Nora 34.

– Mormonok?! – kérdeztem vissza fennakadt szemekkel.

Elnevette magát, ahogy megkerülte az íróasztalt – széthányva tornyosodott tetején a kartonom megannyi vizsgálati eredménnyel, nyomtatott lapokkal és előhívott filmekkel.
– HÖ-hormonok – ismételte elém lépve.
– Ja, hormonok! Azt hittem hirtelen, hogy már te is az ateizmusomat firtatod.
Nevetése kételyekkel teli mosolyba csitult. Szemét némán ragasztotta az enyémbe. Tenyere combom mellett támaszkodott, miközben a vizsgálóágyon ücsörögtem.
– Hormonok. Ha nincs több infó, amiről tudnom kellene – meredt a szemembe.
Mögöttünk, az ablaknál Jácint ácsorgott, félig a párkányon ülve. Kezében még legalább annyi lap zizegett, mint amennyi az asztalon volt.
– Nem – szólalt meg.
Én felkaptam a fejem, de Tamás továbbra is az arcomat vizslatta. Jácint felállt, elvett egy lapocot a műszerasztalról és elém lépett vele, Tamás mellé.
– Mondd Á! – kérte, majd a faeszközzel lenyomta a nyelvem és mindketten belenéztek a számba. – Megint lángvörös – közölte Jácint.
– Még mindig – bólintott felé Tamás.
– Szedjük ki a manduláit! – közölte és ijedtemben megugrottam a nyakamat nyomogató keze alatt.
Lesápadva tekintettem Tamás felé. A fejét csóválta.
– Nem mikrobiális, inkább iatrogén.
– Na jó, akkor mi az, amit nem mondasz el? – kérdezte Jácint elemelve kezeit rólam, mellém támaszkodva.
– Egy szavatokat sem értem – hebegtem.
– Mondd, te lány! Eszel egyáltalán? – faggatott tovább Jácint, mire Tamás lopva megszorította a karját maga felé rántva figyelmét.
– Várjunk most egy kicsit! Hadd tanuljon, hadd kezdjen új életet – mosolygott felé Tamás. – Hadd élvezze, hogy mindenki odavan érte. – kacsintott rám.
– Halljuk ám, hogy minden ZH-d hibátlan – rázta meg a térdeimet Jácint. – Ez még Ádinak sem sikerült anno.
– Nekünk, halandóknak meg pláne nem – nevetett Tamás.
– Nem a tanulással van bajom, hanem hogy… – fordult egyet a gyomrom és leugrottam az asztalról. Kérdően néztek rám. – Jövő héten jön a gyilkolás- ahogy Zsolti fogalmazott.
Felnevettek.
– Szegény patkányok, igen. Azoknak annyi! – vigyorgott Jácint – Ne vedd a szívedre! Senki nem lesz orvos, mielőtt ne nyírt volna ki egypárat közülük. A tied túlélte anno, Tamás?
– Á, én nem nyúltam hozzá! Kaszaboljon az, aki sebész akar lenni.
– Vagy állatorvos – tette hozzá Jácint.
De képtelen voltam a „gyilkolás” szót ilyen könnyedén venni. Még akkor is halálfélelmem lett volna, ha pókot kell műteni, amit amúgy az ember otthon simán agyoncsap.
– Szóval az sem baj, ha nem állsz neki! Végülis belgyógyász vér kering benned – vigyorgott rám Tamás.
Próbáltam mosolyogni, de belső rettegésem nem igazán tette az arcom őszintévé.
– Egyébként meg a patkánnyal van bajod, vagy hogy Zsolti lesz a gyakorlatvezető? – bökte ki Jácint.
– Tényleg, mi van Zsoltival? – vonta össze szemöldökét Tamás.
Mindketten hatalmas szemekkel bámultak rám.
– Lilla van vele – közöltem hangomra erőltetve a legnagyobb közömbösséget.
– Milyen Lilla? – fintorgott Jácint. Tamás felé fordult.
– Az a vörös! Harmadéves és…vörös. Nagyon vörös.
– Jajj, Jézusom! – horkant fel Jácint rám nézve. – A vörös kígyó. Csak így hívják a háta mögött. Az még rám is rám mászott. Azt mondta, nincs az a pasi, aki neki ellen tudna állni, akár hetero, akár nem…
– Mindenkit elneveznek a háta mögött? – kérdeztem közbe.
Összenézve bólogattak.
– Ez a hely rosszabb, mint a pokol… – buktam ki összerezzenve. – Rám mit mondanak?
