Lépcső a mennybe

– Elégtelen. – Mondta a matektanár, hangjában cseppnyi kárörömmel. – Hát, Béki fiam, jövőre, veled ugyanitt. Hová jelentkeztél?
– Kertészeti szakiskolába.
– Bizonyára elszomorítja őket, de még egy évig kénytelenek lesznek nélkülözni becses személyedet.
Az osztály röhögött, a fiú vágott egy grimaszt, és megrántotta a vállát.
– Eredj a helyedre.
Lerakta a krétát, és megalázottan, kissé előreejtett vállakkal indult a padsorok között. Léptei alatt döngött a padló. A nehéz bakancsokhoz fekete nadrágot, fekete pólót viselt. Csapzott haja a vállát verte, sápadt, csontos arcán néhány pattanás. Ártatlan, ibolyakék szemeit valószínűleg tévedésből kapta. Leült a padjába, hosszú lábait előrenyújtva, látszólag közönyösen firkálgatni kezdett. Nem nézett senkire. Nem voltak barátai, nem is akart barátkozni senkivel. Magának való különc volt. Az osztály nem piszkálta, mindegy volt, hogy ott van-e vagy nincs.
Délutánra összefutottak a felhők, eleredt az eső. Béki elgondolkozva ment az aluljáró felé. A lépcsőn, ahogy mindig, ott üldögélt a fekete kendős, fekete ruhás öregasszony. Mellette papírpohár, benne némi apró. A fiú véletlenül lerúgta a poharat, a pénz szétfröccsent. Szó nélkül ment volna tovább, mikor elé toppant egy lány.
– Valamit elfelejtettél, Béki!
Töprengve nézte, nem emlékezett, hogy valaha is látta volna. A lány kicsi volt és vékony. Egy számmal nagyobb, agyonmosott ruháin látszott, hogy már több gyereket kiszolgáltak. Kezében bevásárlószatyor, fején baseball sapka. Széles arcán, pisze orrán szeplők. Megzabolázhatatlan, vörösesbarna fürtjei mögül kikandikáltak elálló fülei. Zöld szemeit összehúzta, próbált szigorúan nézni. A nagy igyekezettől kissé kancsított.
– Béki Ákos! Azonnal! Szedd! Össze!
– Jól van, azért nem kell megenni.
A fiú felvette a poharat, összeszedegette az aprót, és lerakta az öregasszony mellé. Hosszan keresgélt zsebeiben, és a pohárba csörrentett egy ötvenest.
– Na, most boldog vagy?
– Ühüm.
– Honnan tudod a nevem?
– Egy suliba járunk, te sügér. Csak te a nyolcadik b-be.
– Te meg a negyedikbe.
– Dehoogy. A hetedik a-ba. – vágta ki büszkén a kislány. – Elkísérsz? Dög nehéz ez a szatyor.
– Ráérek.
A lány elővett egy túró rudit, és az öregasszony felé nyújtotta.
– Köszönöm, Zsuzsikám.
– Ismered? – Hökkent meg a fiú.
– Persze. Ö, a nagyanyám.
– Ne már… Tényleg?
– És, ha igen?
– Nem gáz.
– Csak, hülyéskedek. A házunkban lakik, a másodikon.
Ballagtak a Rákóczi úton. A fiú cipelte a szatyrot, a lány csacsogott, mint egy kis hegyi patak. Kiderült, hogy van két nővére, két iker húga, anyja porcelánfestő, apja énektanár, szeretne egy jó nagy kutyát, egy gördeszkát, egy új telefont, mert a múlt héten elejtette, de már akkor is törött volt egy kicsit amikor megkapta, és különben is már ratyi, és hogy régész szeretne lenni, vagy állatorvos… Ákos hallgatta, és döbbeneten tapasztalta, hogy egyáltalán nem zavarja ez a csicsergés. Mire befordultak az Osvát utcába, már sütött a Nap. Zsuzsi nehéz, régimódi kapu előtt állt meg.
– Hát, szia. És köszönöm. Holnap is megyek vásárolni.
– Oksa. Holnap is ráérek.
Csavargott még egy ideig, nem volt miért sietnie. Anyja mindig későn este ért haza, és korán reggel indult. Otthon lázas izgalommal készült a másnapra. Körmeit levágta, kisikálta, haját megmosta. Sokáig válogatott a pólói között, végül kiválasztott egy feketét, Deep Purple felirattal. Még apjától kapta.
Másnap az iskolában nem látta a lányt, a hetedikesek másik emeleten voltak. A menzán gyorsan befalta az ebédet, és fél órával hamarabb érkezett. Nemsokára Zsuzsi is megjött a szatyorral. Az öregasszony egy kis csokit kapott. Ráérősen sétáltak. Mielőtt befordultak a kis utcába, Ákos észrevétlenül beletörölte tenyerét a ruhájába. Összeszedte a bátorságát, és megfogta a lány kicsi, hideg kezét. Mereven előrenézett, szorongva várta, mikor rántja el. Zsuzsi elmosolyodott, és keze belesimult a fiú markába.
A következő napon újra találkoztak, kéz a kézben andalogtak. A kapunál a lány nem köszönt el.
– Gyere föl, amíg kipakolom a cuccot. Az ősök ma később jönnek, elmehetünk még csavarogni egyet.
Sötét, kukaszagú lépcsőházba fordultak be.
– Verseny a negyedikig! – Rikkantotta a kislány, de még a mondat felénél sem járt, már kuncogva nyargalt.
– Csaló! – Kiáltotta utána Ákos, és a lépcsőfokokat hármasával ugorva, nagyokat dobbanva a nyomába eredt.
Fölérve, Zsuzsi lihegve vetette hátát a hűvös falnak, a fiú megállt vele szemben. A lány felágaskodott, és félénk, óvatos puszit adott. Ajka szinte alig érintette a fiú száját.
– Vigaszdíj a vesztesnek. – Mondta csendesen, és elvörösödött.
Hosszú, sötét előszobába léptek be. A két oldalon ajtók.
– Oda menj be. Mindjárt indulhatunk. – Mutatott Zsuzsa az egyikre.
