Nora 41.

Dönteni. Sosem tudtam dönteni. Még ha az élet keresztútjain isten választáshoz is terelt, rendszerint arra mentem, amerre a szél fújt. Én inkább csak úgy belekeveredtem a dolgokba. Aztán onnan valahogy kisodortak a hullámok. Gondolom. Az élet csak úgy megtörtént. Nem mondtam igent, de nemet sem. Azt sem igazán értettem, hogy bizonyos dolgoktól miért ódzkodtam ösztönszerűen.
A halálélmény talán annyit változtatott mindezen, hogy amíg eddig távolodni, most közeledni szerettem volna. Még akkor is, ha ugyanúgy veszélyesnek ítéltem, és féltettem azok életét, akik örültek ennek. Mindenesetre sokkal kevesebbet őrlődtem ezután a nagy miérteken. Mintha egyszerre olyan szemüveg került volna szemem elé, amely a valóságot láttatta. És abban sokkal több minden volt, mint a rettegés.

– Min gondolkozol? – kérdezte.
Az egyes számú ambuláns műtőben lógtunk. Lógattuk a lábunkat. Ő a műtőasztalról, amin heverészett, én a pultról, amin ücsörögtem.
– Hogy most már úgy megvizsgálnék valakit – vágtam rá.
Elmosolyodó szeméből a faliórára pillantottam. Fél kettő. Péntek éjjel. És este hat óta senki és semmi nem volt. Már többször felhívtam a telefon központot, hogy él-e egyáltalán a vonalunk. Vagy hússzor caplattam át a mentősökhöz, hogy jó-e a rádiójuk, és biztos tudnak-e hívást fogadni a központosok.
A portást is többször zaklattam, hogy nem zárta-e véletlenül be a kaput, hogy ellenőrizze le a vészcsengőt. Még a térre is kinéztem olykor, hátha valaki élet és halál között tengődik, ájultan összeesve valahol, csak nem jutott el a kapuig.

