Nora 42.

A tél szinte egyik percről a másikra érkezett. Az alkony még őszvörös volt, az éj már hódarával köszöntött be. Én Chopen-t hallgattam a sebészet erkélyén, vagyis azt gondoltam, hogy Chopen, amire a főnök kicserélte rockzenét. Azt hiszem, fogalma sem volt arról, hogy az életmentés végtelen, virrasztó éjeit nem lehet túlélni rock nélkül.

Éjfél körül volt. Az apró, kezdetben szemetelő hóporhanyót egyre nagyobb pelyhek váltották fel. Rengeteg beteg volt azon az estén, de túl voltunk az első minket támadó hullámon. Ahogy Zsoltinak ez valóban csupán munka volt: az arctalan tömeg összerakása egy halom gyógyszerrel, kötszerrel és varróanyaggal – számomra maga az élet. Az emberek a félelmeikkel, fájdalmukkal, könnyeikkel, a segélykiáltó hangjukkal… Rám törtek. Betörtek a szívembe, átgyalogoltak az érzelmeimen. Mindenükkel törődtem. Ahogy igyekeztem számukra is másodlagossá tenni az orvosi beavatkozásokat, az én fókuszom is feléjük, a lelkük iránt köteleződött el. Megszoktam, hogy el kell terelni a figyelmüket, tudtam, hogy a legfontosabb az, hogy a szörnyű rémálomszerű tragédiákban erősek maradjanak lelkileg. Szerencsére az emberek nagy része nem élte meg olyan nehezen a kórházi eseményeket, mint ahogy azt én szoktam betegként. Felnéztem a betegeimre, büszke voltam rájuk, amikor mindenféle zokszó nélkül viseltek el olyan szintű horrorokat, amitől én még orvossá válásom ellenére is borzongtam.

De ez azt jelentette, hogy vitték rendesen a szívsejtjeimet, mint a cukrot. Magamra vettem a kereszteket, csak hogy minél könnyebb legyen számukra. És ez vitte mindenemet. Az életmentő beavatkozások után, ha volt néhány percem, úgy bőgtem, távol tőlük, mintha minden borzalmas kín pontosan velem történt volna.
A könnyek pedig elfogynak. Üres, gondolkozás nélküli, agyilag zokni-állapot állt be a reszketés után. És lassan, néhány téli lélegzetvétel után újra tudtam folytatni. Újra odamenni, ahol a bugyogó vértől látni sem lehet, csak sejteni a bajt. Sejteni, hogy néhány pillanatnyi tétovázás után úgy csúszik ki ujjaim közül az emberek élete, ahogy olvadnak el a pelyhek, kezem melegétől az erkély korláton.

– Jól vagy?
Hallottam hátam mögött a hangját, és hogy ajka között cigit tart, aztán az öngyújtó sercenését. Megfordultam, és kénytelen-kelletlen bólintottam felé, röpke mosollyal.
– Helyes! – mosolygott teli tüdővel, aztán fújta csak ki a füstöt. – Ma nem fogsz unatkozni, kicsilány – nevette el magát. Amikor újra szívott a cigiből, tekintete elkomorodott. – Mégsem vagy jól, mi van? – lépett közelebb.
– Alig tudtam leszedni Ferit az egyik betegről – sóhajtottam. – Harminchat varrat lett csak a szájában, az összeugrás után még Feri arcán is lett köbö ennyi.
– A mentős Feri? Kurva jó, hogy most már a mentősök is plusz munkát csinálnak, nem elég a sok alkesz.
– Aha, be sem tudtam fejezni, mert hívást kapott, és csak remélni merem, hogy nem veri le a következőn, akiért ment. Már alig bírom cérnával – nevettem el magam kínomban. – A kezem is alig bírja.
– Fáj a csuklód? – lépett közel aggódva.
– Csak azt ne mondd, hogy a tiéd nem fáj…
Bólintott.
– Kivagyok a sok eseményutáni recept írogatásától – vigyorgott, kezét fájdalmasan megmozgatva.
– Nekem jutnak a brutál állat etilisták, neked meg a bűnbe esett, könnyes szemű kislányok? Hát hogy van ez?! – nevettem felé felháborodva.
Vigyorogva rántotta meg a vállát.
– Vonzom őket, vagy mi van. Te meg az agresszív barmokat. Majd szóljál, és cserélünk. Én ugyan nem fogom a mentősöket is varrogatni, varrják csak be egymást, ha már ilyen balfaszok, hogy verik a betegeket.
– Milyen szigorú vagy… Mi van veled? – meredtem rá.