A kis szoba falai halványzöldre voltak festve. Egy heverő, szék, íróasztal, egy kopott szekrény. Plüssállatkák, szolid rendetlenség. A falon polc, rajta könyvek. Találomra levett egyet, és kinyitotta: „- Uram! A késemért jöttem… ” Hangosan nevetett, mikor a lány belépett.
– Mehetünk. Mit találtál? Elviheted, már sokszor olvastam.
Kifelé menet, az egyik nyitott ajtón át, Ákos meglátott egy pianínót.
– Hű, zongora! Kipróbálhatom? A suliban mindig le van lakatolva.
– Persze.
Rövid próbálkozás után, rossz ujjrenddel, de hibátlanul játszani kezdte a Led Zeppelin Stairway To Heaven című dalát. Alig ütött le néhány hangot, éles lányhang hallatszott a lakás másik részéről:
– Be lehetne fejezni ezt a kalimpálást!? Van, aki tanulni szeretne!
– Fogd be! – Kiabált vissza Zsuzsi. – Ne törődj vele, folytasd.
Negyvenöt év körüli férfi állt meg csendben a nyitott ajtóban. Vonásai elárulták, ő az apa. Szomorkás mosollyal figyelte őket. Mikor a fiú befejezte, megszólalt:
– Kihez van szerencsém?
A két gyerek összerezzent a hangra.
– Apa, te itthon vagy?
– Elmaradt az értekezlet. Kihez van szerencsém?
– Bocsánat. – Ugrott fel a fiú. – Béki Ákos.
– Békos. – kottyantotta közbe a lány.
– Kocsis Ferenc. – Nyújtott kezet a férfi. – Mióta tanulsz zongorázni?
– Nem tanulok. Most harmadszor jutottam hozzá.
A férfi szemében érdeklődés csillant.
– Fordulj el.
Leütött egy négy hangból álló akkordot.
– Játszd le egyenként.
Majd egyre bonyolultabb dallamokat kellett elismételnie. Húsz percig „gyötörte” a fiút.
– Van némi érzéked hozzá, ha szeretnéd, szívesen tanítalak. Mivel foglalkoznak a szüleid?
– Apám meghalt tavaly novemberben, anyám gyárban melózik. Folyton túlórázik, soha nincs otthon. Nem tudok fizetni, ha erre kíváncsi. – Tette hozzá élesen.
A férfi egy darabig hallgatott.
– Kislányom. Légy szíves, főzz nekünk egy teát.
Zsuzsi elbiggyesztette a száját, de feleselés nélkül kiment.
– Esélytelen vagy szemtelenségben felülmúlni a lányaimat, kár is ezzel próbálkozni. – Fordult az apa Ákos felé. – Felkészítelek a felvételire a Konzervatóriumba ingyen, de ennek három feltétele van. A feleségemmel ezt meg kell beszélnem. Nagyon komolyan veszed, és a harmadik a legfontosabb. Úgy látom, Zsuzska kedvel téged. Ha ezzel visszaélsz, és bántod, letépem a füleidet, és elzavarlak.
Késő este, Zsuzsi szülei ajtajánál fülelt. Nyílt a fürdőszobaajtó, és a lány fiatalabb nővére, Csilla lépett ki rajta. Ö is odasettenkedett. Apjuk hangját hallották:
– Zsuzska ma egy fiúval jött haza.
– Jaj, ne! Kezdődik újra.
– Bizony. De ez a gyerek olyan tehetséges, amilyen ötvenévenként egy születik.
– Tanítani szeretnéd?
– Igen, de… félárva, nem tudnak fizetni.
– Látom már, hogy idén se lesz kicserélve a konyhabútor. – Sóhajtott az asszony.
Az ajtó túloldalán a két lány összevigyorgott. Csilla megborzolta húga haját, és elosontak.
Másnap megkezdődött. Magolás. Zeneelmélet, zenetörténet. Napi három-négy óra gyakorlás. Az iskolaév végén ez felemelkedett öt-hat órára. Több évnyi lemaradást kellett pótolni. Akkor volt egy kis pihenő, mikor ínhüvely-gyulladást kapott. Néhány hetente lecsapta a zongora fedelét:
– Elég volt! Ez nem embernek való! Inkább jelenkezem az idegenlégióba.
Zsuzsival minden szabad idejüket együtt töltötték. Pénze soha egyiknek sem volt, sétáltak, kirándultak. Tökéletesen elégedettek voltak a világgal.
A Kocsis család megkedvelte a fiút. Befogadták. Hosszas nyaggatásra még „barbizni” is hajlandó volt negyed órát az ikrekkel. Lassan kinyílt, zárkózottságból kovácsolt, nehéz páncélja lefoszlott róla, mint a hagyma rétegei.
Ákos otthon titkolta, hogy zongorázni tanul. Meglepetéssel készült, mesterét is beavatta. Anyja születésnapja augusztus közepén volt, akkorra megtanulta néhány kedvenc zenéjét. Sokáig kellett unszolni, míg átment Kocsisékhoz, akiket nem is ismert. Nyúzott, karikás szemű asszony érkezett Ákossal. Láthatóan zavarban volt, a szék szélére ült. Mikor meghallotta a fiát zongorázni, szólni nem tudott csak a könnye potyogott.
Szeptemberben a két gyerek egy osztályba került. Elsején együtt léptek be az ajtón. A „menők” már ott voltak.
– Mi van, Kocsis? Még mindig a turkálóból öltözködsz?
– Igen, és anyukáddal találkoztam ott tegnap. Nem mondta?
– Ki ez a gyík? – hallatszott félhangosan.
Letelepedtek az utolsó padba, az ajtó melletti sorban. Két nap múlva szétültették őket, a lehető legtávolabb egymástól.
A hónapok gyorsan teltek. Jött a tél szürkén, komoran, majd a tavasz mosolyogva, táncolva.
Zsuzsi nővérei segítették Ákost, hogy a reáltárgyakból is megfeleljen. Megkínlódtak vele mindannyian. A felvételin magasan a léc fölött teljesített. A lány egy humán gimnáziumba jelentkezett, ő is bejutott. Ha már nem ülhettek egymás mellet, unalmukban odafigyeltek az órákon.