Aztán újra az óra felé néztem.
– Szerinted mi van ma az emberekkel?
– Hát, talán Isten ma lenézett rájuk. Vagy kettőnkre, hm… Talán azt szeretné, ha szeretkeznénk! – vigyorgott rám.
– Jaj, Zsolti – morogtam, mire csak röhögött. – Neked nincs valami bajod? – kérdeztem reménykedve. Együtt érzően csóválta meg a fejét, aztán ismét elnevette magát.
– Vagyis de! Krónikus adminisztráció undoritis-em van!
– Á, már megírtam – legyintettem.
– És az enyémet nincs kedved megírni?
– A tiéddel kezdtem, Hercegh doktor! Egyébként nagyon furcsa az a kunkor a „g” betűiden. Vagy csak én érzem így?
Felkönyökölt, egyik lábát átvetette a másikon.
– Biztos a G-pontod érezteti ezt veled, tudat alatt.
– ZSOLTI! – horkantam fel vigyorgó arca felé.
Visszafeküdt az ágyra, jobb karját a feje fölé hajtotta.
– Akkor írd meg a többiekét, szentté fognak avatni, az tuti!
És akkor felmutattam ujjaimat, amin számolni kezdtem.
– Már mindenkiét megírtam – sóhajtottam.
– A főnökét is? – meredt rám. Bólintottam. – Mennyit hibázott? – kérdezte, aztán egyből megrázta a fejét. – Mennyit csinált jól?
Megvontam a vállam.
– Honnan tudjam?! A diagnózis alapján írtam le a műtéttechnikát.
– Hm. Elronthattad volna, hogy valósághű legyen – sóhajtotta.
– Mi van köztetek, mit szívatjátok egymást folyton?
Nem válaszolt. Tekintetét a plafonra illesztette.
– Ez is valami családi elvárás?
– Mi? – fordult az oldalára, kérdően rám nézve.
– Hát, gondolom, nem véletlen, hogy az ő szakvizsgáját csinálod…
– Mire célozgatsz, kicsi Norci? – A hangja már-már sértődötten csengett. – Arra, hogy ki akarom túrni, hogy én legyek az osztályvezető? Vagy netalántán a sebészeti igazgató?
– Ja – bólintottam bizonytalanul.
– Jó, hát eltaláltad – huppant ismét a hátára. – De nem a család… – sóhajtotta, aztán ismét rám nézett. – Te nem látod, mert ahogy tudlak, távol tartalak tőle, de teljes mértékben alkalmatlan. Illetve, a sebészetre az. Gyilkolásban nagyon is profi.
– Miért nem panaszolod be? Mindenki a rokonod odafenn, nem?
– Mert akkor ideküldenek egy hasonszőrű bénát, akinek még a típushibáit sem ismerem, így aztán még többen halnának meg – válaszolta, aztán elmosolyodva fordult az oldalára. – Vagy valami szépfiú plasztikást, akibe majd jól belezúgsz…
Hümmögve forgattam felé a szemem.
– Én akarom csinálni – váltott újra komolyra. – De ahhoz tényleg el kellene utaznom, cikkeket publikálni, PhD-zni.
Akkor szédülni kezdtem. Cipőim alatt a sebészet talaja ingázni kezdett. Reszkető térdekkel ugrottam le a magas pultról.
– Nem hagyhatlak itt, Norc! – mondta lágy hanggal.
Mire újra ránéztem, már ült a műtőasztalon.
– Ki rak össze, ha újra elszabadul a pokol?
– Vannak jó sebészeink, Zsolti… Miattam igazán ne…
– De én úgy vagyok a testeddel – vágott közbe -, mint ahogy tudtad, melyik fogam fáj. Már a bőröd színéről tudom, hogy ha vérzel. A szemed színéről megmondom, ha gyulladás van benned.
Szívemet facsarták a szavai.
– És… – leugrott az asztalról, aztán hozzám lépett. – Rád sem kell néznem ahhoz, hogy tudjam, fáj-e valamid.
– Ugyanolyan vagyok, mint az anyám – válaszoltam, felnézve a halogén festette aranybarna szemébe. Meghökkent. – Miattam hal meg egy csomó ember.
Homloka egyre ráncolódott. Ujjával tétován megsimította a karom.
– Hát nem? Ha én nem lennék, elmennél, és megcsinálnál mindent, ami ahhoz kell, hogy a főnök többé ne gyilkolhasson – Szeme döbbenten aranylott. – De mivel mellettem akarsz lenni, ezért sztorno. A főnök marad. Az emberek meghalnak.
– Tamással mikor beszéltél utoljára? – kérdezte hirtelen.
– Most meg pszichiáterhez akarsz küldeni?
– Hát, nem ártana – morogta, aztán gyorsan utána kiabálta. – Ő az apád! Az egy dolog, hogy engem nem szerettél annyira, hogy… – harapta el a mondat végét, miközben elfordult, és visszafeküdt a műtőasztalra. – De vele mi bajod van? Hiszen, rajongásig oda voltál érte.
Nagyot fújva ugrottam vissza a pultra. Egy ideig csak némán bámultam a térdem, majd folytatta.
– Miért? Mondd meg, hogy miért, hiszen te mondtad azt akkor, hogy életed végéig…
– Tudom, hogy mit mondtam, Zsolti, nem kell a fejemhez vágnod. Hiba volt.
– Mi volt hiba? – förmedt rám.
Megvontam a vállam.
– Megszületnem…
Zsolti arcára nyomta a kezeit, aztán erősen húzta ujjait a halántéka irányába.
– Komolyan olyan akarsz lenni, mint az anyád?
– Nem gondolom, hogy van választásom.
– Ő meghalt, érted? – ült fel újra. – Vége! Nincs már senki, aki utálna! Senki, aki bántani akarna! Nagyon szeretünk, nagyon szeretlek – bukott ki belőle, aztán visszahanyatlott, kezeivel befogva szemeit.

