Ünnep

001-vA nappali hőségre az éjszakai záporok hoztak enyhülést, s nemcsak elviselhetőbbre hűtötték a levegőt, de el is verték a port. Egy-egy bőséges eső után finom illat terjengett mindenfelé, a hársfavirág, és a frissen felázott föld szaga keveredett a langyos reggelek illatával. A falu csendes volt, nem járt senki az utcán, csupán a posta előtti buszmegállóban álltak páran. A szünidő javában tartott, az iskolások a paplanok, párnák jótékony puhaságában fordultak a másik oldalukra, amikor a munkába igyekvők, és egy idősebb házaspár már várt a menetrend szerinti buszra.

Annus még mindig nem értette, hogy miért volt velük olyan szigorú a körzeti orvos, hiszen máskor is megjelentek a kötelező tüdőszűrésen. A nővérkével mára kéretett időpontot, szinte sürgette őket, ezért kellett ma bemenniük a városi szakrendelőbe. A járat pontosan érkezett, ülőhely is volt bőven. Ha szerencséjük lesz, és nem kell sokat várni a gyógyintézetben, a déli busszal vissza is jöhetnek.

*

A tóra néző hegyek északi oldalán, a keskeny országút mentén, mint damilra fűzött gyöngyszemek bújtak meg az aprócska falvak. Néhol az erdők egészen lehúzódtak a települések széléig, máshol széles mezők engedtek messzire látni. Volt, ahol keskeny patak futott a konyhakertek végén, s volt, ahol egy-egy domb adott hűvös pincéknek helyet közvetlenül a házak mögött. Errefelé kiváló méz alapjául szolgáltak a kiterjedt akácosok, a gyümölcsfák napcsókolta, érett terméséből finomabbnál finomabb, házi lekvárokat készítettek, s a lankás oldalakon napozó szőlőfürtökből, ízletes, és ravasz rozékkal örvendeztették meg a betérő vendégeket.
Minden falunak megvolt a maga bája, hasonlítottak egymásra, mégis volt ami megkülönböztette őket. A kis templomok kimagasló tornyaiból egymásnak feleltek a harangok, és varázslatos kilátásban lehetett része annak, aki megjárta a szűk lépcsőjüket. A településeken átvezető út az egyik pillanatban még felfelé tartott, a másik pillanatban már lefelé kanyargott, szélén a gondosan ápolt előkertekkel, és dús lombú fákkal. E gyönyörű környezet vonzotta a művészeket, és helyet adott a csendesebb gondolatokra vágyóknak is.
A festői elhelyezkedésű kis falvakban több volt a tornácos ház mint az újabb építésű, jellegtelen kockaházak. A fiatalok – ha tehették – beköltöztek a közeli városba, s ha mégis a szülői házban maradtak, inkább kibővítették azt. Busszal alig negyven perc alatt beértek a megyeszékhelyre, ki munkába, ki iskolába. Azt mondják, aki innen elszármazott, az mindig visszavágyott. Sokan vissza is telepedtek, elhanyagolt, elhagyott házat nem lehetett látni.

*

Tárnoki Balázs nem utazott messzire feleségért, neki a falubéli Patkós Anna volt a választottja már pelyhes szakállas legény korában. Nem is engedett mást a közelébe, s ennek okán hamar, még 1938 nyarán odaállt egyenesen az öreg Patkós elé, és megkérte a kisebbik lányát. Adta az apja, hogyne adta volna, hiszen látta ő is, hogy együvé tartoznak. A fiát, és a feleségét korán eltemette, özvegyemberként nevelte a két lányát. Etel az ország másik felébe ment férjhez, ezért örült Patkós Bálint, hogy Anna vele maradt, és jóravaló férjet hozott a házhoz. De nem sokáig ették együtt a sót, a kenyeret, az öreg hamar elment, két évvel az esküvő után. Este lefeküdt, és reggel már nem tudták felébreszteni. Álmában állt meg a szíve.