Zsolti jó orvos volt. Messze jobb, mint amennyire mi, mezei rezidensek csak képzelni is mernénk, hogy valaha lehetünk. Értett az emberek nyelvén. Valahogy mindig pont eltalálta, mikor mennyit kell mondani. Én vagy túlzásba vittem a magyarázkodást, vagy hosszú másodpercekig rágódtam egy-egy szón. Bár arra elég hamar rájöttem, hogy a szakmánk nem a beszédről szól, hanem a tettekről. Senkit sem érdekelt, hogy mit mondunk. Az emberek nem szerették, ha beleszóltunk az életükbe. Kikapták a kezünkből a receptet, aztán viszlát. Adhattunk prospektusokat, amelyek tájékoztatták őket, hogy egy-egy beavatkozás után milyen otthoni teendőik lennének… De ezek a papírok rendszerint a következő szemetesig sem jutottak el – összegyűrve hevertek a folyosókon. Hát, akkor jól van. Engem baromira zavart. Amikor az életemet a gyógyításnak szenteltem, azt maximálisan jól akartam csinálni, de látva az emberek hozzáállását, főleg a hozzánk állást, hamar rádöbbentem, hogy ez valóban inkább háború, mint segítségnyújtás. Akkor is bepanaszoltak minket, amikor életben maradtak… Jó, mondjuk háborogni csak élve lehet…

Én, aki a felső ezer – inkább száz- köreiből csöppentem a balesetsebészetre… Én, aki gyémánt- és kristálycsillogásból kerültem a többnyire hajléktalanokból álló betegcsoport közepébe… Gej parfümillatból ürülékszagba… Sokszor elgondolkoztam a miérteken. A miérteken, és azon, hogy milyenek is valójában az emberek. Azok, akikről azt hittem, tudom, ismerem őket, kiderült, hogy gőzöm sincs róluk. Az ő valóságukról. Ezerszer is megbántam, ahogy kiskoromban ledegradáltam az orvosokat azért, mert istennek képzelik magukat.

Zsoltiban megvolt az az öntudat, hogy tudja, kivel hogy kell bánni. Szerették őt. Rám inkább kételkedve bámultak. Általában elképzelésük sem volt arról, hogy fogok csontokat újra összeilleszteni. Babaarcomat vizslatták, és nem tudták elhinni, hogy bármit is konyítok az orvosláshoz. Sokszor nekem is nehéz volt hinnem abban, hogy értek ahhoz, amit csinálok.

Ő nem omlott össze, ha valakit elvesztett. Én gondolkozás nélkül haltam volna utánuk. Erős volt, lelkileg, fizikailag, és mindig tisztában volt azzal, hogy a szakmának kemény határai vannak. És ott mindenki az őrület határán állt. Orvos, beteg egyaránt. Ő tudta, hogy kell elviselni ezt a szakmát.

Én? Halványlila gőzöm sem volt. Sem életről, sem halálról, de nagyon még a kettő közti valóságról sem. És ehhez bármiféle próbálkozás is kevésnek bizonyult. Mégsem lettem volna olyan orvos, mint ő. Ahhoz el kellett volna vesztenem azt, amit sem anyám, sem a múlt, sem a bátyám halála, sem a rettenetes harc önmagam ellen, sem tudott belőlem kiölni: az együttérzést. Ha nekem nem, akkor senkinek sem volt arról fogalma, milyen félni. Úgy ánbloc rettegni mindentől, a kórháztól meg főleg. Ebben a legjobb voltam. Én aztán egy másodpercre sem felejtettem el azt, milyen, amikor agyon szurkálják az embert mindenféle éles dolgokkal. Megnyugtatásban Zsoltinál is jobb voltam. Pedig szerencsétlen eléggé megedződött az én szervezetemet is a kezében tartva.