Leugrottam a pultról. Aztán a csaphoz léptem, és mosni kezdtem a kezem.
– Na, mi van? Szirénát hallasz? – kérdezte, és felült.
– Kiveszem a nyakadból a golyót – közöltem.
Nem szólt, és még a lélegzet is a torkába hűlt, ahogy néztük egymást.
– Na, Norci! Ugye csak viccelsz?
– Azt mondtad, ha sebész leszek, kiszedhetem! – mosolyogtam rá kérdőn.
– Jó, de akkor úgy képzeltem, hogy… – akadt a szó is a torkán.
– Hogy sosem leszek az- próbáltam befejezni a gondolatát.
Megrázta a fejét, és arca kedves mosolyra húzódott.
– Ehhez tényleg agyturkász kell, Norc!
– Hm? – ráztam meg értetlenül a fejem, miközben mostam a kezem.
– Nem tudom, én nem tudok rá megfelelő szót… Félszavakból is arra gondolsz, hogy nem hittem volna, hogy orvos leszel.
– Öngyűlölet?
– Pf – fújt felém egy nagyot. – Ez is nagyon durva… Talán csak kishitűségnek neveztem volna.
Kínosan bólintottam, majd fertőtlenítőt nyomtam a kezemre.
– Ugye tudod, hogy mint a főnököd, simán elküldhetlek hozzá? Tök hivatalosan.
– Nem kell szenyáskodnod, beszélni fogok vele – mondtam.
Nyelt egyet, amikor mellé léptem.
– Ne csináld már, nem műthetsz meg, amikor dolgozom?!
– Pedig valakit már nagyon meg kell műtenem, és te vagy a legközelebb – vigyorogtam.
– Te tényleg komolyan gondolod… – nyögte, amikor a bőrfertőtlenítőt a kezembe vettem.
– Amúgy meg tényleg keményen dolgozol. Ég a kezed alatt a munka – gúnyolódtam. – Ez a cucc meg mindenféle idegentest-reakciót fog elindítani benned. Úgyhogy feküdj le!
– Ezt nem hiszem el! – nyávogta, de végül lefeküdt, és pisszenés nélkül hagyta, hogy lekenjem a nyaka jobb oldalát.
– És nem fejezted be a mondatot, mit képzeltél akkor? – kérdeztem, miközben narancssárgára pacsmagoltam a bőrét.
– Hogy a feleségem leszel.
Akkor távolabb léptem. Tekintetét a plafonról rám fordította.
– Már értem… – suttogtam. – És teljesen jogos, hogy én nem nyúlhatok hozzád, csak majd az a lány, akit végül elveszel – léptem még távolabb.
Csak két lépés volt, de annyira még sosem éreztem magam távol tőle. Felkönyökölve meredt rám.
– Egyáltalán nem erről van szó, Norci – rázta meg a fejét -, csak ez a golyó meg arra emlékeztet, amikor először együtt voltunk… Ha kiveszed, még távolabb kerülsz majd. – Újra a hátára dőlt, de tekintete az enyémet figyelte.
– Sosem beszélsz a háborúról. Soha. Pedig azt hajtogatjátok, hogy vége van. Hogy végre minden rossz elmúlt. Akkor miért nem beszélsz róla?
– Felkavarna – bökte ki.
– Most akkor kinek kell agyturkász?! – dünnyögtem felé.
– Mármint téged. Téged kavarna fel…
– Na jó, mindegy. Ha egy kedves macifigura lenne a nyakadban, akkor is ki kéne venni. De ez… Jaj, Zsolti, nehogy már egy golyóhoz kapcsold az első szeretkezésünket.
– Még mindig jobb, mint amihez te kapcsolod, ugye… Azt hiszem, emiatt nem tudsz, emiatt nem akarsz velem lenni. Talán engem hibáztatsz Ádi haláláért.
– Te csak rosszkor voltál, rossz helyen – válaszoltam.
– És ha épp jókor, jó helyen? Sok mindent át kellene strukturálni a fejecskédben. Mi van akkor, ha minden épp úgy történik, ahogy történnie kell.
Egy pillanat alatt ment fel bennem plafonig a pumpa.
– Na – förmedt rám felkönyökölve -, és mielőtt még leüvöltenéd a fejemet a helyéről… – És akkor egy hatalmasat sóhajtott. – Tudod, mennyire imádom a kis buznyákokat! Bár Jani népszerűségi indexe most komolyan lezuhant, amiért halálra kínzott – nevette el magát. – De a bátyád! Ádi volt a legjobb fej a világon! A leges-legjobb barátom volt, Norci!
Meg-megremegve mosolyogtam felé, kilélegezve magamból a hirtelen támadt haragot.

A világ gyűlölte a bátyámat. Őt okolták a háborúért, a rengeteg halálért, amit nem is ő, hanem anyám okozott. Ádi bűne csupán annyi volt, hogy az ő méhében fogant. És fogalmam sem volt, a világ még hány éven át beszél majd a háborúról, mert az elmúlt öt év mástól sem visszhangzott. Reflexszerűen robbantam, ha bárki Ádi halálának sorsszerűségéről hadovált.