A tornácos ház utcára néző oromfala felett, a tető csúcsát faragott kereszt díszítette, az ablak előtt fehér futórózsa bokor ontotta a virágját, a konyhához vezető három lépcső szélén pedig tűzpiros muskátlik kellették magukat. A bejárattal szemben két hatalmas eperfa állt, az egyik mézédes fehér, a másik mindent megfogó fekete termést, és a nyári forróságban kellemes hűvöst adott. A kerekes kút mélyen csillogó vize, a legforróbb napon is csípős hidegre hűtötte a vödörbe leeresztett görögdinnyét. A konyhában jól megfértek egymás mellett, a palackos gáztűzhely, és a sok mindent megélt sparhelt*, a kilenc fiókos sublót, és a modern hűtőszekrény, a faragott sarokpad, és a kihúzható asztal. A bejárati ajtó mögött, a délutáni szundikálásra is alkalmas heverő felett, a színes hengerrel dekorált falon, kikeményítve, kifeszítve hirdette a házi áldást a kék fonállal hímzett falvédő.

“Hol hit, ott szeretet,
Hol szeretet, ott béke,
Hol béke, ott áldás,
Hol áldás, ott Isten,
Hol Isten,
ott szükség nincsen.”

Patkós Anna – a nyugdíj megérkezése előtti napokban – a kamra tartalékából varázsolt ebédet az asztalra. Reggelenként, miközben a kiporciózott friss kávé, és az előző napi zacc keverékéből lefőzte a feketét maguknak, már azon gondolkodott mit készítsen délre. Kifillérezte, beosztotta a legkevesebb pénzt is – képes volt ő a móriczi hetedik krajcárt is kacagva keresni –, de a postás hozta kis pénzük szűkösen volt elég.
Tárnoki Balázs soha nem dohogott, amit elétettek becsülettel kikanalazta. Majdnem ötven éve voltak házasok, s az asszony a legínségesebb időben is meleg étellel várta az urát. Minél szerényebb volt az étel, annál díszesebb volt a teríték. Sehol nem tálalták olyan előkelően a rántott levest, és a grízes tésztát mint náluk. A metszett poharaknak. és porcelán tányéroknak pedig nem volt cseppnyi ellenvetésük sem a szerényebb ebéd, és a hideg kútvíz ellen.
Disznót már régóta nem tartottak, a baromfiudvarból csak a tyúkok kárálása hallatszott. Tojásért, és húsért, a kiskertben megtermett zöldségért nem adtak pénzt, a váratlan kiadások azonban felboríthatták a házi kasszát. Márciusban temetésre utaztak, ami nemcsak lelkileg viselte meg őket, az útiköltség is keskenyebbre lapította a tárcájukat. Etel férjét temették a távoli nagyvárosban, nem hagyhatták magára. A két nővér sűrűn levelezett, minden gondjukat, örömüket megosztották egymással.
A rokonság esküvőkön, nagyobb ünnepeken, és temetéseken jött össze, ilyenkor a legidősebbektől a legfiatalabb korosztályig mindenki megjelent. Komoly indokkal maradt el, aki nem tudott eljönni. Bánat, és öröm összehozta őket. A távolság csupán fizikai volt, a családi összetartozást nemhogy gyengítette, inkább erősítette bennük. Ha valamelyikük bajba került, mindig akadt egy-egy segítséget nyújtó kéz, amibe kapaszkodni lehetett.

A Tárnoki, és a Patkós családból az idősebb generáció itthon maradt, a fiatalok közül páran elmentek külföldre szerencsét próbálni. Szinte mind meg is találta a számítását, s akinek nem sikerült, visszajött a védőszárnyak alá, így nem kallódott el közülük senki. Népes volt a família, két-három gyerek is kapaszkodott mindig az asszonyok szoknyájába, csak Annusékhoz nem kopogtatott be a gólya. Ám ők sem maradtak apróságok nélkül, nyaranta gyerekzsivajtól volt hangos a ház. A testvérek, unokatestvérek – főleg a városban élők –, hozták a gyerekeiket nyári szünidőben, hadd érje őket a jó levegő, hadd kerekedjenek ki egy kicsit, hadd töltődjenek fel a téli hónapokra. Amikor a testvérek gyerekei is megnősültek, vagy férjhez mentek, ugyanúgy mint valamikor őket – a szokás megmaradt –, a saját gyerekeiket is “kicsapták” falura, így az unokatestvérek gyerekei sem maradtak idegenek egymás számára. A fiúk bebarangolhatták a patakpart menti erdőt, pecázhattak a zúgó mellett, a lányok pedig babaházat rendezhettek be az eperfa ágaira kifeszített pokróc alatt.
No meg az sem ártott nekik, ahogy Balázs bátya terelgette, nevelgette őket, ha netán rossz fát tettek a tűzre. Pisszenésre szót fogadtak.
A tornácos ház hálószobájának egyik fala tele volt kisebb-nagyobb, keretekbe foglalt képekkel, megannyi nyár emlékével. Ha Annus elkedvetlenedett, vagy nem találta a helyét, csak leült az ágy szélére, végignézett a mosolygós gyermekarcokon, majd kettőt-hármat összecsapva a tenyerét elhessentette a rossz kedvét, aztán indult vissza dolgára. Az emlékek helyrebillentették a lelkivilágát. Nem engedte, hogy a “kesernye” (ő így hívta) eluralkodjon rajta. A képekről eszébe jutottak a történetek, némelyiken még a mai napig jókat nevetgéltek együtt az ő Balázsával. A sok gyerek sok huncutságot elkövetett ugyan, de nagyon sok szeretetet is hagytak maguk után.

