Nora 38.

Idegen helyen ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, a vaksötéten kívül semmit sem láttam. Napfényes rétillatú volt az ágynemű. És akkor eszembe jutott az előző este. Bevillant, hogy tenyerem kinek a mellkasán pihen.
Savként buggyant fel bennem a lelkiismeret-furdalás. Kezem egy ideig még hagytam Tamáson pihenni. De túl fájdalmas volt. Még lélegzetén is hallani lehetett, mennyire ki van merülve. Négy gyerekhez igazán nem hiányzik neki egy ötödik, aki miatt még pluszban fájhat a feje. Mégis mi a fenét gondoltam? Miért hittem azt, hogy lehetek a lánya?! Hogy segíthetek neki. Én? Velem állandóan csak a baj volt.
El kellett mennem. Fel kellett kelnem, és el kellett mennem. A szívem zokogott. Pillanatonként hullt rám, a keserű valóság fényszikrája – a felismerés: addig kell elmennem, amíg még képes vagyok rá.
De már késő volt. Ahogy elemeltem kezem testéről, sűrű árként kezdtek patakzani könnyeim. Képtelen voltam itt hagyni őt. A fájdalom úgy hasított belém, mintha nyársra húztak volna. De ez más volt. Ez nem a visszatérő hasfájás volt, nem neuralgia, ízületi gyulladás, vagy belső vérzésből fakadó, feszítő görcs. Azt nem tudtam, hogy az SLE mennyire nyúlhat a lelkembe. Talán teljesen. Talán én magam voltam az. Egy farkas, egy ragadozó, amely emberi szíveket marcangol a túlélésért – a sajátjával sem kivételezve. De nem igazán tudtam, miért érzek így, miért tör rám állandóan a mérhetetlen szégyenérzet akkor, amikor a dolgok végre kezdenének a helyükre rázódni.