A nézőtér szinte megtelt. Rokonok, barátok, szakmabeliek, sokan voltak kíváncsiak a kilencedikes növendékek közül kiválasztott öt nebuló első fellépésére. Zsuzsi és Ákos oldalt, a színpadon kívül álltak.
– Izgulsz?
– Marhára. Még nem késő. Szökjünk meg Pápua Új-Guineába, és változtassunk nevet.
– Nyugi. Itt ülünk az első sorban. Anyud is megérkezett.
– Te meg mit keresel itt!? – Szólt egy fojtott hang. – Ki innen!
Zsuzsi megszeppenve iszkolt. A színpadon éppen befejezte műsorát egy csellista lány.
– Béki! Te következel. – Mondta az előbbi hang.
– Mekkora egy hülye vagyok, hogy hagytam magam erre rábeszélni. – Gondolta a fiú.
Hátán csorgott a verejték, úgy érezte a lábai szivacsból vannak, és mindent elfelejtett. Valahogy összeszedte magát, viszonylag daliásan bement a színpadra. Lenézett a közönségre, de a fények miatt csak az első három sorban ülők körvonalait látta. Belekapaszkodott a zongorába, és sután meghajolt. Udvarias taps köszöntötte. Leült, és játszani kezdte Liszt ll. Magyar rapszódiáját. Az első hangok után megszűnt a lámpaláz. A világ eltűnt körülötte, magával sodorta a zene. Mikor szűk fél órával később befejezte műsorát, és újra tudta, hogy hol van, a közönség állva tapsolt.

– . –

Alig szürkült, mikor Ákos felébredt. Egy ideig gyönyörködött feleségében. Zsuzsi, mint mindig, nyugodtan, mélyen aludt, szája sarkán kicsordult a nyál. Megérezte, hogy párja nézi, mocorogni kezdett.
– Hova mész? Azt mondtad, csak este lesz koncerted. – Motyogta félálomban.
– Aludj még. Nem megyek sehová. – Suttogta Ákos.
Zsuzsi megnyugodva fúrta fejét a párnába. A férfi óvatosan felkelt és kiment. A gyerekszoba előtt megállt hallgatózni. Bentről motoszkálás, kuncogás szűrődött ki. Bement a konyhába, fehér abrosszal leterítette az asztalt, öt tányért, öt poharat vett elő. Kikészített egy üveg édes vörösbort (Zsuzsi csak ezt itta meg), és egy gyerekpezsgőt. Elővette a tortát, amit éjjel titokban sütött. Ízre jó volt, de nem sikerült szépre.
– Nem baj. Így is örülni fog neki. – Gondolta, és meggyújtotta a huszonnyolc szál gyertyát.
Leült a zongorához, és halkan belekezdett Zsuzsi kedvenc zenéjébe, Enya-tól a Watermarkt-ba. Kivágódott a gyerekszoba ajtaja, és három kék szemű, szeplős lurkó tódult ki rajta.

Öreg legutóbbi művei (összes megtekintése)



Vélemény, hozzászólás?