Nora 40.

 Az időmúlás relatív. Néha siettetnénk, máskor pedig örökre benn ragadnánk egy-egy pillanatban. Néha úgy tűnik, megáll, máskor súlyosan kínoznak bennünket a lassan vánszorgó pillanatok.
Láttam, ahogy a monitoron egymást követően változnak a számok. Az EKG görbém egyre szabálytalanabbul cikázott tova és tova. Nem lehetett megállítani. Pici javulások után egyre mélyebb gödrök jelentkeztek. Zuhantam. Sebesen szívott magába az elmúlás, ahogy egyre esett vérnyomásom, szívfrekvenciám, oxigénszaturációm. Pám-pám-pám… Le és le, vészesen közelítve a nullához. A nullához, ahol a gyönyörűen szerkesztett, normális EKG görbe csupán egyenesként lapul, és halad tovább, ismeretlen világok felé.
Láttam Zsoltit, Gyulát, a főnökünket, nem is tudom… Mindenki odaért végül, ahogy rohant előre az idő. Tamás, Jácint, az összes kollégám, asszisztensek és nővérek.

Csak én nem voltam ott. És nem tehettem semmit.
Nyugalom és csend váltotta fel az életigenlés ájulásba facsaró fájdalmait. Már nem éreztem, ahogy a hibásan működő idegpályáim megvadulva rángatják egymást, görcsös földrengésbe rázva a gennytől lüktető testemet. Már nem éreztem a vérhiány okozta nyomó, majd szétrobbantó baltacsapásait tarkótájon.

Már nem fájt. És ez jó.
Már nem maradt érzelem. Már nem is féltem. És ez nagyon jó.

Aztán az időmúlás lassulni kezdett. Minden, amit ismertem a műtőben, mindenki, akit ismertem… És a fény, az a kíméletlen halogén… Akkor, ott minden és mindenki atomjaira vált, súlytalan lett. Lassan megszűnt a mozgás, megszűntek a sarkok, a padló és a plafon, és kezdett eggyé válni: mint lényeg. Mint egész. Mint kezdet és vég. Mint összetartozás. És a határtalan szeretet végre megtalált.

Fájdalom nélkül zokogtam. Gyász nélkül, szabadon folytak könnyeim, amikor megláttam őt. Magas volt és erős, pont olyan, mint amikor utoljára láttam.
Az egész arca mosolygott akkor, amikor megszerelte ajtómon a zárat. Érzem ujjai érintését a tenyeremen, ahogy belehelyezte a kulcsot. Mintha átadott volna akkor Zsoltinak. Mintha tudta volna, hogy nélküle már valóban szükségem lesz zárt ajtóra.

És nem engedtem be a fürdőszobába. Ott zokogtam a földön, mint egy hülye pisis az arcomon vöröslő pillangókiütés miatt. Az utolsó hang tőle… Az utolsó hang a nevemet mondta. De én kizártam és meghalt.

Én kizártam, és meghalt. És meghalt a világ. És véget ért az életem.

A mennyet sóhajtottam akkor ki tüdőmből, amikor megláttam őt. Tudtam, hogy halott vagyok, és életem legszebb pillanata volt újra vele lenni.
Látás nélkül zokogtam, de ő csak mosolygott.
– Kicsi húgom – szólt végre, és… A hangja… Én bármit megtettem volna mindig, hogy valahogy visszahozzam őt a világba.
– Meghaltam? – kérdeztem.

Aztán valahogy minden elfogy. Az idő. A lélegzet, a szívverés, és a könnyek is.
– Tovább élsz – mosolyogta.
Hozzám lépett. Ujjaim lassan emeltem vállai felé. Bőre forró volt. Először megrémisztett a gyorsaság, amellyel a karjába kapott, majd határtalan hála itatott át – hogy ez még egyszer megtörténhetett.

Amikor elengedett, újra beszélni kezdett.
– Most már megismerlek. Csak mindig annyira megváltozol. Minden életben teljesen más vagy – szólt.
Szeme ragyogott, haja tejfehér szőkén fénylett a minket körülvevő hófehér világosságban.
– Tessék? – rémültem meg szavaitól. – Ki vagyok?
Ajka még szélesebb mosolyra húzódott.
– Tudod, hogy ki vagy: Olga. A hegy névadója – bólintott.
Elmosolyodtam.
– Most már Norci maradok. Mindig is a te Norcid.
– Minden életben leveted magad arról a hegyről. Ez a végzeted – beszélt. – Talán jobb is, ha elégetted a naplókat. Talán, jobb nem tudni a játékszabályokat.
– De hiszen, vége van?! – meredtem rá, aztán hátraléptem.

És lezuhantam.
Egyenetlen hangerejű emberbeszéd, hozzám közel, tőlem távol. Műtőhang, a lámpa hangtalan sistergése. Mellkasomba hasító fájdalom, tüdőmbe szoruló ököl… Aztán újra csend.
A fény csendje.

Ádám égkék szeme. Halvány szín ajka. Ujjai a vállamon.
– Hogy lenne vége? Nincsen vége. Soha semminek sincs addig vége, míg be nem teljesíted a jóslatot – süllyesztette pillantását az enyémhez közel.