Közelebb bújtam hozzá. Reszketni kezdtem, amikor keze hirtelen a hajamat kezdte simogatni.
Ébren volt. Vajon mióta? – meresztettem szemem a sötétbe.
– Sírsz, Norci? – A suttogás az ágytámla felől jött.
– Igazán szeretlek – súgtam vissza.
– Én is, Kicsim.
– Annyira – folytattam -, hogy el kell mennem. És többé nem jöhetek vissza.
Mozdult az ágynemű, fájdalmasat nyikkant az öreg kanapé, ahogy Tamás a lámpakapcsolóhoz lépett. Amikor végre fény gyúlt a szobában, az ágy másik felére néztem – Enikő után kutatva, de hiába. Mire újra Tamás felé fordultam, már mellettem ült. Fekete póló volt rajta, sötétkék pizsinadrág.
– Azt hiszem, mégis képes vagyok arra a szeretetre, amiről beszéltél. De én nem hozhatom be hozzátok a poklot! – folytattam.
Oldalt-fekvő helyzetbe csúszott, állát csuklójára támasztotta.
– Ez nem fertőző – mondta fejét rázva.
– Tudom – vágtam rá grimaszolva -, ennyit azért már konyítok a betegségekhez.
Egyre jobban tekerte a fejét.
– Ha fekete festékhez fehéret keversz – kezdte -, vagy ha kávéba tejet öntesz, mit kapsz?
Törökülésbe húztam lábam, ujjaim görcsbe feszülve rejtettem ölembe. Mélyzöld tekintete teljesen körbevett, mintha képes lenne kiszívni belőlem mindazt, amit gyűlölök. Komoly volt, nem szigorú, de határozott.
– Hm… Szürkét és – tartottam egy kis szünetet – barnát?
Csillogó szeme mosolygósra szűkült. Arcát tartó kezével a könyökére támaszkodott.
– Enyhülést – súgta. – A szúrósfekete szürkébe lágyul. A keserű krémessé keveredik.
Mosolya újra elkomolyodott. Várta válaszom.
– Szóval, úgy érted – A nyelvem megbotlott, kissé zsibbadni kezdett -, hogy szerinted még nevelhető vagyok?
– Hát, az mindenképpen – nevetett, és felült. Felhúzta térdeit átkulcsolva azokat. – Még kicsi vagy! – Nevetése aztán ismét elmerengett. – Nem tudtam azonnal, hogy a lányom vagy, de talán mégis. Valami megmagyarázhatatlan – szája félmosolyra húzódott -, valami nagyon erősen intenzív érzelmet robbantottál bennem.
Szavai lyukakat csapkodtak a hasamba.
– Annyira szomorú voltál, de annyira! – folytatta. – Sosem láttam azelőtt gyereket, ennyire kétségbeesett szemekkel.
Lábait eldöntve, közelebb kúszott hozzám. Megérintette a karom.
– Te vagy a tej, Kincsem! A fehér, a világos, ami kedvesen belecseppent az én sötét világomba.
Lassan tekerni kezdtem a fejem.
– Te olyan jó vagy. Miért lenne a te világod sötét? Én csak gondot okozok.
Megszorította a kezem és tekintete mágnesként vonzódott az enyémbe.
– Ezek anyád szavai, Norci! Meg kell találnod a saját szavaidat – hadarta, de közbe vágtam.
– Nem bírom elviselni, nem bírom elviselni – hörögtem levegőtlenül -, hogy mint egy bomba, berobbanva cseszem szét az életedet, a családodat!
Szemében a gondterheltség könnyfátyolba csapódott.
– A robbanást mint ősrobbanást értettem. Egyszerre értelmet adtál a mindennapjaimnak, az életemnek. Még azelőtt, hogy rájöttem volna, ki vagy.
Elsírtam magam. Könnybe lábadt szeme megfacsarta a szívem.
– Értelmet azzal, hogy egy szakmai kihívás a testem?
– Szakmai?! – ugrott megbántottan homlokáig sötét szemöldöke. – A lányom vagy – suttogta. – Az életemet odaadnám, hogy újra egészséges legyél! Nem kihívás, hanem rettenetes aggodalom, Norci!
– Ezt nem bírom elviselni, Tamás! Hogy felkavarom a lelki nyugalmad…
– Semmit sem tehetsz, Kincsem! – Két kezével kiemelte erőlködő markom a lábaim közül, és lazává simogatta azokat. – Ha itt hagysz, a szívemet téped ki.
Akkor valóban hasba taposott a fájdalom. Kezemet odaszorítottam, és Tamáshoz gömbölyödtem.
– Én ezt nem bírom ki! A lelkiismeretem felperzsel emiatt bennem mindent! – nyögtem.
– Fáj? – Kezét az enyémre tette, és ölelve feküdt mellém.
– Múlik – sóhajtottam.
– Nem veled van baj, hanem azzal a látószöggel, amit anyád rátok testált. A szabadság gyermekei vagytok, te, és Ádi is az volt. Az a rettenetes kínlódás a függetlenségért, a villámgyors iram, amellyel megpróbáltátok magatok mögött tudni a múltat.
Újra felkönyökölt és fölém hajolt.
– Nem tűnt még fel, hogy ahova rohansz, ott éppen a múlt vár? Tán nem tárt karokkal. Először csupán bujkálva a sarkokon, de végül újra beléd lépve!
A hátamra fordulva fölém hajló arcát néztem. A könnyek újra patakzani kezdtek az arcomon.
– Hát, akkor soha nem lesz vége, ugye? – reszkettem.
– De hiszen már vége van!
Felkelt, lekapcsolta a villanyt.
– Rettenetesen hiányzik Ádám – suttogta. – De azt semmi esetre sem akarná, hogy belehaljunk a halálába. Múlni fog…
– Nekem csak ő volt – zokogtam. – És én bele fogok halni, mert bele akarok halni!

Önmagamnál jobban csak az ébredéseket gyűlöltem. A hülye agyam valamiért képtelen volt felfogni, hogy a bátyám meghalt. Nem tegnap, nem a múlt héten, hanem lassan egy éve! Mindig, minden áldott reggel, ő volt az első gondolatom. A második pedig a rám szakadó gyász.
Minden napot bőgéssel kezdtem, ha nem volt aki felébresszen, egyből elterelve a figyelmem.
Hajnal volt még, és talán csak perceket aludhattam, Tamás ölelésében. Még mindig fekete volt az ég, a konyhaablak teljes egészében rám tükröződött. Ádám jutott eszembe, és a kimúlt apánk. A bátyám vér szerinti leszármazottja volt. Neki és a még förtelmesebb anyámnak. Egyből nyakon fojtott az önvád. Két ilyen borzalmas ember létrehozta őt, a mindenemet. Akkor én miért lettem ennyire elcseszett, ha az én vér szerinti apám egy fantasztikus férfi?!
De akkor sem bírtam feldolgozni azt, hogy szerethet bárki. Annak csak rossz vége lehetett.
Néhány szót írtam egy cetlire, és gondosan rátettem a hófehér Volvo – Ádi kocsijának a kulcsát. Aztán hazabuszoztam.
A házunk felett már sötétkéken húzódott az ég, amikor hazaértem. Csak álltam ott hosszú percekig. Égtek bent a villanyok, anyám otthon volt. Így aztán megkerültem a házat, és átvágtam a mezőn.