*

Patkós Anna alig látott a könnyeitől. Kapaszkodott a férje karjába, aki férfias megilletődöttséggel nézett hol a mellette álló asszonyára, hol az egész udvart benépesítő vendégseregre. Az óriás eperfák alatt felállított, léggömbökkel, és virágokkal feldíszített pavilonok, megterített asztalok nem hagytak kétséget afelől, hogy ők az ünnepeltek. Ma van az ötvenedik házassági évfordulójuk. Mindenki eljött aki csak tudott. A csendes meghatottság pillanatai után jöttek a jókívánságok, a tósztok, és természetesen, a hogyan, a mikor kérdések. és válaszok. Tárnoki Boriska, Balázs unokahúga, és Patkós Etel kisebbik lánya, Vicuska voltak a főszervezők. De kicsik, és nagyok, mindannyian tettek valamit a mai ünnep valóra váltásáért.
A vendégek között ott voltak a közeli barátok, és Juhász Imre körzeti orvos, a nővérke Szabó Katival, akik furfangosan kimódolták, hogy a Tárnoki házaspár ezen a délelőttön ne legyen otthon. A meglepetés csakis így lehetett valódi.
Nem kellett ide ajándék, azt mindannyian ott hordozták a szívükben. Azt is, amit Patkós Annától, és Tárnoki Balázstól kaptak az évek során, és azt is, amit most az egész család tagjai elhoztak ide, hogy visszaadhassanak belőle valamennyit az ünnepelteknek.
A felnőttek jókívánságai után, a gyerekeké volt újra a főszerep, mindnyájuk Annus nénije, és Balázs bátyja körül, ott toporgott a legapróbbtól az érettségiző diákig mind. Virágcsokrok, és ölelések, apró versikék formájában ontották szeretetüket a házaspárra. Azon a boldog nyári napon, még a Nap is másképpen sütött a dombok közt megbúvó kis falura, s benne a Tárnoki portára.

*

Azóta újabb nemzedékek nőttek fel Patkós Anna, és Tárnoki Balázs örökén. A falusi házban, a nyári összejöveteleken még a mai napig közösen őrzik a régiek emlékét, ápolják a hagyományokat. Az unokatestvérek gyerekeinek gyerekei ma is ismerősökként kergetik egymást a kert végén elfutó patak mentén, vagy babáznak az eperfák lombja alatt felállított sátorban.
A szeretet különleges matematikával bírt, és bír ebben a családban. Nem osztják. Szorozzák.

***

Megjegyzés: sparhelt* = sparherd (helyesen), de ahol én hallottam eddig, ott mindenhol így ejtették. Magyarul spórolós tűzhelyet jelent.

ppj
2008

P Pálffy Julianna

Valamikor, még a múlt évezredben a pólyámba tehettek egy tollat, de csak nagyon későn vettem észre, hogy szúr valami. Először tiniként, majd hosszú időt kihagyva, tizenvalahány éve leltem rá, és azóta birkózom az írással, próbálom megtalálni a stílusomat, az egyéni hangomat.
Remélem a saját történeteim, verseim, meséim megkeresnek, és megengedik, hogy megírjam őket.

Hiszem, és vallom, hogy:

'... itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén' - (Fodor Ákos)
*
'Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel' - (Robert Capa)
*
'És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja mások énekét is szépnek.
(Babits Mihály)

P Pálffy Julianna legutóbbi művei (összes megtekintése)




Vélemény, hozzászólás?