És akkor barna szemek.
– Norci! Norci! Ide figyelj! – Zsolti ajka, valami kellemetlen fájdalom arca jobb oldaláról.
Kezem felemeltem, és meg akartam simítani. De csak nyakáig jutottam. Láttam bőre alatt a töltényt, ahogy hegszövettel körbevéve furakszik szövetei, erei közé.
– Figyelj! Nem tudjuk megcsinálni! – Reszkető ajkai között zihálva sírt nyelvén a levegő. Szeme könnyekben ázott. – Nem tudom megcsinálni. Figyelj – nyelte le zokogását. – Figyelj! – megszorította kezemet a nyakán. – Akarnod kell, jó? Ezt most kurvára neked kell megcsinálnod!

Zsolti könnyein át néztem újra Ádi napfény-csillogó arcára.
– Neked kell döntened – mondta a bátyám.
– És ha nem? És ha én nem tudok dönteni, akkor mi lesz?
– Akkor újra anya gyereke leszel – válaszolta.
– Akkor az leszek. És megölöm újra.
– Akkor újra üldözni fog, ahogy most is teszi.
– De meghalt.
Tenyere mellkasomon csattant, és voltokat égetett a mélyére.
– Ő sosem hal meg! Be kell teljesítened, csak akkor válhatsz szabaddá.
Mellkasomon újra az égő csattanás.
– Ugorjak le a hegyről? – meredtem a bátyámra.
Ingatni kezdte a fejét, majd bólintott.
– Tudni fogod. És ha megtudod. Tedd!
„Tedd” – csattant testem újra.
– Nyisd ki végre a szemed, és láss! – Ádám hangja Zsolti ajkaiból.

És őrületes zokogás horpasztgatta torkomban a lélegeztető csövet. Zsolti barna szeme bólintva távolodott. Amint rádöbbentem, hogy hol vagyok, egyből testembe vágott az elviselhetetlen fájdalom. Újra ájultam.

A műtőben álltunk. Ádám és én. Figyeltük az idő újraindulásának kezdetét. Az emberek még gyorsabban tevékenykedtek, mint amikor a számok csökkenni kezdtek.
– Nem olvastad a búcsúlevelem sem – suttogta arcát felém fordítva.
– Zsoltinál van – sóhajtottam. – És nem álltam készen rá sosem.
– Helyes. Zagyvaságok, égesd el azt is, mielőtt elolvasnád.
Elé léptem, háttal a testemet felügyelő team-nek.
– Miért? Miket írtál?
– Jelentéktelen dolgokat. Tudod, ilyen moss-fogat-minden-este – szarságokat – mosolygott.
– Túl fogom ezt élni?
Kínos mosollyal vonta meg a vállát.
– Hallottad a sebész doktor urat, te döntesz!
– Veled akarok maradni.
Akkor eltűnt a műtő. Egyszerre mintha leoltották volna a fényt, úgy tűntek el körülöttünk az emberek. Sötét lett, teljes űrfekete.
– Én már itt létezem, kicsim – ingatta a fejét, miközben a mellkasomra mutatott. – Az emlékeitekben. Ha meghalsz, ez is, én is, és a világ is veled hal. Ebben az életben kell megtenned.
– De mit? – rökönyödtem felé.

Szemem egy kórteremre nyitottam. Fehér köpenyben állt az ablaknál, állát ujjaival dörzsölte, miközben tekintete mozdulatlanul függött az üvegen túli külvilágon.
Elmosolyodtam. Szólni próbáltam, de akkor nyílt az ajtó. A főnővér sietett be, mindannyiunk nagymamája. Neki is köszönni akartam, de rám sem nézett.
Zsoltihoz lépett, egyik tenyerét felé nyújtotta, másikkal magasra kellett nyúlnia, hogy elérje a vállát.
Zsolti a nő fordult, nekem háttal. Kivette a kezéből, és a szájába tette – nyilván valami gyógyszer volt.
Megijedtem. A szívverésemet rögzítő hang erősen pittyegni kezdett. Rémülten fordultak felém, és mellém futottak.
Úgy néztek rám, mint aki szellemet lát. Zsolti szeme pislogás nélkül meredt az enyémbe, miközben a szívemre nyomta a fonendoszkópot.
– Norci! Norci, kislányom, fent vagy? – döbbent felém Erika.
Szememből ömleni kezdtek a könnyek, és tovább száguldottak a számok, ahogy rám tört a pánik.
– Fáj valami, aranyom? – faggatott a főnővér, és céltalanul futkosott az ágyam körül.
Zsolti szeme még mindig az enyémben.
– Vért vegyél, és neurológust hívj – suttogta Erika felé, tekintete aztán újra az enyémbe tapadt.
Észre sem vettem, mikor vette elő a kislámpát, már csak az éles fényvillanást érzékeltem a szemeimben. Aztán szó nélkül felállt, és a monitorhoz lépett. A szememben vibráló fényköröktől akkor csupán annyit láttam, hogy a főnővér még mindig rohangál, leginkább az ágyneműt igazgatva.
– Mi baj van? – kérdezte tőlem Zsolti.
Felnéztem rá, a fénykörök lassan múlni kezdtek.
– Láttam – tátogtam, aztán vadul köhögni kezdtem, mire Erika keze jelent meg arcom előtt egy pohár vízzel.
– Lassan-lassan! – szólt rám a főnővér.
Zsolti az ágyamra támaszkodott, és felém hajolt.
– Láttam, hogy gyógyszert vettél be. Mi a baj? – kérdeztem alig-hanggal.
Akkor összenéztek, és elnevették magukat. Erika ráhuppant az ágyamra, könnyek közt kezdett kacagni, és össze-vissza puszilgatott.
– Édes kislányom, hozok egy kis arcpírt és szemfestéket, és megszépítünk.