Talán kiegészítettük egymást. Vagy legalábbis nélkülem hajlamos volt elfelejteni, hogy ez a poklok pokla, ahova kénytelenül kerül az emberiség. Talán a kapocs voltam. De hogy mihez… Arra egyenlőre nem bírtam rájönni. Hiszen, a legtöbben nem voltak annyira érzékenyek, mint amennyire én, amennyire szükség lett volna az én törődésemre. Jó, a legtöbben teljesen eszméletlenek voltak.

Zsoltit az ég is sebésznek teremtette. Engem inkább egy szende ibolykának… De hát, valamiért itt kötöttem ki…

Legyintett.
– Nem vagyok szigorú, te vagy túl angyali – mosolygott rám. – A következő mi lesz? Hogy egymást verik? Vagy minket?
Kikerekedett szemekkel bámultam rá.
És bőröm minden szeglete égni kezdett anyám veréseinek emléke alatt…
– Csak ugratlak, cica. Fix, hogy kinyírom, aki csak csúnyán is mer rád nézni – nevette el magát.
– Akkor már értem, miért halnak meg annyian – ráztam meg a fejem mosolyogva.
– Hát, igen! Látom, kezdesz rádöbbenni, hogy mi is ez a hely… – mosolygott vissza, aztán cigizett.
– Előttem is ez volt? – kérdeztem, miközben a hópelyheket igyekeztem lepöccinteni a szempilláimról.
– Várj!
Mellém lépett. Ledobta a cigit, elmosolyodva dőlt a hóáztatta korláthoz, és ujjait behajlítva simította el a járomcsontom fölé gyűlő pelyheket.
– Hóangyal – suttogta, miközben tekintete követte az arcomra hulló havat.
Végül a szemembe nézett.
– Előtted? Előtted itt minden halogén fehér volt. A halál is, az élet is. Nem számoltam az életeket. Ahogy a halálokat sem. Már felmentem volna fullállásba műteni. De téged nem hagyhatlak itt, egyedül.
– Néha tök úgy beszélsz, Zsolti, mintha kettőnkön kívül nem is dolgozna itt más – nevettem felé kérdőn.
– Hát, ez kábé így is van. Láttad már a többieket dolgozni? Ügyeltél már velük?
– Hm. Hogy-hogy nem? – kérdeztem vissza.
– Mert nem akarom, hogy azt lásd, nincs értelme. Nem bírnál feldolgozni egy száz per százas éjszakát.
– Hogy mindenki meghal?
– Figyelj – sóhajtotta. – Mi, halandók, a pénzért dolgozunk, királylány. Nekünk, normális sebészeknek nincs szívünk. Nincs lelkünk. Mi szeretünk enni, és aludni. Akkor is annyi a zsé, ha mindenki meghal, és akkor is, ha mindenki él. Akkor meg? Minek a strapa? Amikor másnap a műtőben még lehetne értelmes dolgokat csinálni. Értelmes embereket összerakni. Rákosokat gyógyítani. De ezeket itt? Alkesz, drogos bandát? Értük halálra gürizni magunkat? Na, nem… A többiek így vannak ezzel.
– És te? – kérdeztem vissza óvatosan.
– Én csak miattad csinálom. Érted érdemes ezeket az élőholtakat is visszaállítani a jól megszokott, zombi üzemmódjukba – sóhajtotta. – Műtéttechnika gyakorlat.
– Jesszus.
– Igen, jesszus! Mert a többieket az sem nagyon érdekli, hogy a kevésbé akutak túlélik-e. De az SB? Ez a pokol. És te? Te ezeknek a pokol-töltelékeknek vagy az őrangyala. Én meg segítek. Neked még igen. Mert te még hiszel abban, hogy mindenkinek élnie kell, de ez kettőnkön kívül senkit sem érdekel, ám.
– Csak miattam? Akkor téged sem izgat, hányan halnak meg?
– Te ne halj meg. Engem csak ez érdekel. De tudom, hogy belehalnál, ha nem rugdosnánk túl az éjszakán ezeket.
– Szóval, ez az élet?
– Az élet a pokolban, igen…

