy C. Ronaldo. Cselezgetett meg cselezgetett, azt hitte ő a jó. Beszálltam az ellenfélhez, azt mikor engem is ki akart trükközni, akkor kirúgtam labdástul a homokozóból. Az apja meg odajött balhézni. – fejezte be.
Megfagyott a levegő. Azért erre nem számítottunk.
– Minek él az ilyen? – suttogta valaki, de lepisszegtük.

-4-

Most. Most tulajdonképpen a Lajos miatt jöttünk össze. Kavarog bennem minden. Nem voltam ott. István olyan fakó hangon, olyan nagyon csendesen mondta a történteket. Hogy Gábor vezetett és egyszer csak szembejött a teherautó, aztán csak pörgött és forgott minden és Kata sikított, aztán már nem pörgött és nem forgott semmi, és csend volt, és érezte a benzin és a vér szagát és a forróságot. Aztán, hogy valaki viszi, húzza-ráncigálja, és oltja a ruháját, ami lángra kapott. Aztán, hogy Gábort is odateszi mellé a Lajos, aztán, ahogy ordítja: Katám! Katám! Aztán arra, hogy a könnyein keresztül látja, amint Lajos rohan vissza, letépi az ajtót és kihúzza Katát is, és még látja, hogy Kata él, mielőtt elájulna.
Lajos még 11 napot élt a kórházban, aztán belehalt a belső sérüléseibe.
Állunk itt némán. Öleljük egymást, nézzük a Lajost, aki most olyan nyugodt és okos arccal fekszik a koporsóban. Vettünk neki egy sörnyitót, olyan igazi örök darabot. Reméljük, hogy lesz sör azon a lakatlan szigeten.
Nem csak dobozos.

Quentin legutóbbi művei (összes megtekintése)




4 hozzászólás “Lajos

    • Quentin írta:

      Igyekeztem. Néha azt gondolom (komolyan) – hogy minél sallang-mentesebbek a képeim annál jobb az összhatás. Köszönöm és örülök, hogy jónak látod.

Vélemény, hozzászólás?