– Angyalka – bökte ki Jácint, mire Tamás pisszegve vállon csapta.
– Szeretnek téged! – folytatta. – Nézzél körül! Minden csaj az öri barid akar lenni, a pasik meg…ömlik utánad a nyáluk… – mondta lelkesen.
– Ha Zsoltinkra ráférne az agyátültetés, amilyen tökkel ütött, hogy ezt a… – fintorgott Tamás. – Akkor? Élj egy kicsit!
– A végén még átkeresztelünk savanyú ubira – nevetett Jácint.
Néhány pillanatnyi csend után Tamás elküldte Jácintot, és kérte, hogy még üljek vissza a vizsgálóasztalra.
– Szerinted tényleg szeretnek?! A gimiben is utáltak. Azt sem tudom elképzelni, hogy engem lehet szeretni…
– Én pedig azt nem tudom elképzelni, hogy nem lehet téged szeretni! – válaszolta. – És azt sem, hogy a Lilla-ügy létezik-e egyáltalán. Az a kislány úgy tekeredik mindenkire, mint egy…
– Kígyó – fejeztem be a mondatot helyette.
– A torkodat szeretném megnézni még egyszer!
– Oké – rántottam meg a vállam.
Kinyitottam a számat, ő pedig belevilágított egy kislámpával.
– És – kezdte, mikor végzett -, hogy megy az osztályos gyakorlat?
Felrántott szemöldökökkel mosolyogtam rá.
– Ha azt tudjátok, hogy kinek mi a gúnyneve, hogy hány pontosak a ZH-im, na nehogy már, ne legyél képben, hogy mit művelek a kórházban! Az igazgató-helyettes vagy!
Arca komoly maradt.
– Tudom, hogy ügyes vagy. Engem az aggaszt, hogy túlságosan is.
Döbbenten meredtem zöld szemeibe.
– Az ápolási osztály főnővére örökbe akar fogadni – mosolygott rám, majd arca újra elkomorodott. – Többet vagy bent bárkinél. Puszta önszorgalomból.
Szünetet tartva várta, hogy válaszoljak.
– Többet kell bent lennem bárkinél. A patkány még csak hagyján, de aztán jön a holttest-boncolás… A többiek nem lesznek rosszul egy csepp vértől, én meg még mindig.
Bólintott.
– Hogy hat ez az egész az étvágyadra?
– Az sosem volt – vágtam rá kínos mosollyal.
– És hánysz is. Ezért vörös állandóan a torkod.
A torkomnál akkor csak a fejem lett vörösebb. Megszorította a kezem.
– Ez a te döntésed volt, Kicsim, vagy…
Ránéztem és folytatta.
– Vagy Ádié? – sóhajtott. – Na, meg Zsoltié, Jácinté, Janié és az enyém?
– Döntés? Én nem döntöttem el semmit. Egyszerűen csak megtörtént.
Megrázta a fejét.
– Nagyon tehetségesnek tart mindenki. Komolyan, bámulatos agyad van. De van szíved hozzá, Kislányom? Szíved és…gyomrod?!
– Nem tudom – válaszoltam a padlónak. – Egyébként meg pont te hajtogattad, hogy majd megszokom! Most akkor? Megváltozott a véleményed? – rivalltam rá. – Már nem bízol bennem?
Lehúzott az ágyról és átölelt.
– Ha megbetegít, akkor nem éri meg. Elvárások kényszere alatt, Kicsi, nem fogod bírni!
Felnéztem rá.
– ÍGY nem fogom bírni, Tamás…ha nem támogatsz…
Akkor egy nővér futott be.
– Mindjárt megyek – szólt neki.
– Öhm, Norci kéne, Főorvos Úr…
– Túlterhelitek – közölte, majd elengedett. – Ő orvostanhallgató, nem nővér tanonc!
A nő elvörösödött.
– Főorvos Úr – szusszantam Tamásra -, ők segítenek nekem, nem fordítva!
Tamás a nővér felé tekintett.
– Legalább figyeljetek rá, hogy egyen, különben foglalhatunk egy ágyat neki is.
– Tudok menni, kettőig nincs órám – válaszoltam. Mosolygott, aztán kiment.
– Költözz hozzánk – mondta Tamás hirtelen.
– Átgondolom…
– Hónapok óta ezt hajtogatod. Még hány év kell, mire eldöntöd? – Ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Na, gyere át vacsira legalább!
– Nem megy, nyolckor még biofizika előadás van.