Az etetésen kívül még ez volt a leggyakoribb, amit kiváltottam az emberekből. A negyvenöt kilómat növelni, a hófehér bőrömet festegetni szerették volna.
– Era! Vér, neurológus – szólt rá vigyorogva Zsolti -, részt vennél, kérlek?!
– Részt-részt! – kacagta. – Alig várom, hogy kürtölhessek! – ugrott fel, de még mielőtt kiszaladt volna, Zsolti megint rászólt.
– És a vér?
A főnővér hátrafordult, és ciccentve az orvosi szekrény felé legyintett.
– Zsoltikám, csak le tudsz venni egy vért, nem?
– De én?! – nevetett Zsolti, majd felém fordult.
– Hm, ne vedd magadra, csak próbálom összetartani a hierarchia rendszert, teljesen esélytelenül – mormolta maga elé, miközben megtöltötte az ampullát.
Aztán felegyenesedett.
– Gondolom, kómában voltam – suttogtam.
Kérdően nézett rám, kezében pörgetve a vért.
– Hogy neurológus is jön…
Bólintott.
– Mindenki jönni fog – sóhajtotta.
– Akkor gondolom, mínusz egy vese… Más?
– Te itt voltál közben, vagy mi van?! – kérdezte meglepetten.
– Ádi búcsúlevelét odaadod majd?
– Nem! – vágta rá, és még mindig nem mozdult az ágyam végéből. – Nem hagyom, hogy elmerülj a halálban, most jöttél vissza.
Akkor végre újra közel jött.
– Szarul nézel ki – vigyorogtam felé.
– Te viszont gyönyörű vagy – mosolygott. – Mint aki átaludt öt napot – komolyodott el, majd szabad kezével megdörzsölte szemeit.
– És te mennyit aludtál, Hercegh doktor? – kérdeztem.
Ajkába harapva forgatta felém a fejét.
– Öt nappal tartozol, remélem tudod – válaszolta végül.
– Itt rostokoltál öt napot?
– Igen – ült az ágyamra, és óvatosan megfogta a kezem. Aztán tekintetét a padlóra döntötte, miközben simogatta az ujjaim. – És nem csak én – fordult vissza. – Most már döntened kell – vágta hozzám, aztán felállt.
– Tudom – válaszoltam. – Tudom – néztem fel meggyötört szemébe.
Aztán fölém hajolt, és homlokon puszilt.

Mivel elmondható az, hogy elméletileg és gyakorlatilag is, állandóan orvosi felügyelet alatt léteztem, szerencsére nem kellett hosszú heteket töltenem ágyban. Mondjuk én már másnap dolgoztam volna. Zsolti támogatta is, hogy minél hamarabb visszaálljak, állítása szerint jobban tudott volna figyelni rám, ha mellette állok, mintha távol valamelyik kórteremben létezem. De ő sem dönthetett semmiben a főnökünk nélkül.
Aznap reggel a kórház az alapzatáig rengett bele a főnök üvöltésébe.

– NÓRAAA!!!

