Telitalálat

Amikor Bori hazaért a munkából, s ledobta táskáját a szőnyegre, azonnal észrevette a borítékot az asztalon. Közelebb lépett, s olvasta a csupa nagybetűs írást: BOLDOG ÉVFORDULÓT!
Kezébe vette, nem hagyta a kíváncsiság, azonnal megnézte, mi van benne. Jegyek! Azután, amikor azt is felfedezte, hová szólnak, egy nagyot sikított örömében, körbefordult, majd a mögötte ólálkodó férje nyakába ugrott.
– Ó drágám, ez telitalálat!

Amikor kiléptek az utcára, Bori érezte, milyen hűvös a reggel. Összehúzta magán a kardigánt, majd belekarolt férjébe és a metrómegálló felé vették az irányt.
– Döme, én úgy örülök, elérkezett végre a mi napunk!
– Nyugtával dicsérd a napot! Egyébként egy hétvégét igazán megengedhetünk magunknak, a tizedik házassági évfordulónkon. Nem igaz?
Még mennyire igaz. Csak húzzák az igát éjt nappallá téve. Nyögik a devizahitelt ki tudja meddig… talán életük végéig. Legalább a munkájuk még meg van, hányan vannak, akik azt is elveszítették, aztán a lakásukat… Ó, nem akar most ilyen hétköznapi gondokkal foglalkozni. Elvégre most ünnep van, a kettejük ünnepe. A gyerekek táborban vannak a Balatonon… jobb lenne, ha ők is itt lennének és négyesben töltenék ezt a hétvégét Bécsben… de Döme csak kettejüknek vásárolt jegyet… Igaza van, végül is ez a kettejük ünnepe.
A következő hétvégét majd a gyerekekkel töltik. Leutaznak a Balatonra, viszik a tiszta fehérneműt, váltóruhát és átpasszolják őket egy másik táborba. Azután meg viszik a nagyszülőkhöz falura. Ez azért nagyon igazságtalan, szinte egész nyáron alig látja a gyerekeit, mert dolgoznia kell. Kegyetlen az élet, amikor legszívesebben minden percét a gyerekekkel töltené. Olyan gyorsan szalad az idő, egy-kettőre felnőnek és aztán ismét magukra maradnak… Ó, megint csak elkalandoztak a gondolatai…
Már a kikötő felé haladtak. Szárnyas hajóval utazni Bécsbe, nem mindennapi dolog, aztán végre megnézhetik a Schönbrunni Kastélyt. Ezt már előre kialkudta Döménél, mert az mindig kimaradt, ahányszor eljutottak Bécsbe, vagy a gyerekek nyűgösködtek, vagy másutt maradtak el hosszabban a tervezettnél, de oda még nem sikerült eljutniuk.

A hajó már jól megtelt mire ők is elfoglalták a helyüket, egészen elöl, a hajó orrában. Bori megijedt egy cseppet, végig itt kell ülniük a hajó gyomrában? Ő azt hitte, hogy a fedélzetről gyönyörködhet a tájban. Nem is gondolt bele korábban, hogy ez nem sétahajó, hanem szárnyashajó.
A hátuk mögött egy néni áradozott… Körülnézett. Akkor látta, hogy az utasok zöme idős ember, nyugdíjasok… elvétve akadt egy-egy fiatalabb pár is. A néninek egy pillanatra sem állt be a szája. Tudta, hogy ez nem fog tetszeni Dömének. Alig jutott idáig a gondolataiban, már oda is súgta neki.
– Ezt jól kifogtuk! Ennek a banyának be nem áll a szája.
– Mindjárt indulunk és majd elhallgat – nyugtatgatta Bori

Nem hallgatott el. Egyetlen másodpercre sem. Látta Dömét, hogy egyre gyakrabban kémleli az eget, ő viszont úgy érezte, most értette meg igazán a közmondást, miszerint „sok beszédnek, sok az alja”. Borin hamar erőt vett az egész heti fáradtság. A táj még szürke volt, nem igazán tudott miben gyönyörködni, így csakhamar álomba ringatta a hajó.