A színház méretű előadóban évfolyamunk cirka kétszáz medikusából körülbelül a tizede tartózkodott, lévén, hogy az előadások látogatása nem volt kötelező. Elszórva ültünk a nézőtéren. Abból a húsz orvostanhallgatóból, akik megjelentünk néhányan az első sorokban ülve jegyzeteltek, én középtájon, de a legtöbben valami egész mással foglalkoztak – néhányan már aludtak.
Este háromnegyed kilenc után a pokol kapuja csikorogva nyílni kezdett. Bizseregve, bizonytalanul éreztem hasamban a tompán lüktető fájdalmat. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, jegyzeteltem tovább az előadó mondandóit. Ahogy írtam, tekintetem hirtelen a kezemre tapadt. Fehér bőröm alatt egyre terebélyesebb halvány-kék folt tűnt fel. Megdöbbenve néztem rá a másik kezemre. Ott akkorra már három-négy püspöklila tócsa igyekezett egymásba folyni. Be kellett mennem a kórházba. Hangtalanul álltam fel, ám azonnal visszaültetett a hasba-rúgó görcs és éreztem, ahogy „alul” is vér buggyan ki belőlem…
Görnyedve araszoltam ki a sorból nem törődve az előadó hatás szünetével. Felrohantam a lépcsőn, ki a teremből, aztán be a legközelebbi mellék helységbe. Locsogott belőlem a vér és nagyon úgy tűnt, hogy nem csak a menses-nek kijelölt járaton át… Tamponok hada után a parkolóba rohantam. Tudtam, hogy nagyon nagy baj van, hogy ekkora még sosem volt. Az őszi, hűvös este rám facsarta felhőit. Ömlött az eső, mintha az égnek sem alvadna a vére…
Bedobtam cuccaimat a kocsiba, aztán őrült iramban szeltem át a szinte tök üres parkolót. A portás srác szokásához híven kihajolt hozzám, míg a sorompó felhúzódott, de most nem csak azért, hogy elbúcsúzzon…
– A kórházba mész? – kérdezte az esőfüggönyön át.
– Igen, miért?
– Mert tömegbaleset volt a belvárosban, kerülj fentről!
Még szerencse, hogy nem kértem mentőt – gondoltam, miközben felhajtottam a meredek úton, a hegy felé. Arra is éppen elég nagy volt a forgalom. Szlalomozva előzgetnem kellett, miközben egyre jobban fájt a hasam. Néha elcsúszott a látásom az esőmaszatos szélvédő, vagy a vérveszteség miatt, mindenesetre már azt sem érdekelt volna, ha én is kigurulok az útról.
A kórház szűk kis utcája tele volt mentővel, és még több szirénáját hallottam a tér felől. De az utca már a beszállítás utáni pillanatokat aludta. A mentőautók elvégezve dolgukat az utcalámpák eső-tompította fényében pihegtek.
A másik oldalon sikerült leparkolnom. Kiszálltam, és hosszú másodpercekig méláztam az idős, sárga épület halogén-fénytől vibráló ablakai átellenében. Imádkozni kezdtem. Rettegő sóhajomat fehérre marta a hideg. Csak egy valamit kívántam ott, bőrig ázva a locsogó ég alatt. Hogy Zsolti ne ügyeljen aznap éjjel. Behunyt szemmel léptem le a járdaszélről. Amikor újra kinyitottam, az utcasarok feketén gyöngyöző nyálkájából egy autó fordult be fék-csikorgatva, és állt meg közvetlenül a combjaim előtt. Felsikoltottam és hátraugrottam, bele egy bokáig érő tócsába. Amikor újra felnéztem, láttam, ahogy Zsolti száll ki és meghökkenve lép elém.
– Ugye, nem ütöttelek el? – meredt rám.
– Nem – nyögtem.
– De jó, hogy itt vagy, segítened kell! – zihálta megragadva vállaimat és a kapu felé tolt maga előtt.
– Csak a miheztartás végett – mormogtam hátra pillantva rá – Ügyeltél volna ma? – kérdeztem fintorogva az ég felé.
– Nem, amúgy nem – hadarta. – De valami tömegbaleset volt.
Fél karral döntötte be előttem a kaput. Egy pillanatra megszédültem az előtér látványától. Dugig volt sérültekkel. Faltól falig vérzett a tömeg, padlótól plafonig zengett a jajveszékelés.
– Ne félj, csak ne maradj le! – szólt a fülemhez. Aztán megragadta kezem és magával húzott.
Az első néhány lépés után egyből el is vesztettük egymást. A látásom elhomályosult és éreztem, ahogy az orromból is szivárogni kezd a vér – langyosan csiklandozva ajkam. Odaérintve ujjam nagyokat pislogtam a szemem előtt duplázódó vér-maszatos kezem felé. Amikor a tér végre ismét önmaga valóját mutatta, Zsoltit láttam meg magam előtt. Szeme ijedten kerekedett felém, ajka mozgott, talán mondott valamit, aztán felém nyúlt, de a széthúzódó térben soha nem ért el…