Megtorpanva vártam meg, míg a közelgő motorhang autó képében tűnt fel. Zsolti hazaért. Sietni kezdtem. A ház oldalához dőltem, miközben figyeltem, ahogy kiveszi fekete hátizsákját az ülésről. Nem vett észre. Arca gondterhelt volt, nyúzott, és futólépésben ugrott az ajtóhoz. Akkor lassan léptem elő, nehogy megijesszem, de nem sikerült. Rémülten lépett hátra.
Egy ideig még kereste a szavakat, majd csak ledobta válláról a táskát, és felkapott. Arcát a hajamba fúrta, és nagyon erősen szorított.
– Történt valami? – kérdeztem halkan, és akkor azonnal elengedett. Keze a csípőmön ragadt, erősen tartott, mintha bármelyik percben köddé válhatnék.
Idegesen pislantott.
– Igen. Számtalan dolog történt – bólintott. Arca megfeszült a komolyságtól, a korábbi fáradtság nyomtalanul tűnt el róla.
Nem folytatta. Tekintetét lassan enyémbe mélyesztette. Tanácstalanul forgattam a szememet.
– Az apád – szólalt meg végül -, meghalt.
– Tudom – rántottam meg a vállam. – Órákat járkáltam a holtteste körül…
Elengedett. Két kezével áttúrta haját, majd rágyújtott.
– Tudom, hogy tudod. Csak nem láttalak huszonnégy órája – nézett rám ismét, és megreszketett. Elvettem kezéből a cigit, hagyta. Benyúlt a kocsiba a kabátjáért, magára húzta, és új cigit gyújtott. Aztán közel lépett.
– Kiengedted az összes állatot? – meredt rám. – Norci!
– Ne haragudj… – haraptam az ajkamba.
Elfordult. Kifújta a füstöt, majd újra magához húzott.
– Beszélj! – Végül csak ennyit szólt, és szeme az enyémbe bújt.
Megnémultam. Elfordultam, hogy beleszívjak a cigibe. Amikor újra ránéztem, még mindig erőteljesen vizslatta az arcom.
– Tudom, hogy óriásit csalódtál bennem – Bűnbánóan emeltem felé szemem. – Nagyon-nagy hiba volt!
Beleszívott a cigibe, és lassan, de még a nyakát is forgatva rázta meg fejét.
– Nem érdekel – vágta rá. – A Főnök meg még örül is az egésznek, állandó konfliktjuk van a dékánnal. Egész nap úgy csicsergett kárörömében, hogy ha tudná, hogy te voltál, biztos kapnál valami dicséretet is – hadarta nagyon gyorsan.
– Tudja, hogy én voltam – mondtam, szeme meghökkent. – Vagyis, dehogy én voltam. Én csak Farkast hoztam, Brigi kapott vérszemet…
Ajka mozdult, de aztán arcával legyintett.
– Nem érdekel. Arról mesélj, hogy miért vagy itthon! Tamás felhívott az éjszaka közepén. Most akkor mi van?
– Hát, eljöttem… – válaszoltam, de nem volt elég. Barna szeme mindvégig az arcomra tapadt, miközben füstöt fújt ajka. – Mit meséljek, Zsolti? Ha beszéltetek, nyilván mindent elmondott.
Eldobta a cigit. Én beleszívtam a sajátomba. Elengedett. Hátat fordított, és újra áttúrta a haját – ami bármennyi bizergálásra, mindig ugyanúgy állt. Tökéletesen. Se nem túl jól fésülten, se nem nagyon kócosan. Olyan Zsoltisan. Aztán visszapördült.
– Basszus, Kicsi. Akkor most beszéljünk úgy, mint orvos az orvossal.
– Faszt! Elegem van! Szombat van! Te most toltad le a péntek éjszakát, én meg…
– Rettenetesen féltelek, nem érted?! – vágott közbe. Mély hangja visszafogottan dörrent. Még folytatta volna, de akkor én vágtam közbe.
– Nem fogok meghalni, csak mert néha fáj a fogam!
Szeme kérdőn kerekedett felém.
– Ez nem a fogad… – suttogta szinte hang nélkül.