Döme egyre gyakrabban fordult Bori felé. Nem tudta biztosan, alszik-e, vagy csak tetteti az alvást. Szólongatta néhányszor, aztán feladta. Az ablak felé fordította bosszús tekintetét, de a néni következő mondatánál, majdnem hangosan felhördült.
– Nahát odanézz, milyen gyönyörű az egri vár! Ugye majd oda is elmegyünk egyszer?
– Az nem az egri vár, hiszen a Dunakanyarban vagyunk – szólt a férj nyugodt hangon.
– Tényleg? Odanézz, kanyarodunk!
Ez már sokk volt Dömének. Elővette a telefonját és pötyögni kezdett rajta.

„Ha azt hitted megúszod, hát tévedtél. Nem szeretném ha bármi jóból kimaradnál.”

Bori táskájában jelzett a telefon. Sms érkezett! Döme kitartóan figyelte Borit, de mivel az nem moccant újra a telefonján babrált.

„Most nagyon izgalmas dolog történik! Kanyarodunk…”

„Miről maradtál le! Képzeld, az egri vár előtt haladunk el… Talán éppen a kedvedért költözött ide a Duna partra. Te meg csak alszol, fittyet hányva minderre.”

A néniből ömlött a hülyeség, Döme viszont szorgalmasan írta az esemeseket. A zsilipnél jó félórát kellett várakozniuk. Bori meg sem moccant, pedig ugyancsak lett volna mit hallgatnia. A néni mélységesen fel volt háborodva, hogy nem várták itt őket tárt karokkal, no meg olyan vízszinttel, hogy tovább tudjanak menni. Mikor végre elindultak, akkor nagy hibát követett el a néni férje, ugyanis megkérdezte, hány kilométeres sebességnél tartanak. Mintha ő nem láthatta volna ugyanúgy, mint a kérdezett, hiszen mindenki láthatta, mert ott volt fenn, elöl a sebességmutató-óra, de ezúttal hallgathatta is. Bizonyára a bácsi is megbánta, hogy kérdezett, mert a néni megmondta ugyan, hogy tizenhét, viszont folytatta is ahogyan a hajó gyorsult: tizennyolc, tizenkilenc….

Bori telefonjára egyre gyakrabban érkeztek az esemesek.
„ … húsz… huszonegy… Nem bírom tovább, huszonötnél leütöm!”

„… huszonhat, huszonhét… Úristen! Az előbb hatvannal mentünk…”

„… harminckettő… harminchárom… Sajnállak drágám, de harmincötnél fel kell, hogy ébresszelek. Ugyanis: lövök!”

„… harminckilenc… negyven… negyvenegy… Te, én már nem vagyok a régi, talán már soha nem leszek az, aki voltam…”

„… negyvenöt… negyvenhat… Ugyanis megőrülök… vagy már megőrültem?”

„… negyvenkilenc… ötven… ötvenegy… Ez tényleg végig akarja mondani… pisztolyt! Adjon már valaki egy pisztolyt!”

„… ötvenöt… ötvenhat… Mit vágjak a fejéhez?…”

„… hatvanegy… hatvankettő… Mi ez a csend?… Mi történt?… Remélem kinyiffant a banya… Sajnos, a dolog sokkal prózaibb. Elértük a maximális sebességet.”

„Ezt is túléltem! Örülsz?”

Bori váratlanul megmoccant.
– Mintha esemesem érkezett volna. Jaj, hol a telefonom? Egek, ennyi sms! A gyerekek… csak nincs valami baj? Döme miért nem szóltál? – máris megnyitotta az elsőt, hamar oldódott a rémület.
– Ó, de drága vagy! – nyomott egy puszit férje arcára, miután elolvasta. A következőnél nagyot kacagott, a harmadiknál már a hasát kellett fognia a nevetéstől, azután végig röhögte az egészet, csak úgy visszhangzott az utastér a kacagásától. Csak néha szólt oda Dömének: te nem vagy normális! Az utasok is felfigyeltek, és egyre többen nevettek azon, hogy Bori nevet. Ez egy igen vidám kirándulóhajó volt. Csak Döme hallgatta végig faarccal.

