Madarakkal

“Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris.
Nescio, sed fieri sentio et excrucior.”
/Catullus/

Miért vannak itt ezek a fák? Miért vannak itt ezek az arcok?
Mekkora bolondság ez, pecséteket nyomnak a jegyemre, mintha nem az lenne a lényeg, hogy kifizessem.
Elvesztettem a józan eszem. Persze, hogy lepecsételik. Elvégre – igen, hiszen honnét tudná a kalauz, hogy én vettem ezt a kis papírdarabot. Zúg a vonat. Nagy, új, piros meg fehér. Nem, nincs erőm elcsodálkozni ezen. Már semmire nincs erőm. Időm sem sok.

***

Néznek. Rá van írva az arcomra, hogy beteg vagyok. Belebámulnak a képembe. Legszívesebben… eh, mindegy. Írok csak tovább, bár nem érem fel ésszel, hogy miért. Úgysem fogja elolvasni senki. Bolond egy napló ez. Majd mellémtemetik, elolvassák a férgek. Különös borzongással tölt el a tudat, hogy nemsokára nyúlós massza leszek, szappanos hulla, aztán meg csak csupasz csontok.
Miért vannak itt ezek az arcok? Képzelődöm. Vagy valaki más képzelődik a fejemben, mert az, akit reggel a tükörben láttam, nem hasonlított rám. Olyan volt a szeme, mint a moslék. Az enyém olyan barna, mint a tölgyek vastag gyökere, vagy mint az erdő alján a föld.

***

Nem megyek ki többet a házból. Dolgozni nem tudok, anyám bevásárolt, és nem sokat eszem. Összehánytam a buszt. Úgy néztek rám, mint egy állatra. Biztosan berúgtam, mint a szamár, és azért okádtam össze mindent. De régen volt, amikor én berúgtam. Lehet, hogy nem is olyan régen. Vagy nem volt egyáltalán. Annyira felesleges fogalommá vált az idő.
Micsoda tél van pedig. Jégbe dermedtek a fák. Áldjuk meg a távfűtést. Hamarabb fogok elrothadni.

***

Te drága, szentséges Úristen! Erekcióm van. De MINEK?

***

Mire van nekem erőm? Összevesztem vele. Azt mondta, nem jön többet. Nem is kell. Mit törődöm én az ő érzéseivel? Nincs nekem elég bajom? Ismertem, szerettem, voltam. Minden múlt idő. Az óramutató járását figyelem. Az orvos azt mondta, találjak békét. Olyan békém van, hogy hallom az agyam tekervényeit térden állva zsolozsmázni.

***

Lefogytam. A bordáim kiszúrják a bőrömet. Ha felöltözöm, egészen hasonlítok egy emberre. Ha jön a postás, vagy az anyám, úgy teszek, mintha jól viselném. Nem, nem viselem jól!
Nem viselem jól, a rohadt kurva életbe ezzel a büdös, mocskos élettel, hogy lenne elég bátorságom felakasztani magam! Akkor istenbizony megtenném. Egy roppanás és vége. De gyáva disznó vagyok. Inkább megvárom, míg a testem felemészti magát, és egy bűzlő, nyálas, undorító szörnyeteg leszek.
Én még szeretni akartam!

***

Fehérek a házak. Fehérek az ágak. Madarakat etetek. Már ismernek, alig reppennek arrébb, ha kimegyek magot tölteni az etetőbe. Anyám azt mondta, feleslegesen fárasztom magam ilyesmivel. Majd ő ideköltözik, és segít. Attól óvjon meg az ég. Hogy folyton dugdossa magát előlem, ne lássam, hogy bőgött? Bőgjön otthon. Nekem olyan mindegy már. Jó egyedül lenni. Beszélgetek a szúval éjjelente. Perceg, szuszog az ágyban. Pont, mint én.
Megint kimegyek megetetni a madarakat. Nekem kell gondoskodnom róluk. Ők tovább élnek.