Elém lépett. Kezét az arcomra illesztette, és ugyanott, ahol éjjel Tamás is, benyomta az államat. Olyan érzés volt, mintha nyílt sebbe nyúlt volna. Élesen hasító fájdalom vágta át az arcom, állkapcsom, fogaim és a nyelvem. Elütöttem arcomtól a kezét.
– Megőrültél?! – sikoltottam kibuggyanó könnyek között, és levágtam a csikket a földre.
– Ne haragudj – lépett felém ismét.
– Ne haragudjak? Van fogalmad róla, mennyire fáj?! – zokogtam el magam.
Még közelebb lépett. Megérintette a karom.
– Ne haragudj! De látnom kellett! Még sosem láttam ezelőtt ilyet. Egyikőnk sem. Hatalmas mázli, hogy Tamás rájött, mielőtt Jani kihúzkodta volna a fogaidat.
– Ilyet? Mert én csak egy ilyen vagyok? Ilyen tök érdekes orvosi rejtély, akinek most ha nem okozhattál volna fájdalmat, bele is haltál volna, nem?! – dühöngtem az éles fájdalomtól reszketve. – És tényleg, bazd meg! Tényleg kurva nagy mázli…
– Fogd már fel, Norci, hogy a neuralgia nálad vérzéssel jár! – A saját állára mutatott. – A nervus mentalis trigeminus ág, és itt oszlik három ágra – mutatott a füle fölé, a halántékától kissé hátrébb. – Az agyban! – kiáltotta.
– Nagyon fáj, nem tudok figyelni!
– Úristen, még mindig? – szakította félbe magát.
– Ha nem adsz valami gyógyszert azonnal, esküszöm, hogy a nyakamba szúrom a maradék heroint!
– Semmi sincs, ami csillapíthatja, te is tudod…
– De Tamás valami olyasmit mondott, hogy az SLE okozza. Akkor nem jó rá a szteroid? Mint az ízületeimre? Éjjel is azt adott be. Szuriban.
– Igen? SLE neuralgiát? Én… Nekem erről… Én ehhez nem értek! Minek jöttél haza? – dörzsölte meg a szemeit. – Épp indulni akartam oda!
– Jaj, ha nem nyomkodsz össze, most nem fájna…
– Vagy igen. Szerintem éjjel sem nyomkodott senki!

Egy ideig csak álltunk egymással szemben, mint két sértődött gyerek. Aztán egyszer csak mégis elmúlt a folyamatos villogás a számból.
– Gyere, akkor kezd el megint a prednisolont, és aztán – sóhajtott -, menjünk vissza Tamásékhoz, és ezt Janinak is látnia kell! De, úristen, nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy van-e vérzés. A hasad is fájt! – hadarta a szavakat.
Megráztam a fejem, majd elmosolyodtam.
– Aludtál egyáltalán bármit? – léptem közel hozzá.
Átölelt, majd a nyakamhoz simította arcát.
– Szerinted bírtam volna? – Újra erősen szorított. – Megöltem az apádat.
Szavai mellkasomba ugrottak. Elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. És akkor tudtam. Komolyan gondolja.
– Miért nem anyámat?! Akkor ott, miért nem anyámat? – súgtam.
– Puszta mázli volt. Pont akkor ment be a kálium, amikor a szíve nem bírta. Bárki belehalt volna.
A tüdőm kitágult. Az egész testemmel lélegeztem. A férfi minden mozdulata, minden arcvonása úgy vonzott, hogy kitágult pupillám egy pillanat alatt fel tudta volna falni.
– Hogy lett ebből agyembólia? – jutott eszembe a halálok.
– Az csak a Főnök szerint – legyintett. – Én meg ráhagytam. Édes mindegy, nem? Úgyis lesz boncolás. Bár akkor meg majd a patológusok lesznek kicsapkodva, ha nem igazolják az általában tök téves sejtéseit…
– Csúcs…
– De te már most bevágódtál, kis bűnözőm! – vigyorodott el először ezen a hajnalon. – Na, intézzünk neked egészséget! – húzott magával a ház felé.