Az erkélyen cigiztem, pizsiben, papucsban és télikabátban…
Basszus-basszus-basszus – dobtam el azonnal a cigit, és csattogva rohantam vissza a kórterembe, ahonnan ordítozott felém.
Nem nézve rá rohantam be a szobába, és az ágyba ugrottam. Megszokásból még a takarót is a fejemre rántottam.
Utánam sietett, a vizitelő tömeggel egyetemben.
– Hova tűntél? – hallottam bizonytalan hangját.
A csapat felröhögött, majd gondolom a szikrázó főnöki szemek tekintélye alatt, nagyon gyorsan elhalkultak. Óvatosan húztam le fejemről a takarót.
– Hát itt vagy – mormolta maga elé, miközben leült a székre, kezében a hatalmas kórlaphalmazommal. – Nincs dohányzás! – morogta rám sandítva.
– Akkor nincs élet – böffentettem, mire lassú mozdulatokkal emelte ismét felém a fejét.
Ám Zsolti épp akkor rohant be.
– Nagyszerű – bökte hozzá a főnök, miközben hajára tolta a szemüvegét. – Halálos bűn lekésni a vizitet – szidta Zsoltit, aki terpesze előtt kulcsolta össze ujjait.
A főnök felém fordult.
– Nórikám, ez rád is vonatkozik. A betegnek is a helyén kell lenni hat óra harminc perckor – lágyult el felém.
– Bocs, főnök…
Morrantott, aztán újra Zsoltihoz fordult.
– De lekésni a saját beteget, Zsoltikám? Most mi a frászt csináljak veled? – Zsolti tétován masszírozgatta a vállát, és döntögette fejét nyakát ropogtatva. – Na, mondjál már valamit, mi bajod van?
Nem válaszolt, csak keserű ábrázattal megvonta a vállát.
– Plusz hatvan óra büntit akarsz?
Kérdezte a főnök, miközben keresni kezdte a szemüvegét, ami a feje tetején támaszkodott. Néhányan kuncogni kezdtek.
– Tudnom kell, ha valami bajod van – folytatta. – Ugyanis nagyon szarul nézel ki. Nem látta valaki a szemüvegem?
– Nincs semmi bajom – nyögte ki végül Zsolti.
– Jó, akkor plusz hatvan óra, Fiam – közölte a főnök, miközben minden zsebét átkutatta a szemüvegéért.
– Az immunosnak vitte át a leleteimet, főnök – vágtam rá.
Hirtelen mozdulattal fordult felém, így aztán orrára zuhant a szemüvege. Meghökkenve megigazította azt.
– Ja, jól van – vonta meg a vállát, majd Zsolti felé nézett. – Akkor is valami bajod van. Ennyit miért nem tudtál hozzám vakkantani? – meredt rá a százhúsz kilós főorvos. – Újra összejöttetek?

Ezt a kérdést hetente biztos, hogy valaki elsütötte nagy közönség előtt. A legszebb az volt, hogy ilyenkor nem érdekelte őket, hogy ő és én mit mondunk, egymás közt kezdték el megbeszélni, hogy ki mit látott, hogy hányszor ügyeltünk éjjel kettesben, hogy ki szerint melyikünk hogy nézett a másikra. Megszoktuk válasz nélkül hagyni a kérdést.

– Nóra, ismét fogalmam sincs, mi volt ez az egész veled – sóhajtotta. – De egy kis pihenés nem fog ártani – sorolta a szavakat.
– Jaj, ne, főnök! Kérem, hadd dolgozzak! – vágtam közbe.
– Mondtam már, hogy a kedvencem vagy? – mosolygott rám. – De francnak se hiányzik még ez a horror, amit a testeddel kellett csinálnom.
Kikerekedett szemekkel néztem Zsoltira. Hunyorítva forgatta a fejét, üzenve, hogy hál’ Isten, hozzám sem nyúlt.
– Mikor akarsz kezdeni?
– Megcsinálom Zsolti büntijét.
– Jól van, látom, újra összejöttetek – konstatálta, és behúzkodta a hétre a nevem, az ölében lévő munkarendtáblába. – És kapsz egy piros pontot is – nevetett egyedül a saját hülyeségén. – És oda is pontozott a nevem mellé.