És néhány percen belül minden, amit akkor mondott, be is igazolódott. Mintha a megye összes kocsmájában egyszerre tört volna ki valami előretervezett, oltári nagy, balhés verekedés. Hosszú kések éjszakájába keveredtünk. Amibe valahogy kamasz-tömegek is belekeveredtek, elszabadult, drogtúladagolásos, alkoholmérgezéses, diszkóbaleseteikkel. Mintha az összes, évek óta az öngyilkosságon gondolkozó, depressziós delikvens ugyanazon az éjszakán döntött volna a halál megkísérlésén. Plusz egy buszbaleset.
Alig győztük. Zsolti ráadásul még másik két osztályon is ügyelt egyszerre, de nem tudott elszabadulni.

– Norci, Norci! Fel kell menned a műtőbe, mert nincs szakorvos, csak egy harmadéves rezidens, és azzal az egy darab beteggel sem boldogul.
– Harmadéves?! Én elsős vagyok! Miért értenék én jobban hozzá? – kapott el a főfolyosó közepén.

Akkor megcsörrent a zsebemben a mobil. Mire újra felnéztem volna rá, már ott sem volt. Jani hívott, de muszáj volt kinyomnom, mert akkor nekem is három helyen kellett volna lennem egy időben.
Felrohantam a műtőkhöz, berontottam a betegfelvételire, és hirtelen nem is értettem, hol vagyok, ugyanis Janival találtam szembe magam. Mintha a valóság csöppent volna a telefonomba, mi meg kivetültünk volna onnan, vagy valami hasonló, már alig láttam a valóságot a túlhajtottság miatt.
– Jani? – meredtem rá. – A sebészsrác hol van? – kérdeztem az ott tétlenkedő nővértől, aki komótosan vonta meg a vállát. – JANI??? – meredtem rá újra.
– Vakbélgyulladásom van – grimaszolt felém.

Na, akkor elég hamar, elég közel kerültem az akut szívhalálhoz.

– De most?! – meredtem rá. – Miért nem tegnap? Annyira unatkoztam basszus, hogy megműtöttem Zsoltit – kérdeztem a pánik határán. Mintha számított volna bármit is.
– Basztattalak én valaha, amikor rendszeresen éjjel szedtél ki az ágyból, hogy fáj a fogad?! – dörrent rám.
– Igazzz… – mormoltam, és kifordulva a teremből, Zsoltit hívtam.

– Mi van? – lihegte, miközben ugyanabban a tónusban sorolta a gyógyszereket, aztán egy kis szünet után közölte. – Akkor halott. Mi van?
– Fel kell jönnöd, Jani van itt.
– Akkor mégsem halott, jól van, ügyes volt. És ezzel mi a baj? – Alig tudtam kivenni, hogy mi az, amit nekem mond, és mi, amit nem. – Mi? Jani? Küldd már át a szájsebre, hogy kihúzzon helyettem egy-két fogat.
– Appendicitise van.
– Nagyszerű… Akkor menj át te! Fogorvos vagy már nem? Vagy mi van? Várj! Mi az antidótuma a benzodiazepinnek? Norci?
– Tőlem kérdezed?
– Nem is az Erikától.
– Flumazenil, nulla-öt, harminc másodperces bólus – hadartam, majd megszakadt a vonal. Mire értetlenül bámultam a telefont, Zsolti újra hívott.
– Na? – szóltam bele.
– Műtsd meg, aztán menj át fogakat húzgálni. Vagy dehogy. Te gyere ide, én meg megyek szájsebészkedni.
– Janit? Neked kell megműtened! – estem kétségbe.
– Vakbelet? Na, ne szórakozz!
– De mi van, ha elrontom?!
– Figyelj, egy szív van a kezemben. Döntsél!
– Jézusom, oké…