Mihelyt megérkeztek, Döme mindjárt virgoncabb lett. Átkarolta Bori vállát, úgy mondta.
– Amint megkapjuk a szoba kulcsát, lecuccolunk, és mehetünk. Hová szeretnél menni először?
– Úgy tudom, hogy közös városnézés van programon, idegenvezetővel…
– Nem drágám, azonnal lelépünk. Én veled kettesben szeretnék várost nézni…
– Úgy gondolod? Nem bánom, lépjünk le, és irány Schönbrunn!
– Rendben, de azért előbb ebédeljünk meg. Mit szeretnél?
– Ha már Bécsben vagyunk, bécsi szeletet és Sacher-tortát!

Késő este értek vissza a szállásukra. Egy kiadós zuhany után, az ágyra rogytak.
– Csodálatosan szép volt a kastélykert. Én ott napokig el tudnék nézelődni. Neked milyenek a benyomásaid?
– Nekem a leginkább a fűben heverészés jött be. – nevetett Döme – Fura ez a világ, folyton kicsi japánokba botlik az ember. Már elég sok fővárosban jártam, és mindenütt ez a helyzet, úgy látszik ez alól Bécs sem kivétel. Várj csak, inkább úgy fogalmaznám meg: A világ összes városának lakossága negyven százalék helyiből és hatvan százalék japán turistából áll! – Bori nagyot kacagott ezen. Aztán még sokszor elismételtette Dömével.
– Hát nem így van? Úton, útfélen kicsi japán turisták kattogtatják a fényképezőgépüket. Hogy mennyi van belőlük, elképesztő – Borin megint úrrá lett a nevetés. Majd Döme hozzá hajolt.
– Figyelj drágám! Reggel korán kelünk. Tudod, svédasztal lesz, azt jól letaroljuk, és aztán megnézzük mikor lesz visszafelé vonat, esetleg a jegyeket is megvesszük és aztán…
– Álljon meg a menet, te vonatjegyeket akarsz venni, de hiszen a hajó már ki van fizetve!
– Drágám, menjünk vonattal! Három óra alatt otthon leszünk. Én nem akarom még egyszer nyolc órán át hallgatni azt a banyát.
– Nem volt az nyolc óra.
– Lehet, de tizennyolcnak tűnt…
– Nem fizethetünk duplán, drágám, nem állunk olyan jól…
– Kigazdálkodjuk! No, legalább nézzük meg mennyibe kerülne…
– Rendben! – engedett Bori. Hát hiszen ő az út java részét átaludta, azután meg Döme esemesein kacarászott, szóval igen jól szórakozott… de Döme végig szenvedte az utat, pedig azt szeretné, ha ez a hétvége neki is emlékezetes maradna, a számára is telitalálat lenne. Békésen elnyúltak az ágyon, és az álom is gyorsan hatalmába kerítette őket.

Másnap délután fél ötkor szálltak vonatra. Nyertek néhány plusz órát, hiszen a hajó fél kettőkor indult. Reggel úgy megpakolták a bendőjüket, hogy nem is ebédeltek. Azon a pénzen inkább a gyerekeknek vettek valami apróságot, meg csokit. Maguknak csupán néhány szendvicset vettek, hogy majd a vonaton megeszik, mert akkorra már igencsak megéheztek. Boldogan huppantak bele a kényelmes ülésekbe, amikor Bori véletlenül hátranézett. Rémülten fordult vissza, mint aki kísértetet látott. Meg sem mert mukkanni.

Ugyanis, ott ült a hátuk mögött az idős házaspár a hajóról…

Kőműves Ida legutóbbi művei (összes megtekintése)



4 hozzászólás “Telitalálat

Vélemény, hozzászólás?