***

Zsong a fejem. “Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris. Nescio, sed fieri sentio et excrucior.”
Odi et amo. Milyen igaz. Gyűlölök és szeretek. Ma megint itt volt. Be akart jönni, de nem engedtem. Sírt az ajtó előtt, és én mégis be akartam engedni, de szédültem, mintha forgatták volna alattam a szőnyeget, és nem volt erőm megszólalni, vagy utána kiáltani. Jobb így.
Igazán nem tudom, zárjam-e az ajtót. Azt hiszem, inkább nyitva hagyom. Miért tennék tönkre, ha be van zárva, amikor jönnek értem?
Hol vagytok, madárcsengős, gyermekded reggelek, amikor itt volt, és két puha mellével a mellkasomon nyugodott?

***

26 éves vagyok. Voltam? Maradok már annyi, az biztos. Esélyem sincs már a következőre. Milyen szerencse, hogy nincs gyerekem. Most aztán sivalkodhatna az anyja, hogy mi lesz velük. Mert én így is-úgy is elmegyek, nincs, ami visszatartson. Még én sem vagyok elég hozzá, pedig kiskoromban azt hittem, ha felnőtt leszek, mindent meg tudok állítani. Dehogy tudok, dehogy tudok.
Ma is láttam az arcokat. Idegenek voltak, félelmetesek.
Már nem vágyom emberek közé. Senkivel nem akarok találkozni. Odi et amo… odi et amo.

***

Mi történik a madarakkal, amik lehullanak? Egyszerűen megfagy bennük a vér? Szeretnék cserélni veletek, színes, fázós füttyögők. Fogalmatok nincs róla, mit hagytok itt, s arról sem, hogy mikor.

***

Istenem, nem tudtam ellenállni. Szeret. Nem is sírt, csak nézett rám azokkal az ibolyakék szemeivel. Ma jobban érzem magam, talán mert itt volt, főzött, beszélt és mozgott. Mosott, és kiteregette a ruháimat a szárítóra. Érzem az öblítő illatát még most is. Néztük a madarakat, és nevetett, amikor a kövér cinke megérkezett, és kitúrta a kisebbeket az etetőből. Közben én a kezét fogtam, és nem akartam meghalni. Azt mondta, szeret. Én nem mondtam. A hangom sem olyan, mint régen. Talán elcsuklik, és akkor azt hiszi, sajnálom magam. Vagy elszomorítom. Reménykedik az édes. Reménykedik. Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Igen, közvetlen utánam fog az is elmenni.

***

Furcsa módon egyre jobban érzem magam. Miközben fürödtem, éreztem, hogy még működnek az izmaim, forog a vérem. Borotválkoztam, és tornáztam. Rémisztően legyengültem, mióta csak itthon heverészek. Ha eljön újra… miért ne jönne el? Talán még utoljára. Még lehet annyi bennem, hogy átöleljem, és pár percre elfelejtsem ezt a nyomorult betegséget. Majd behunyom a szemem, ne lássa benne a rémületet. Vele, vele… utána nyugodtabb leszek.

***

Tudom, hogy szenved. Nekem zsibbad és ég a testem, de neki a lelke sajog. Micsoda buta közhely. De mégis. Ahogy alszik, megremeg a szempillája. Már arról álmodik, hogy a temetésemen áll, és körülötte sírnak a sírók, és ő csak áll, száraz, vörös szemekkel, és azt a fehér köcsögöt nézi, amiben benne lesz valami por, ami már nem én vagyok.

***

Az anyám volt itt. Rámnéz naponta. Múltkor a madarakkal fárasztott, most meg azzal jött, hogy ne írjak. Persze csak aggódik, hogy túlterhelem magam. De kérdem én: nem oly mindegy, hogy pár nappal előbb vagy később?
Szigorú diétán vagyok. Szalonnát akarok és mócsingos pörköltet. Gyűlölöm a szójaszeleteket, a répalevet, és gyűlölöm, hogy minden ételnek korpa és zabkása-szaga van.