– Én arra célzok, hogy végre be kéne látnod azt, hogy mi ketten… Az nem volt hiba. És most sem lenne az.
Nem tudtam válaszolni. Mozdulni sem, lélegezni sem, csak a járomcsontom feletti égő érzésre, amint fellángolt a zavartság vörössége. Akkor újra beleszerettem a mélybarna pillantásába.
– Na, jól van. Most, hogy ezt elmondhattam, már nyakon szúrhatsz a szikével – vigyorodott el.
Visszamosolyogtam, és leterítettem a nyakát, majd fölénk kapcsoltam a műtőlámpát.
Amikor elfordultam, hogy újra lefertőtlenítsem a kezem, elnevette magát.
– Te, Norc! Ugye nem az van, hogy azért nem láttalak pasizni az öt év alatt, mert akárhányszor csak szerelmet vallottak neked, te nyakon szúrtad az ipséket?
Dörzsölve a kezem, felé fordultam.
– Hát, Zsolti, ki tudja?! – incselkedtem. – De ha nem is, lehet, hogy ezt csak neked tartogatom – nevettem.
– Akkor elkezdek félni – mosolygott.
– Bárcsak meg nem történtté tehetném a háborút – sóhajtottam, mikor újra mellé léptem, és steril kesztyűt húztam.
Pillantását elkapta, és a plafon felé fordította.
– Zsolti!
– Hm? – nézett rám újra, de semmi érzelem nem tükröződött az arcán.
– Mire gondolsz? – kérdeztem elmélyedve tekintetében.
– Hogy hányast kaptál fej-nyak régióból! – vigyorogta el magát újra.
– Apropó! Nyakizmok, Hercegh doktor? – villant belém az emlék. – Emlékszel, amikor azt mondtad, vágjam át Farkas nyakizmait, és ne szarakodjak az eltartással?
– Ú, nagy bajban vagyok, mi?! – nevetett.
Rosszallóan ráztam felé a fejemet, miközben beérzéstelenítettem a nyakát.
– Fájt? – kérdeztem.
– Mi? – pillantott rám. Értetlenül vontam össze homlokom. – A szuri? Az nem. A nélküled töltött évek, Norci?
– Miért nem lépsz tovább? – kérdeztem halkan.
– Mondtam már. Nekem csak te kellesz. Mondd meg, hogy mi történt! Mit rontottam el?
– Jézusom, te semmit. Én vagyok ennyire elcseszett.
– Csodálatos vagy, nem elcseszett – suttogta a plafon felé.
Fújtam egy nagyot, aztán folytattam.
– Jól van, mondd meg, hogy csináljam! Milyen bemetszést akarsz? Hogy legyen?
– Nem tudom, mondjuk kezdhetnéd egy tengeri csiga bemetszéssel.
Rémülten néztem komoly tekintetébe, mire elröhögte magát.
– Jaj, azt hittem már, valamit nem tudok – dühöngtem.
– Tudod, ilyen spirál alakban, mondjuk milliméternyi távra egymástól a kacsok – mutatta ujjával a spirál egyre szélesedő ívét.
– Na, jó. Akkor babérlevél – közöltem, nem díjazva a humorát.
– Na, Norci! Legyél már kreatív! Nem akarok sima heget! Legyen cakkos, vagy hullámos…
– Te akartad… – mosolyodtam el, aztán a kezembe vettem a szikét.
– És?
– Mit és? Ezt érzed? – karcoltam meg a bőrét, mire nemet hümmögött. – Csak nem gondolod, hogy elmondom! Sőt! Egy hétig meg sem nézheted! – nevettem, miközben vonalban vágni kezdtem a bőrét.

Miután az utolsó varratot is megcsomóztam, és letapasztottam a sebet, hátrahajoltam a fémedényért, amiben a golyó úszkált. Zsolti felkönyökölt, és belenézett. Akkor arca olyan sápadt lett, mint még soha, szinte szürkére váltott.
– Atyaég! Feküdj vissza! – szóltam rá, és hátradobtam az edényt, meg távol löktem az eszközkocsit.
Lerántottam a kesztyűimet, és az arcára simítottam ujjaimat.
– Esküszöm, nem vágtam át semmilyen eredet! – mentegetőztem. De arca még a fekvéstől sem rózsásodott vissza. – Mondj már valamit, szédülsz, vagy mi bajod van? – faggattam idegesen.
Egy ideig nem is válaszolt, csak rémült tekintetem tükröződését láttam a szemében.
– Zsolti!
– Norc… A golyó… – suttogta, és még azt is elhaló hangon.
– Igen? A golyó? Láttad, kint van, egészben, teljesen tiszta volt a környezet, minimális heg és granuláció – soroltam a szavakat, miközben azon agyaltam, hogy mégis mi baja lett Zsoltinak egy pattanáskinyomás-szintű beavatkozástól. – Jesszus-isten! – ugrottam fel. – Valami méreg, vagy mi?
– Norc – szólt végre nyugtatóan, és a kezemért nyúlt. Erősen megszorította, és maga felé húzta. – Ez anyád golyója volt.
– Hogy??? Anyámé? Honnan tudod, talán parfüm illatú volt? Vagy bele volt gravíroz… És akkor felugrottam. Hátraléptem, és egy csipesszel megpiszkáltam a golyót.