Alig vártam, hogy hazamenjen, nem akartam, hogy még egyszer üvöltözzön velem a cigi miatt. Amikor leszállt a téldélutáni sötét, megpróbáltam kilopózni az erkélyre. Amikor először, gyorsan felmértem a terepet, nyugodtan szusszantam, mert senkit nem láttam. Azonnal meggyújtottam a cigim, és olyan mélyre szívtam, hogy minden egyes dohánymolekula felszívódhasson tüdőm kapillárisaiban.
– Szia!
A felém szóló hang azonban elrontotta. Az ijedtség megrázta a tüdőmet, a füstöt felhasználatlanul köhögtem ki.
Az erkély bal oldalán állt, a sarokban, ahol derékszögben találkoztak egymással a korlátgerendák.
– Basszus, Zsolti, a frászt hoztad rám.
– Hm, rossz a lelkiismereted, mi? – szólt felém, és mellé lépdeltem az erkély szélére.
– Persze, hogy az! – nevettem, miközben végre nyugodtan cigizhettem.
Könyöke a korláton támaszkodott. Kezében félig elszívott cigi, amit akkor el is dobott. Meghökkenve néztem rá.
– Mi van, már neked sem szabad? – mosolyogtam.
Fejét a mély felé hajtotta, aztán hirtelen megfordult, és hátával támasztotta meg a korlátot.
– Hm? Mi van veled? – mosolyogtam rá értetlenül.
– Kurvára fáj a fogam – sóhajtotta grimaszolva.
– Kurvára? – kérdeztem vissza meglepetten.
– Aha.
– Pedig annyi a szép, kis medika, nővérke… Épp kurvára? – próbáltam felvidítani, de még csak nem is értette először.
– Jaj, Norc, ne szívassál már! – morogta amikor leesett neki. – Tényleg nagyon fáj!
– Jó, és mikor végzel? – kérdeztem, miközben cigiztem. Aztán én is eldobtam szolidaritásból…
– Már csak a posztoposok vannak, aztán finító – mormolta, miközben homlokát dörzsölte.
– Ha szeretnéd, szívesen megnézem őket, hogy rögtön elmehess Janihoz…
És akkor egy pillanatra meghökkent.
– Mi ez a posztop-mánia nálad? Ez csak nyűg, nekünk, normális sebészeknek…
– Ja, engem mégis öt napig figyeltél!
Mélyen a szemembe nézett.
– Te jó ég, Zsolti, azóta fáj? Azért nem mentél még el Janihoz?
Megrántotta a vállát, aztán ajkába harapott.
– Pedig, gondolhattad volna, hogy a kómából nem futok csak úgy el – próbálkoztam ismét, de tényleg nagyon kínlódott.
– Jaj, édesem, nálad ezt sosem lehet tudni… – vágott vissza.
– Hát, igen – sóhajtottam, és feszült bűnbánat tekeredett a nyakam köré.
Aztán újra visszafordult, így könyökünk összeért.
– Te mikor leszel Janinál?
– Á, majd csak jövő héten. Láttam, hogy a péntek és a szombat éjszaka az enyém – fújtam az ajkam előtti, téli párába.
– Akkor együtt leszünk – mosolygott végre egy apró leheletnyit, aztán arca újra fájdalmassá vált. – Szép kezdés, Norc…
Az arcát figyeltem, másodpercenként húzódott szenvedő grimaszra.
– Na, menj már! – löktem meg könyökömmel.
– Mmm – fordította felém arcát. – Majd ha te is ott leszel…
– Ne viccelj, Zsolti! – förmedtem rá. – Nem várhatsz jövő hétig! – egyenesedtem fel, és rosszallóan néztem a szemébe. – Jézusom, mi van veled? El sem hiszem, hogy ezt pont én magyarázom neked! Mi a fenének kellenék én oda?
Ő is felegyenesedett, és felém lépett.
– Mindig megnyugtatsz – válaszolta.
– Csak nem félsz? – húzódott ajkam döbbent mosolyra.
– Már mindentől félek, kicsi, amióta… – És akkor újra megdörzsölte a szemét. – Nem bírok távol lenni tőled, mert nagyon félek, hogy közben…
– Meghalok – fejeztem be a mondatot.
Síri csend szállt közénk. Lopva figyeltük egymás rezzenéseit, jó lett volna egy ölelés. De mindketten tudtuk, hogy mindig minden egy öleléssel kezdődött…
– Járd végig a betegeidet, én addig összecsomagolok, és elszívok egy cigit végre!
Szeme felcsillant, és zsebéből elővette a telefonját, hogy felhívja Janit.
– Aztán… És ha kiderül, hogy te szöktettél meg? Akár százhúsz órás büntit is kaphatsz. Tisztában vagy a kockázattal? – vigyorogtam felé, miközben cigit vettem elő.
– Többet is vállalnék – suttogta, aztán elkapta a nyakam, és puszit lehelt a homlokomra.

A kóma, mintha valamit felnyitott volna bennem. Valami lazaságot?! Valahogy… Visszalépni a halál széléről, olyan érzést keltett, mintha az élet kicsit másmilyen is lehetne, mint véresen komoly. A rettenetes dolgok bár még mindig vastag lepelként függtek felettem, mégis talán mint egy búra, távolodott, szilárdabb huzalban feszült messze tőlem. Kicsit több levegőt éreztem a borzalmak íve alatt, és úgy éreztem, a döntés mégsem biztos, hogy mindig halálos. Akár még játékos is lehet, talán egy kicsikét.
Jani még dolgozott, amikor odaértünk. Röhögve Zsolti kezébe nyomtam egy plüss nyuszit, amikor leültünk a váróba. Ciccentve vágott vele fejbe, aztán mégis magához szorította.
– Nyugodtan menj ám be!
– Biztos? – kérdeztem.
És akkor elmerengve mosolygott felém.
– Norci? Hova tűnt ez a rengeteg év?
Melankolikus vonásai az arcomba húzódtak.
– Emlékszel, hányszor ültem itt veled?
– Igazad van – mosolyodtam el. – Maradok.
– Emlékszel, mennyire féltél? Hova tűnt mindez? Mikor nőttél te fel? Mikor múlt el az orvos iszonyod? – öntötte rám a kérdéseket.
– Honnan veszed, hogy elmúlt? – vigyorogtam felé, kezemmel lazán a rendelő ajtaja felé intettem. – A bölcsesség fogaimban akkora lyukak vannak, hogy egy ürge család is vígan ellene benne.
– Na, csak nehogy nekem kelljen kihúzni azokat…
Összeszorítva ajkam igyekeztem túllendülni a témán, és nem belegondolni.
– És ha minden szarért nyavalyognék, ami piszkálja a testemet, tényleg ki sem jutnék a kórtermekből.
Akkor hirtelen elkapta mindkét kezem, és felém fordult. A plüss nyuszi bánatosan ücsörgött Zsolti ölében.
– Soha többet ne csináld ezt! – sziszegte. – Azonnal szóljál, bármit is érzel, mert kibaszottul rezgett a léc, Norci! Nem tudom, nézted-e a kórlapodat?! A műtéti naplót?!
– Hát, belepillantottam, de akár egy regény… Kivert tőle a víz…
Némán forgatta fejét.
– Ötven perc, Cica – bökte ki végre.