Amikor magamhoz tértem, egy nyíló ajtót pillantottam meg. Ő sietett be rajta. Szemem követte mozgását. Apró földrengés rázta meg párnám, ahogy fölém hajolva rátámaszkodott. Olyan közel láttam, mint már nagyon rég. Nem pislogott. Csak ajka rezzent meg, mielőtt megszólalt.
– Mi történt? – kérdezte mozdulatok nélkül.
– Vérezni kezdtem.
Szeme nagyobbra nyílt, aztán megrezzenve összeszűkült.
– Ki volt az?
– Ki?
– Ki bántott? – rezzent meg karja a párnámon.
Nyelni próbáltam, de szám olyan száraz volt, mintha homokkal lett volna tele.
– Senki.
– Norciii… – ült le mellém, szeme még mindig szorosan az enyémekbe ragadva.
– Biofizika volt és fájni kezdett a hasam – úsztak be lassan az emlékképek…
És akkor tűz-forróvá vörösödtem. Akkor egyszer csak összeállt a kép, mire gondol, mit akar tőlem hallani. Látta. Ott, alul, látott mindent. Ájuldozva fordítottam el tekintetem róla, orrom előtt a csuklója tartott fogságban, így aztán mégis csak az arca felé néztem.
– Nem értek semmit, Kicsi…ömlött a vér belőled, de mindenhol a világon! Mi a frász történt? – faggatott idegesen pattogó hangon.
– Meg fogok halni! – reszkettem felé és elsírtam magam.
– Nem, nem fogsz! – kiabált rám és kezét az arcomhoz illesztette.
– De sosem véreztem spontán! – borultam ki.
Nyakából a fülébe tolta a fonendoszkópot, a membránt pedig a mellkasomra nyomta.
– Ne sírj, nem hallok semmit… – mondta halkan. – Sóhajts! Mélyeket…
Tudtam, hogy baj van. Láttam a szemében. Én is hallani akartam, amit ő hallott.
– Jó, nyugi – mondta végül, bár úgy tűnt, inkább saját magának.
Újra a nyakába dobta a fonendoszkópot és ő is mélyet sóhajtott.
– Szóval spontán, ugye? – mászott újra a tekintetembe.
– Igen!
– Meg kell kérdeznem és neked el kell mondanod, hogy szex…
– Veled. Utoljára veled – vágtam közbe.
Mindketten szénné égtünk a szituáció közepén. Én a szégyentől, ő a rémülettől. Baromi egyszerű lett volna, ha csak szokásos traumatikus vérzésem lett volna. De nem az volt.
– A faktor benned van – mutatott az állványra. – A tüdőd tiszta, normális a légzésed, a szívműködésed. Ha véreznél belül, annak lenne hallható tünete. Ha vér lenne a pleurádban vagy a pericardiumodban, ami a mellhártya és a…