– Már nem fáj! Már meggyógyultam – búgtam felé, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.
Lerúgta a cipőjét, és rám nézett. Érezte testszerte kitáguló ereim felhevülő illatát. Hallotta, ahogy a pulzusom érte iramodik. Felegyenesedett, és elém lépett. Arcán átfutott a vágy bíbor fuvallata.
– Prednisolon. Most! – csattogtak szájából, a hivatás bilincs-ízű szavai.
Állam az arca felé emelkedett.
– Zsoltit akarok. Most – leheltem.
Karját az ajtóra támasztotta, a fejem mellé.
– Amíg beveszed, felhívom Tamás-apádat, akit jól faképnél hagytál!
Megragadtam a nyakát, és az ajkamhoz húztam. Kibújt a csókomból, és felkapott. Combjaim felhevítették ölét. A konyhába vitt, és az asztalra ültetett. Ajkam úgy csúszott a fogai közé, hogy azonnal elfelejtette a gyógyszert.
Lerántottam a kabátját és a pulcsija alá nyúltam. Mindenhol érinteni akartam. Ő finoman bújtatott ki a kabátomból, aztán a vállamat eltolta magától. Ám azonnal meg is szorította azokat, különben lezuhantam volna az asztalról.
Várt néhány pillanatig, míg helyreállt az egyensúlyom, aztán a konyhaszekrények felé fordult. Rámordulva ugrottam utána, és másztam ismét meztelen hátbőréhez.
– Édes Istenem – súgta. – Nem lehet veled bírni – mondta, aztán hirtelen megfordult karjaim között. Csak az idegen ízre eszméltem fel, ahogy gyógyszert dugott a számba.
– Fúj! – nyávogtam. – Annyira, annyira… – kerestem a szavakat, nyelvemen forgatva a tablettát.
– Annyira? – nyújtott felém egy pohár vizet. Kikaptam a kezéből, a fele a padlóra loccsant. – Annyira gondos, törődő, felelősségteljes vagyok? – vigyorgott bosszantóan.
Belekortyoltam a vízbe.
– Hm. Utálom, hogy orvos vagy!
– Ha visszaadom a diplomámat, szeretni fogsz?
– Feldolgozhatatlan fájdalmaim sora tapad a kezedhez! – dünnyögtem játszi sértődéssel.
– Akkor ideje zuhanyozni, nem?! – Szeme éhesen villant felém.

Nem is tudom, hogy értünk fel az emeletre, hogy nem estünk le a lépcsőn, vad egymásba gabalyodásunk közepette. Valószínűleg nem rajtam múlt. A fürdőszobáig azonban nem jutottunk el, a hálószobában lettünk egymáséi, falánk pillanatokon belül.
Zsolti elégedetten fordult aztán a hátára, de épp csak fújtam egyet a plafon felé, karja a derekam alá nyúlt, és magára fordított.
– Na? Most mi tapad a kezemhez? – tartotta a csípőm. Férfii egoja többet követelt.
– A nőiségem kulcsa – válaszoltam fennkölten, és újra lobbantottuk testünk lángjait.
– És hányszor nyissam meg nőiségedet, hogy ez jusson eszedbe a kezemről, és ne a fájdalom?! – zihálta, aztán újra maga alá fordított. Barna szeme hajnali égként magasodott fölém. Akkor újra megnyitott, és eggyé váltunk. Felé sóhajtottam. Vágykönnyek csordultak arcomra. Tekintete szememre tapadt. Ahogy kelt ablakunk mögött a Nap, írisze úgy vált arany-csillogóvá. Arca elhűlt, röpke mosollyal figyelt, miközben egyre nyitotta bennem a szorongó mélyet.
– Szeretkezz velem – sóhajtottam. – Életem végéig!
És akkor csillámporral hullt ránk a beáramló napkelte. Súlytalan végtelennek tűnt testemben a gyönyör. Ragyogó szikrák parázslottak végig bennem, mindenütt.
Zsolti hajamhoz könyökölt, ajka a fülembe lélegzett.
– Legyél a feleségem!

Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)




2 hozzászólás “Nora 38.

Vélemény, hozzászólás?