És ötven percet senkiért sem küzdünk. Se szülőért, se testvérért, se gyerekért. Lehetne. Persze, hogy lehetne, hiszen, valami csoda folytán, én mégiscsak életben maradtam. De az ilyesmi maratoni, heroikus küzdelem szinte egész biztosan kinyírja az agyat. Annak már négy perc is durva fulladást jelent, idegsejtek halálát okozva. Ellentétben a szervezet többi sejtjével, ezek nem képesek a sejtosztódásra, tehát ami elpusztult, annak helyére nem kapunk többet.

Illetve nem lehet. Nem engedi a szabályzat, hogy bizonyos mennyiségű életmentő gyógyszereknél többet használjunk. A költségvetés adott, szigorúan behatárolt keretekkel. Rizikóelemzésnek megfelelően kellett döntenünk életekről. Néha körülbelül hasracsapás-szerűen, intuitíve. Ha túl sok időt, és szert pazaroltunk valakibe, aki végül zöldségként vegetált élete hátralévő részében – így nem hogy adót nem fizetett, még az államnak kellett keményen fizetnie az ellátásáért – azért fekete pont járt.
Nem csak fekete pont… Azzal kockáztattuk azt, hogy a többi betegre nem maradt elég gyógyszer. Na, és idő. Akkor más osztályoktól kellett anyagokért könyörögnünk, vagy lopkodnunk. Akik aztán más osztályoktól vették el azt, amit mi elvettünk…
Az életmentés kemény üzletpolitika volt. Öltönyös miniszterek által behatárolt ellátás. Valóban inkább pokol, mint purgatórium…

Könnyek szöktek a szemembe. Mert ha valaki, én aztán pontosan értettem, mi az az ötven perc. A teljes esélytelenség.
– Hogy jöttél vissza? – súgta felém.
Akkor megrohantak az emlékek. A zavaros képek, hangok, amit a testemen kívül töltöttem.
Ádám! – vágott belém újra a defibrillátor szívet égető emléke. Zokogásban törtem ki.
És akkor nem volt más választásunk. Megöleltük egymást. Zsolti úgy szorított, mint ahogy akkor küzdött az életemért – nem törődve a következményekkel.
– Nem tudom, srácok, hogy sírjak, vagy nevessek…
Rebbentünk szét Jani hangjától. Előttünk állt, támasztotta a falat. Egyáltalán nem hallottuk, mikor ment el az előttünk lévő beteg, és hogy ő mióta bámult minket.
Egy ideig csak néztük őt. Én próbáltam elnyomni az érzelmi vihart, amit a halálon túlról hoztam magammal.
– Öcsi, nem neked fáj? – kérdezte Zsoltitól.
– De – állt fej sóhajtva.
– Akkor meg miért ő bőg? – futott át arcán egy röpke mosoly, és hozzám sietett.
Ölelésébe húzva állított talpra, és a fülembe suttogott.
– Neked fogalmad sincs, te el sem tudod képzelni, mit éltünk át. A világháború ehhez képest smafu volt, kicsilány.
Próbáltam hátrébb húzódni, de akkor még erősebben tartott.
– Ugye nem zártad magadba ezt a rettenetes háborút, hogy most a szervezeted a harcszíntér?!
Eltolt magától, és komolyan nézett rám.
– Tudod, hogy szinte semmit nem árultatok el arról, hogy mi zajlott akkor a világban! Csak a fantáziám alkothatott dolgokat egy-két elejtett megjegyzésből.
Jani arca elkeseredett.
– Vége van. Ennek is, annak is… – mosolygott végre, aztán újra magához húzott. – Meg gondolom, Zsolti fájós fogának is.
– Igen. Annyira fáj neki, hogy cigizni sem tud.
Akkor mindketten ránéztünk. A nyuszit az arcába húzta, csak egyik szeme pislantott ki a szürke plüss fülek közül.
Kinevettük.