– Zsolti! – érintettem meg a kezét. – Nem kell ezt az éjszaka közepén megtanítanod…
Bólintott.
– Azért rád nyomom az ultrahangot, hogy lássunk is valamit, jó?
– Oké…nyugi… – mosolyogtam.
Akkor vettem észre, hogy az intenzíven vagyok…
– Már megint leállt a szívem? – meresztettem felé a szemeimet.
– Mit gondolsz, miért vagyok a pánikroham határán?! – mormogta, miközben húzogatta hasamon az érzékelőt. – Szép a pocid – mondta, miközben a képernyőt figyelte.
Lenéztem a hasamra és majd’ a plafonig ugrottam.
– Mi a…??? – sikítottam.
– Mi? – fordult felém értetlenül, majd a hasamra nézett, aztán újra rám. – Semmi! Hematómák! Semmi… – válaszolta nyugtatóan.
– Hülyéskedsz? Olyan, mintha egy úthenger ment volna keresztül a testemen… – bőgtem el magam újra.
Elmosolyodott. Letette az érzékelőt és visszatakarta a hasamat.
– Gyönyörű vagy…érted? Ez csak… – kereste a szavakat. – Csak Tamás! Tőle örökölted. De… – hajolt újra közel. – Nekem a legszebb vagy…
Még mindig homokot nyeldekeltem. És legszívesebben szíven szúrtam volna, hogy mostanság inkább a vörösökre bukik, de inkább eltereltem a szót.
– Ma voltam Tamásnál, szerinte csak a hormonok…
Megrázta a fejét.
– Kérlek, ígérd meg, hogy szólsz, ha bárki bármiért vizsgálgat. Én is ott akarok lenni!
Bólintottam, aztán folytatta.
– Ezután az éjszaka után tuti, hogy megváltozik a véleménye!
– És mi van azzal a rengeteg sebesülttel? Sokan meghaltak?
– Igen – dörzsölte meg az arcát – Pedig a főnököt is behívtam. Bár talán pont ezért…

Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)




4 hozzászólás “Nora 34.

  1. P Pálffy Julianna írta:

    A végére doktorálunk (v)érzékenységből. Szemléltető írás újfent, most én lettem zaklatott. Remélem kitalálsz valami megoldást, jó megoldást a főhősnő számára – és most nem egy nyálas hepiendre gondolok -, mert ennyi harc megvívásáért megérdemli, hogy legyőzze azokat a “démonokat”.

    ölelésem
    TA

    • Mona írta:

      Még nem tudom, C*…nem hiszek abban, hogy valaha befejezem.

      Köszönöm átérzésed,
      ölellek!

Vélemény, hozzászólás?