Amikor a legsötétebb az éjszaka, akkor van legközelebb a hajnal – merengtem az égre, ahogy a szurokfekete magasság még órákkal később is havat pelyhedzett.
Minden kristály szikráját láttam, mindegyik apró kis hószemnek. Ragyogott a levegő. Ezüstösen vibrált a lég.

– Na? – Zsolti hangja, aztán hóropogás a felém lépkedő cipői alatt.

Megfordultam. Az arcomat jegesre csípte a ráfagyó könnyzuhatag. Mint ‘ki szellemet lát, torpant meg, karjai bénulva merevedtek meg. A mozgásom folyamatos volt. Nem gyors és nem lassú. Szemem átfogta reszkető tekintetét. Elé álltam. Nem kellett lábujjhegyre emelkednem, hogy ajkam elérje az övét, de akkor mégis felé nyújtóztam. Jéggé fagyott kezeim állkapcsát keretezték. Nem vártam, nem várattam. Megcsókoltam.
Kezével átfogta a derekam, és magához húzott. A másikkal hol a tarkómat, hol a lapockámat tartotta. Forró volt az íze. Szomjasan követelte nyelvem az újabb csókokat. Már derengett felettünk az ég, de a vágy nem szűnt. Egyre reszkettünk, és nem a hideg miatt. Végül felkapott, berohant velem a folyosóra, és még vadabbul követeltük egymást. Ezennel őt sem érdekelte, ha harapva megsebez esetleg. Forogtunk a falon, hol ő, hol én pattantam a hátamra, miközben akarva kapartuk egymást. Az orvosi szoba ajtaján úgy estünk be, szerencsére én őrá. Akkor, vadul lerántotta a pólóm, aztán én az övét. Felülkerekedett, szeme szinte sárga volt a vágytól. Alám nyúlt, felkapott, és ráhuppantott az ágyra. A nadrágja alá tűrtem a kezem, de hátrahajlott, hogy levegye az enyémet, aztán lehúzta a sajátját.
Ömlött a vágy. A szenvedély sikított visszhangot a falakról. Szikrázott a napfelkelte, és csillagok hulltak mindenhonnan. Magára ültetett, és lelassított. Egymásban hintázva ragadtunk egymás pillantásába.
– Szeretlek, szeretlek – zokogtam. Mire lecsókolta a könnyeimet.
Aztán újra maga alá gyűrt, és hosszan elnyúltunk egymásban, lágy simításokat hintve egymás verejtékes bőrére. Ajkunk egymásban szunnyadt álomra.

Nagy nyüzsgésre ébredtem, és arra, hogy Zsolti barna íriszei mosolyognak az enyémbe.
– Szeretlek, szeretlek – suttogta a szám ízével.
Rágurultam, és csókolni kezdtem újra és újra. Elnevette magát, amikor hangosan zörgették az ajtónkat.
– Szeretlek, szeretlek! – nevettem apró csókokkal, miközben öltözni próbáltunk egy-egy rövidebb puszi és kavargó csók között.
Egymás nyelvével kavarodtunk el az ajtóig, és mint a süketek, akik nem hallják odakintről a főnök üvöltését, alig bírtuk elengedni egymást.