– Azért örülök, hogy nem rángatta ki valamelyik szájsebész kollégád, öcsi – mondta Jani, miközben már bent voltunk.
– Az megfordult a fejemben, hogy kiszedem én, csak gondolom, megsértődtél volna, bátyó – vigyorgott Jani felé a székből.
Akkor Jani morranva leült, és rám nézett.
– Ez a hülye unokaöcsém, az összes sebét magának varrta össze.
– Jáj! – borzongtam Zsolti vigyorgó arcába.
– Ja – folytatta Jani –, teljesen kikészültünk tőle.
– Tudjátok, mint az önostorozó papok – reagálta le Zsolti, miközben mindent odapakoltam Jani tálcájára, amit használni szeretett. – Ruszlana uralma alatt, kellett valami bűntudat levezetés…
– Nem tudom, neked miért volt bűntudatod, amikor mindenki tudta, hogy még csak véletlenül sem ölnél meg senkit – válaszolta Jani, és lejjebb engedte Zsoltit a székben, aztán közel gurult hozzá a sajátján. – Ott rohangáltál az orvosi tatyóddal, ellátva mindenkit, még azokat is, akiket mi puffantottunk le…
Felkapcsolta a lámpát és a kezébe vette a tükröt.
Zsolti másik oldalához léptem.
– Nagyon sok embert öltetek meg? – kérdeztem Janitól.
És gyomromba mart a lelkiismeret-furdalás. Minden-minden pokol az én szülőanyám miatt.
Rám nézett.
– Leginkább azokat, akik Zsoltit vették célba. És a legtöbben őt. – nézett Zsoltira, miközben a lámpa sáv az ajkát világította. Aztán rám nézett. – Anyád, őt tette előre. A hadvezér volt abban a háborúban, ahol képtelen volt gyilkolni. A rohadt kurvája szánt szándékkal küldte őt a tűzvonal legelejére, nyilván, hogy megszabaduljon tőle.
– Mindez a naplóm miatt – sóhajtottam.
Összevont szemöldök alól nézett rám mindkettő.
– Azért, Zsolti, mert beléd szerettem. Minden amiatt történt. Vagy ha legalább hallgatok Ádira… Aki megtiltotta, hogy naplót írjak. De nem. Én sosem hallgattam senkire, és minden emiatt történt. Minden tragédia az én lelkemen szárad.
– Jézusom, Norci! – szólalt meg Zsolti. – Hogy veheted a lelkedre az egész elkurvult világot?
– Anyád maga a sátán… – szólt közbe Jani is. – Vagyis volt, de sose felejtsük el, hogy minden kegyetlen tette ellenére a világra hozta Ádit, és téged.
Távolabb lökte magát Zsoltitól, a tükröt mazsoretti ügyességgel pörgette ujjai között.
– Ez mindig így van. Az igazi varázslat nem mennyei fényből áll – folytatta. – Mindig kell bele árnyaltság. A fény is csak a sötéthez képest világít. Önmagában nincs sok értelme. Sem a mennynek, sem a pokolnak.
– Aszta, Jay – bólintott felé elismerően Zsolti. – Ez milyen költői volt!
– Tudom, öcsi, hogy ha nem a székemben ülnél, azt mondtad volna: buzis.
Elröhögtük magunkat.
– De most fosol, mi?! – vigyorgott Jani, aztán újra rám nézett.
– És ahogy én nem tehetek arról, hogy férfit szeretek… Ami tudjátok, mekkora bűnnek számít egyházunk szemében. Ti miért lennétek hibásak abban, hogy egymást szeretitek?
Két másodpercig tartott, mire mindketten atom-gyorsan igyekeztünk túllendülni a zavaron.
– Nagyon fáj, ám! – hadarta Zsolti. – Nem akarod már megnézni?
– Hozok szurit – spuriztam messzebb tőlük. – Jobb alul – szóltam Janinak, miközben feltörtem egy ampullát.
– Hát, ezt meg honnan tudtad? – kérdezte Zsolti, amikor visszafordulva a tálcára tettem az injekciós tűt.
– Mindig ezt csinálja – bökte ki Jani, miközben nézegette Zsolti fogát – Röntgen szeme van, vagy mi.
– Csak megérzés – vontam meg a vállam, és leültem az asszisztensi székre, onnan nézve Zsolti fogait.
– Az nem gondolom, hogy mindig bejönne – válaszolta Jani elkomolyodó szemmel. – A kórházban nem csinálja? – kérdezte Zsoltitól, miközben kiszállt a szájából.
– Merné, szegény – grimaszolt Zsolti, miközben ujjait fájdalmasan az arcához nyomta. – A főnök egy ritka hülye fasz. Sosem osztom be mellé Norcit, nehogy hülyeségeket lásson.
– Te csinálod a műtéti beosztást? – döbbentem rá.
– Mindent én csinálok – sóhajtotta, majd Janira nézett. – Csinálj már valamit te is, Jay, mert kibaszottul fáj!

Amint Jani beadta neki a szurit, Zsolti hirtelen kiugrott a székből, és felém mutatott.
– Te jössz!
– Én? – meredtem rá.
– Lyukas bölcsesség fogak – kommentálta Jani felé, aki szigorúan a székre mutatott.
– Basszus, már – bukott ki belőlem. – Néha igazán befoghatnám… – mormogtam magam elé.
De Zsolti rákontrázott, ahogy a székhez engedett.
– Inkább többet kellene beszélned…
– Minden héten vele dolgozom – kezdte Jani, de Zsolti közbevágott, miközben bereszkettem magam a székbe.
– Én minden nap vele dolgozom. És akkor az egyik percben még sebeket varr össze, a másikban meg már leáll a szíve.
– Jobban kell rá vigyáznunk – sóhajtotta Jani, aztán az én számba is belematatott.
Majd szinte felsikoltott, amint meglátta a két alsó, leghátsó fogamat.
– Ez mégis mikor?
– Szerintem már lyukasan nőttek ki – vontam meg a vállam.
– Jaj, gyerekek – szusszant Jani. – Annyira kéne még egy fogorvos a családba. Szilvi nem szeretne visszajönni? – kérdezte Zsoltitól, mire felállt érzéstelenítőt intézni, de Zsolti már a kezébe nyomta. – Teljesen lestrapáltok – mosolyodott el.
– Azt szeretné, ha én mennék – válaszolta Zsolti. – Egyébként meg mit hisztizel, Norci csak elvégzi nemsokára?!
Rám néztek. De én a székbe fagytam. Akaratlanul is Zsolti arcára zöldült a szemem.
– Csak az államvizsga van neki hátra, de nem úgy néz ki, mint aki nagyon sürgetné.
– Ja, végül is minek. Csak valami hobbi neki, nem? Vagy a sebészet a hobbi?
– Lassan döntenie kell.
Ismét felém fordultak, de én még mindig beleszorultam a ténybe, hogy talán Zsolti Amerikába költözik.
– Norcim, melyik fáj? Ha mindkettőt beszúrom, leharapod a nyelved – vonta magához végül a figyelmem.
– Egyik sem fáj, és nem akarom, hogy most megcsináld – válaszoltam.
– Jaj, tudod, hogy nem azért mondtam…
Így mintha semmit sem számított volna, hogy az öt nap kóma után a hátam közepére sem kívántam tűt, nem hogy a számba. A jobb oldalt választotta.