„R. R.” – fúrt szemen a hegyes monogram, amitől teljesen kikészültem. Mintha valóban halhatatlan lett volna, és még akkor is közénk furakodott volna.
Mikor újra Zsolti felé fordultam, már nem kaptam levegőt a pániktól.
– Nyugi! Gyere ide! – szólt meleg, barna hangján.
Hozzá siettem, és a mellkasához bújva feküdtem le mellé.
– De hogy? Mit keresett a hadszíntéren? És miért téged…? – törtem ki zokogásban.
– Csss… – ölelt át, és simogatta a hajamat. – Kivetted, már nincs bennem.
Kezem a szíve fölé tettem.
– De itt még benned van – estem teljesen kétségbe.
– Na, nem kaszabolsz össze egy éjszaka kétszer! – nevette el magát, amitől hamar visszaállt a légzésem normál ritmusa.

A légzésem normál ritmusa… Zsoltiéhoz közelített, ahogy a simogatása közepette elaludtam a mellkasán. Reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a megszokhatatlan, őrületes hang felrázta épületünket.
– NÓRAAA!!!
A főnök mennydörgő hangja már erős agyi elváltozásokat okozott nálam. Alvajáró üzemmódban is képes voltam mozdulni, tudatalatti ideg-impulzusok hatására egyből ugrani, és közelíteni az irányába. Minél gyorsabban, hogy minél hamarabb elhallgasson.