– Mit csinálunk ma? – suttogta az ajkamnak. Szeme könnyeket mosolygott. Csuklómmal dörzsöltem le arcáról, aztán ujjaimmal átfésültem a haját.
– Nóra! Zsolti! – rázta az ajtót a főnök ökle a másik oldalról.
– Ma? – nevettem felé. – Ma beszélnem kell vele… De aztán a tiéd vagyok.
Bólintott, és ahogy feltépte az ajtót, a főnök beesett a zöld PVC-re. Mintha csak számított volna rá, még a talajérés előtt elkapta, aztán a talpára állította.

– Na, jó reggelt – hümmögte, aztán hosszan bámult Zsoltira, majd rám. – Összejöttetek végre? – kérdezte érzelmek nélkül, mire a folyosón üdvrivalgás őrjöngése dörrent fel.
– Nem – rántotta meg Zsolti a vállát.
A főnök Zsoltihoz lépett, mintha engem akart volna kiszimatolni a pólójából. Aztán hunyorítva felém nyújtogatta nyakát.
– Nem – ráztam meg a fejem. Zsolti felém vigyorgott, aztán lefagyott, amikor a főnök megint felé szagolt.
– És miért nem? – vizslatott minket továbbra is. Karjait peckesen szorította tekintélyes méretű, zsíros háta mögé.
– Na, mindenesetre megdicsérlek titeket. Senki nem halt meg az éjjel, pedig a táblán százhuszonhat név van, és csak a balesetin! – közölte még mindig totálisan elszáradt vonásokkal. – Menjetek haza, és pihenjétek ki magatokat! – sziszegte, aztán körbe járta a szobát, mintha szexre utaló nyomokat kutatott volna. – Na, oszolj! – dörrentette el magát.
Miután a főnök kihömpölygött a szobából, Zsolti előre engedett, aztán rácsapott a seggemre, miután becsukta maga mögött a szoba ajtaját. Amikor a vizit eltűnt az első kórteremben, Zsolti megragadta a csuklómat, és maga felé rántott.
– Janinál leszek, majd gyere oda! – elmosolyodott. – Várj csak! Hol is van? Örzőben vagy a proszektúrán?
Akkor bokán akartam rúgni, de nevetve elugrott.
– Azt hiszed, nem okultam még a rengeted rugdalózásodból? – vihogott.
Hátra néztem, és mivel a sebészet összes lelke épp az egyik kórteremben itta a főnök ostobaságait, visszafordultam, és a falhoz löktem őt. Mielőtt megszólaltam volna, felkapott a földről, megpörgetett, majd engem nyomott a falhoz.
– Miért…? – kérdezte mély tekintettel.
– Miért ne?! – vontam meg a vállam.
Egyik szememből a másikba pislantott, miközben ajka szélesre mosolyodott.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Most? Most megkeresem az apukámat – válaszoltam könnybe lábadt szemekkel.
– Már akartam is mondani, hogy olyan régen láttalak sírni – nevette el magát. – Franc! Áúá! – jajgatott, amikor sikerült végre jól bokán rúgnom.

A kis lépcsőt választottam, hogy minél gyorsabban lejussak a földszintre, és átmenjek a belgyógyászatra. Nem féltem. Ugrándozva lebegtem, és arra gondoltam, hogy egy éjszaka alatt hány titkos ajtó tárult fel bennem. Reszketett a szívem a vágytól, hogy agyon ölelgessem Tamást. Elképzeltem arcát, ahogy majd rám mosolyog, karjainak forróságát, ahogy hosszú idő után újra ölelésébe zár. Alig bírtam magammal, a lábaimmal, nehogy összegabalyodjanak sietségem közepette. Az egyik lépcsőfordulóban rápillantottam az órámra – még Áditól kaptam az egyik szülinapomra: fekete kispók ugrálta a másodperceket, ezüst háló háttérrel.
De nem láttam a számokat. A pók sárga szemmel, vérző fogakkal domborodva duzzadni kezdett, és másodperc töredékek alatt ugrott felém, hálót kötegezve a nyakam köré…

A következő másodpercben fekve találtam magam két szint között. Felkeltem, és nézegetve az alkaromra pecsételődő, hatalmas hematómát, indultam újra lefelé… Lábam reszketett, villámgyorsan igyekeztem felmérni, mi történhetett a testemben. A nyakam fájt. Vérnyomás, vércukor, pulzus rendben. Gyorsan áttapintottam a nyakamat, kóros nyirokcsomók után kutatva, de kivételesen semmi sem volt duzzadt, vagy érzékeny.