***

Elolvadt a hó. Nehogy azt higgyék a fák, hogy tavasz van. Kibújnak a rügyek, aztán csak elfagynak. Nem lesz gyümölcs. Persze nem mintha ez annyira fontos lenne számomra. Ma reggel remegett a kezem, és össze-vissza vágtam a képemet a borotvával. Hagynom kellett volna, hogy segítsen, de én büszke voltam. Majd én, magam! Mire megyek én már magammal? Már nem vagyok jól, elmúltak a jobb napok. Hányok. Véres.

***

Cserregnek a madarak. Visszajött a tél, megint fagyott éjjel, kopogós a föld, és fehér tüskékben dermednek a kerítések. Odi et amo… odi et amo…
Nem akarom, hogy idejöjjön már. Kezdjen elfelejteni! Azt mondtam neki, hogy ne jöjjön el a temetésemre, és megint vigasztalt, hogy meg fogok gyógyulni. Már nem tudok szeretni. Csupa sár és hányadék vagyok. Ha nem tudok felkelni, becsinálok az ágyba, mint a szopós gyerek. Nem akarom, hogy így lásson. Lásson magas, szőke, barnaszemű fiúnak, amilyen voltam. Nem kell, hogy ebben a roncsban az elmúlt napok nyomát keresse. Remegnek már a lábaim, és ég a szemem.

***

Mi volna, ha egyszercsak tényleg jobban lennék? De nincsenek varázslatok. Este jártam odakint, szórtam eleséget a cinkéknek.
Nem jött. Mondtam neki, hogy már ne… már nem kell. Kivágtak, mint a fát, eldőltem, csak az ágaim kell lecsapkodni. Micsoda elme, az eszem nem akarja ezt az elmúlást. Félek, hogy senki nem fog enni adni a madarak

2007.




3 hozzászólás “Madarakkal

  1. Mona írta:

    Nagyon jól érzékelteted a különbséget, amit az életbe való kapaszkodás nyújt. Érezni, ahogy nem adja át magát a betegségnek, a halál közeledtének. Ezt mutatja az is, hogy ő marad. Nem kell a változás, hogy anya beköltözzön. Persze meg-megrebeg, tudatosodik a halál ténye, főként ahogy az orvos lemond róla, így aztán próbál véget vetni a kapcsolatának.
    A kapcsolat, a szerelem szorosan összefonódik az életvággyal. Mintegy felemeli a haldoklásból, reményt ad a gyógyulás felé.
    Nekem sokkal valóság-ízübb ez a variáció. Ilyen. El sem hisszük, hogy eljön a vég, hiszen azt nem ismerjük. A betegség, a halál az ÉLET része, a halál már nem mi vagyunk. Ott már nincs gondololat, az már más. De misztifikálni, belemélyedni az elmúlásba sokkal szebb, meghatóbb emiatt a másik. De benne lenni a szituban, haldokolni az pont ilyen. Panaszokkal, rossz kedvvel teli élet. De (még) az élet.
    Rengeteg ellentéttel készültél. A sós, végtelen tenger ellenében az élő, csivitelő madarak. A forróság rohasztó ereje, itt a tél ténye és a kellemes fűtés – semmi metaforizálás a fiú részéről. Tiszta-ruha illat is szervesen hozzátartozik a mindennapjainkhoz.
    A közös pontok…az elszigetelődés, eltávolodás az egészségesektől – a magány, ami akkor is együtt jár a haldoklással, ha beletörődünk, avagy küzdünk ellene. Én jobban éreztelek a másikban, nyilván mert írói eszközöket jobban meg lehet abban a szemszögben csillogtatni. Itt, ez szimplán szürke és egyre szűkülő. Beszorulunk és megfulladunk a végén, a másikban a tenger hívja szárnyalni a felszabadult lelket. Az, hogy itt sem volt őrült nagy dráma, talán személyiségjegynek is titulálható. Pedig fiatal, őrülten fiatal a fiú.

    Szeretem, amikor precízen zárul a kör, és kerek a történet. Sokat jelentett mindkettő szemszög.

Vélemény, hozzászólás?