A folyosóból csak fehér foszlányokat láttam, ahogy fordultam ki az orvosi szobából. Valószínűleg inkább csukott szemmel közlekedtem, mint ébren. A folyosó vége felé hunyorítottam kissé megkönnyebbülve, hogy egy szinten vagyok vele, és nem kell plusz lépcsőket mászni, vagy zuhanni…
– Na, jó reggelt – morogta felém, halkítva hangján.
– Hm – viszonoztam a köszönést, aztán álló helyzetben újra álomba merültem.
– Nóra! – Újabb dörgése azonban felpöccintette a szememet.
Egy hajgumit nyújtott felém.
– Hány óra? – nyögtem. – És rózsaszín? Meg csillámporos? – nyávogtam, aztán visszanyújtottam felé a hajgumit.
Akkor vettem észre, hogy még nincs is vizit, tök üres a folyosó, sehol senki: orvos, nővér. Morogva a köpenyébe nyúlt, és felém nyújtott egy sötétkéket.
– Pedig ez is a tiéd, tele van a sebészet az eldobált hajgumiiddal.
– Hány óra? – nyávogtam újra, miközben összegumiztam a hajamat.
– Hat húsz – válaszolta.
– Mi? Akkor meg minek keltett fel? Még aludhattam volna tíz egész percet – hisztiztem.
– Azért, mert mindjárt jönnek a hallgatók vizsgázni, és legalább előttük tűnjön már úgy, hogy nálunk szigor van.
– Hm. Az van. Mindenért üvöltözik velem. Nóra, miért nem frissítetted a táblát… Nóra, miért hagytad a hullát öt óráig a teremben… Nóra, hajgumi, hol a köpenyed, nem egyszínű a két zoknid… – soroltam, aztán nagy nehezen kinyitottam a szemem. – Most mi a baja?
– Hát – A pólóm felé mutatott. – Ugye nem ebben a ruhában dolgoztál tegnap? – kerekedett ki a szeme – Acédécé?
– Éjszídící – forgattam a szemem, majd megszeppentem. – Nem-nem, ez csak a pizsim! – füllentettem.
És akkor kiemelte zsebéből, csupán mutatólag a discman-em.
– Szóval maga lopta el! – förmedtem rá.
– Raktam bele új zenét, értelmeset, nem ilyen zajongást… És majd akkor kapod vissza, ha erre értelmes magyarázatot adsz! – lendítette karját a betegtábla felé.
Ajakbiggyesztve bámultam rá, majd a táblára.
– Zsolti, igen, és? – Az egyetlen név a táblán.
– Te megműtötted a főnöködet? Az én Zsoltimat?
– Hát, Hercegh-ből csak egy van, nem?
Aztán ezzel betelt a főnök pohara. Elvörösödött a feje, füstöt fújtatott, és szikrákat pillantott.
– Mi az úristen történt? – sikította.
– Eltávolítottam belőle egy idegentestet – szóltam alig hallhatóan.
– Bocs, főnök, hogy munkaidőben – rezzentem meg Zsolti hangjától, a hátam mögött.
Hátrapördültem, és láttam, hogy egyre szállingóznak felénk a többiek is.
– Idegentest? – sikította még magasabb hangon.
– Mi volt az? – sóhajtotta a főnővér, aki akkor lépett a főnök mellé a jegyzetével.
– Ezt én is szeretném tudni, és azt is, hogy miért nem dolgoztatok?!
Mielőtt válaszoltam volna, Zsolti megérintette a karom, és hátrébb húzott.
– Kínos ügy, főnök, nem tárnánk nyilvánosságra – szólt Zsolti, és csak akkor vettem észre, hogy a zöld pólója alatt garbót visel.
– Beleültél a wc-pumpába, vagy mi? – dörgött a főnök, mire mindenki nevetni kezdett.
– Durvább – suttogta felé Zsolti.
– Na, ne szórakozz velem, fiam, tudnom kell, mi van veled, mi van veletek! Nóri? – fordult felém.
Pukkadozva vontam meg a vállam.
– Mi mászott a seggedbe, Zsolti? – kezdtek poénkodni hátulról, miközben a főnök mögött a vizsgára kiöltözött medikusok is kezdtek beszállingózni.
– Beszorult a műbroki?
– Csitt! Biztos valami kellemetlen dolog, ne röhögjetek rajta!
– Múlt héten egy srác vázával a seggében jött be…
– NA, ELÉG LEGYEN! – üvöltött ránk a főnök. – Mindjárt itt lesz a sok szerencsétlen – mutatott vakon a háta mögé, ahol valójában már hét-nyolc hallgató is ácsorgott. – Most milyen posztoperatív betegből fognak vizsgázni? Zsolti segglyukából? – ordította, mire felharsant a háta mögött a röhögés.
Zsolti felé fordultam.
– Mit szívatod már, mindjárt agyvérzést kap! – suttogtam felé.
– Nem vizsgázhatnak fej-nyak régióból, Norc! Kivágja az összeset a saját szakterületéből! – sziszegte felém.
– De nem áldozhatod fel a popsidat, csak hogy levizsgázzanak?! – A gyűlő medikusok felé néztem, aztán újra Zsoltira. – Húsz kezet akarsz a seggedbe?!
Akkor lefehéredett.
– Segíts már gyorsan, mit tudnak?
– Én ötöst kaptam fej-nyak régióból is – vontam meg a vállam.
– Te kis-kedvenc, mákos stréber vagy. De… De Brigi például, ő min ment át?
És akkor belevesztem a múlt rögös útjainak emlékébe, miközben a főnök már a vizsgát szervezte.

– Hát, gyerekek, úgy alakult, hogy Zsolti – köszörülte meg a torkát. – Illetve Hercegh doktor úr volt az egyetlen páciens az éjszakai ügyelet során. Ő lesz a beteg, akin be kellene mutatni a diagnózishoz kapcsolódó vizsgálatokat, és válaszolni a témához fűződő kérdésekre – Akkor felénk mutatott. – Tehát a proktológia témakörből legyenek szívesek számítani kérdésekre.
Akkor Zsolti jól oldalba lökött.
– Pók! – böktem ki.
A folyosóra akkor döbbent csend szállt.
– Egy pók volt a fülében – nyögtem.
– Fül-orr-gége? Gyűlölöm a fül-orr-gégét – dünnyögte felénk a főnök, majd közénk mutatott. – Vizsgáztassátok le őket, rátok bízom, mit bánom én, ki, meg hogy… Gyűlölöm a fül-orr-gégét – pusmogta, aztán átvágott a megkönnyebbült medikusok között.
– De a fütyidet megnézte volna? – vigyorogtam Zsoltira.
– Mmm, azt te is megnéznéd, nem?!
– Jaj, már! – morogtam. – Hagynom kellett volna, hogy egy-páran jól prosztatán nyomjanak… Lehiggadnál kicsit.

Mona legutóbbi művei (összes megtekintése)




4 hozzászólás “Nora 41.

Vélemény, hozzászólás?