Rák – vágott fejbe a rémület, így aztán még mélyebben nyomogattam a nyakam, amitől aztán még rosszabbul kezdtem lenni, ahogy hatott a carotis-reflex… Úgyhogy úgy döntöttem, abbahagyom az önvizsgálatot, majd befekszek a CT-be, ha lesz időm rá.

A belgyógyászat akkor olyan volt, mint egy háborús övezet. A tény megdöbbentett, ez inkább a mi részlegünkre volt jellemző, és az is csak péntek, szombat éjjel. Óvatosan lépkedtem az össze-vissza rohangáló dolgozók között, és akárkit kérdeztem Tamásról, vagy nem is válaszoltak, vagy egy ideges „nem tudom, mi is őt próbáljuk elérni” horkanással rohantak tovább. Elővettem a telefonomat, és ahogy haladtam az irodája felé, keresni kezdtem a mobilszámát. Épp akkor nyomtam rá a hívásra, amikor kopogtam az ajtaján. A telefon egyből sípolt is a fülembe, és bentről sem felelt senki sem.

Automatikusan néztem rá a karórámra, egy pillanatra elfelejtve a korábbi, szörnyű pókos halucinációt: 8:18. Döbbenten bámultam a számokat, és hogy a pók ugrálja-e még a pillanatokat – jár-e egyáltalán az órám, mert több, mint fél órája indultam el a sebészetről. Akkor elhatároztam, hogy erről a blackout-ról mindenképpen kell beszélnem valami orvossal.

Tétován benyitottam. A szoba üresen kongott felém. Beléptem, és mosolyogva szippantottam magamba Tamás illatát, amit mindig el tudtam különíteni a szoba amúgy erőteljes bőrbútor-illatától. Az asztalához léptem, és nézegetni kezdtem az ott heverő papírokat, aztán magam elé vettem a határidő naplóját abban a hiszemben, hogy talán megtudhatom, hol jár. Fél nyolckor rég bent szokott lenni, legalábbis a fehér Volvo már bent szokott parkolni az udvaron.
Szemem megakadt az asztalon ácsorgó három képen. Az egyiken Enikő és a négy gyerek mosolygott vissza, egy kép az újszülött piciről. A harmadikon pedig én voltam, a diplomaosztómon készült, taláros arcképem. Émelyegve néztem önnön arcomat azt vizsgálgatva, vajon jól sikerült-e lealapozni a pont azon a reggelen rám törő, vérvörös pillangó erythemát.

Aztán kinyitottam a naplót. Egy ideig furcsállva böngésztem. És akkor esett le, hogy hiszen, vasárnap van, ma miért dolgozna Tamás… De mielőtt azonban lazán odébb dobtam volna a bőrkötésű könyvet rádöbbentem, hogy ma mégis itt kéne lennie, mert úgy emlékeztem, hogy valamikor mostanában veszi át a kórház az új MRI-gépet. Épp valami vasárnap rémlett…

Nem is a CT-be fekszem, hanem az új MR-be – jutott eszembe a gondolat, aztán újra a szemem elé emeltem a naplót.

A naplót, ami a tegnapi napig apró betűkkel volt túlzsúfolva. Megdöbbentem. A mai nap -, aztán szaporán lapoztam a jövő héthez, majd egyre vadabbul, az év hátralévő hetein át, egészen a végéig – teljesen üresen állt. Az utolsó lap után egy boríték hullt a sötét, diófa asztalra. Leraktam a naplót, és a papír után nyúltam.

A leragasztott boríték közepén Tamás kézírása – apró, kedves gyöngybetűk – állt: „Norcimnak”