Miután helyet cseréltünk Zsoltival, elszabadult a pokol. Nagyon fájt neki, kettesével kapta az újabb szurikat, de semmit sem hatott neki. Az én számból már rég kiment a zsibi, mikor Jani még mindig próbálkozott.
– Akkor húzzuk ki – sóhajtotta végül Jani, mert egyáltalán nem tudott érdemben hozzányúlni a fogához.
– Oké, persze – bólintott Zsolti.
– Na, nem! – morrantam fel, és rányomtam tenyerem a nyakára.
– Itt! Itt egy golyó van! Nyakon lőttek, az Isten szerelmére!
Felálltam és odébb rúgtam a széket, hogy mellé álljak. Közel. Nagyon közel.
– És itt! Itt! – kezem a szíve fölé nyomtam. – Ez a golyó a tüdőm felett ment át, átlőve subclaviát, artériát, vénát. Vitte a véremet beléd. És te mit csináltál? Mit? Pisszentél is akármit? A mellkasodban a golyóval vittél be a kórházba, és ezzel a sebbel raktad össze a testemet. Amikor újra magamhoz tértem, csak egy rohadt tapasz volt a seben, állítom, még ki sem lett tisztítva, össze sem lett varrva, semmi! Egy rohadt tapasz!
Bólintott.
– Csak addig fog fájni, míg Jani ki nem szedi az ideget. És ezt te ki fogod bírni! Mert kibírtad a lövéseket, és egy rohadt háborút…
Kezével megszorította csuklómat.
– Érted tettem! Hogy anyád engedje, hogy vigyázzak rád! Hogy a közeledben legyek! Hogy visszamehessek hozzád! És itt! – kezét a vállam alá nyomta. – Minden másodpercezrelék számított! Túl kellett élned! Kettévágva is helyrehoztalak volna!
– Akkor most is tedd meg értem. Bírd ki! Emlékszel a csípő biopsziára? El tudod képzelni, mennyire fájt? Én is kibírtam, mert azt akartad. Kibírod most te is!
– Mégis mit számít? Csak egy fog. Te pedig… Már nem vagy… Már semmi sem számít. Már nincs értelme semminek.
– Lennie kell, Zsolti, ha ötven perc klinikai halál után nem lettem zöldség!
– Szóval, csak addig fáj, míg bent van az ideg? – sóhajtott.
– Kibírod. Néhány másodperc.
– Oké – bólintott.
Bólintottam én is, és elvettem kezem, hogy visszahúzzam a széket, amit kínomban elrúgtam. De nem hagyta. Utánanyúlt és szorítani kezdte.
– Ne félj! – mosolyogtam.
És akkor Janira néztünk. De csak az üres székkel szembesültünk. Döbbenten kerestem, végül hátrafordulva láttam, hogy az ablaknál áll, és bőszen törölgette az arcát.
– Jay doki? – vigyorogtam felé.
– Én ezt nem bírom lelkileg köztetek, srácok – fordult vissza bőgve, kezét a mellkasára szorítva.
Zsoltira néztem, végre mosolygott.
– Most meg te buktál ki? – kérdeztem Janitól, miközben visszajött. – Kikészülök tőletek! Én fertőztelek össze titeket a hiszti-vírussal?
– Csak ez olyan szép volt, és megható – mondta, miközben összeszedte magát. – A legkegyetlenebb romantikus film vagytok, ami valaha is létezett.

 

Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)




2 hozzászólás “Nora 40.

  1. Nerina írta:

    Tudod mi jut eszembe néha, amikor Nora-t olvasok? Egy megadott szavakra íródott kis kreálmányom:

    Hiszek a levegő éltető voltában

    Olykor ösvényt
    hasítok tudatalattimhoz
    és elrohanok az infúziók
    fullasztó világából,
    hogy a lenyugvó sugarak
    tüzében,
    kidőlt tölgyek korhadó testén karcolatként
    tökéletesedő orrszarvúbogár-sereghez
    intézzem azokat a kérdéseket,
    melyekre senki sem
    válaszol.

Vélemény, hozzászólás?